A 33 éves Rékát egy egyéves kisbabával hagyta ott a párja, aki így egyik napról a másikra szembesült az egyedülálló szülők nem túl egyszerű életével. A következő hetekben megismerhetjük a történetét, élete mindennapi és nem mindennapi nehézségeit és azt, hogyan mászott ki a legreménytelenebb helyzetekből. Miklósi Réka írása.
Sohasem fogom elfelejteni azt a napot… Tavaly, egy szürke novemberi délután történt.
A kisfiam, aki még csak egyéves volt, mélyen aludt, én pedig egyedül kuksoltam az ágya mellett a sötétben, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Néhány órával azelőtt ugyanis a kisfiam, a kisfiunk apukája teljesen váratlanul bejelentette, hogy elköltözik, majd kisétált az ajtón.
Átprogramozás ‒ ez járt az eszemben. Kislány korom óta egyetlen nagy álmom volt: családot szerettem volna. Egy családot, amelyet igazán a magaménak érezhetek, amelyben önmagam lehetek, amelyben megélhetem a biztonságot és megteremthetem a biztonságot a szeretteimnek. Mégsem sikerült.
Nem vagyok az az igazi ősanya-típus, szeretek dolgozni és büszke vagyok arra, amit a karrieremben eddig elértem, bár nem vagyok karrierista sem.
Igyekeztem minden korábbi döntésemet annak fényében meghozni, hogy egyszer családom lehessen, férjjel, gyerekkel, kutyával.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ezt nem is olyan egyszerű manapság összehozni.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyre nagyobb volt a nyomás, de akárkivel mégsem akartam mindezt. Nagyon szerencsésnek mondhatja magát az, aki megtalálja azt az embert, akit igazán önmagáért tud szeretni, és aki ezt viszonozni is tudja, de rá kellett jönnöm, hogy önmagában még ez sem elég. Az is kell, hogy egyezzenek az elképzelések és a vágyak a jövőt illetően. Nem csak arra gondolok, hogy akarjon gyereket, hisz rengeteg más, fontos kérdés felmerül még, aminek megválaszolása szét tud robbantani két embert, ha a szándékok eltérnek egymástól. Hol akarunk élni? Milyen karrierterveink vannak? Milyen szenvedélyeink vannak? Kutyát vagy macskát szeretnénk? Hetente, havonta vagy évente látogatjuk meg a családot?
Kevésbé fontos dolgokban persze engedhetünk, kell is, hogy engedjünk, de ha a kompromisszum miatt lemondunk a legnagyobb álmainkról, később nagyon megbánjuk.
Nemcsak a másikra, de saját magunkra is haragudni fogunk, ami egy boldogtalan kapcsolathoz, majd szétváláshoz vezet.
Szóval, teltek-múltak az évek, szerelmek jöttek és mentek, sok sebet szereztem, sokat tanultam, de töretlenül hittem, hogy megtalálom majd azt a valakit, aki igazán hozzám való, aki igazán tud olyannak szeretni, amilyen vagyok. Útközben megtanultam én is elfogadni és szeretni magam olyannak, amilyen vagyok. A legnagyobb harcokat magammal vívom, még most is, nap mint nap, de sosem futamodtam meg magam elől. Akartam mindent, a rosszat, a jót, át akartam élni mindent, hogy megértsek másokat, és hogy megismerjem magam. Azt hiszem, ezért mondják mindig a barátaim, ha padlón vagyok, hogy a jég hátán is megélek, olyan erős vagyok, ők nem aggódnak értem. Erős… Az erő nem mindig jó, az erő nem mindig pozitív, erőből nem tudok boldog lenni, de igen, megyek tovább előre, mindig.
Azt mondják, hogy akkor jön az igazi, ha elengeded, ha nem görcsösen keresed. Lehet benne valami, nálam mindenesetre tényleg így kezdődött életem eddigi legnagyobb kalandja.
Ha lett volna egy listám a számomra ideális férfiról, hát, annak 99 százalékát kipipálhattam volna.
Az eszem és a szívem is lubickolt a boldogságban, életemben először úgy éreztem, most minden kerek. Boldog voltam.
Igazából még csak meg sem lepődtünk, amikor fél évvel később kiderült, hogy babát várok. Nem terveztük, a sors akarta így. Kétség nem fért hozzá, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. A világ legboldogabb párja voltunk.
Később aztán jöttek a nehézségek, a terhesség, az építkezés, az élet egy újszülöttel, végül a koronavírus-járvány. Nem lepődtem meg és nem adtam fel, küzdöttem, mint mindig, de most már nem csak én vagyok a boldogságom megteremtője, most már nem csak rajtam múlik, hogy elérem-e a vágyott célt. Ráadásul lehet, hogy nem jól küzdök, a másik félreértheti, vagy én értem félre őt. Nagyon sérülékenyek az emberek, ha nem aludták ki magukat, ha sok a stressz.
Alig múlt egyéves a kisfiam, amikor az apja kisétált egy vasárnapi reggelen az ajtón. Mogorván, utálkozva, menekülve, hátra se nézve.
Cserben hagyva éreztem magam, ott ültem a szoba közepén, kezemben a kisfiammal, és összenéztem öreg kutyámmal: hajvé!
Neményi Róza rajzai
Elment és vitte magával az álmom. Összetört a kép, nincs mese, elvesztettem, ami kis ideig az enyém lehetett.
Ma is látom magam, ahogy a nagy ürességben nézek magam elé, a könnyeim potyognak és csak némán ülök, megdöbbenten ‒ és úgy érzem, megfulladok. Elárasztanak a gondolatok, amelyek azt mondják, hogy nekem már sosem lesz olyan családom, amilyenre vágytam, és amiért egy életen át küzdöttem, és ez ellen nem tehetek semmit. Még csak össze se roppanhatok.
Félelmetes volt szembenézni azzal, ami történt, a tudattal, hogy ez a valóság. Kergethetnék egy új álomképet, amibe kapaszkodhatok, amiért küzdhetek majd. De nincs már meg bennem ez az álomkép. És mégis, enélkül is fel kell állnom. A kisfiamért, az ő boldogságáért és azért, mert menni kell tovább. Mert még nincs vége, és bár nem látom, hova vezet ez az út, és nem tudom, hogy élvezni fogom-e vagy csak elviselem majd, de ez a dolgom. Anya lettem, anya vagyok. Egyedülálló anya vagyok!
A sorozat második részét itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, az ötödiket pedig itt találjátok.
