Múlt héten megismerkedhettünk Rékával, akit egy egyéves gyerekkel hagyott magára a párja. Az örök szerelemnek ígérkező kapcsolatnak hirtelen vége szakadt, az élet azonban nem állt meg, Rékának immár egyedülálló anyukaként kellett menedzselnie a hétköznapokat. Miklósi Réka írása.
A szoba közepén ülve hirtelen teljesen leblokkoltam. Nem tudtam, hogy ez most tényleg megtörténik, vagy pár óra múlva hazajön majd. Reméltem, hogy az utóbbi, és igyekeztem elhessegetni a rossz gondolatokat. Szépen sütött a nap, ezért gyorsan felöltöztettem a gyereket, fogtam a kutyát, és irány a park.
Nagyon jólesett a napsütés, végre, akkor már hetek óta nem volt ilyen jó idő. Milyen érdekes, hogy az időjárás ekkora hatással van a hangulatunkra. Életem legszörnyűbb napján, a legmélyebb válságban is erőt tudott adni a gyenge, novemberi napsugár.
Estére persze eltűnt a nap és vele a remény is, mert nem jött haza. Rettenetes félelem lett úrrá rajtam. Egyedül vagyok.
Egyedül vagyok a gyerekkel. Mi van, ha lázas lesz? Mi van, ha én leszek beteg? Mi van, ha nem tudom megnyugtatni vagy elaltatni? Mi lesz, ha zuhog az eső, a kutyát pedig le kell vinni? A gyereket nem hagyhatom magára. Lesz elég pénzünk mindenre? Mégis hogyan történik egy válás, ha van egy gyerekünk, de nem házasodtunk össze? Fel kell hívnom egy ügyvédet. Vagy még várjak ezzel? Az volt a legijesztőbb az egészben, hogy rengeteg kérdés merült fel bennem, és egyikre sem tudtam a választ. Így telt az első éjszaka.
Nem részletezem napról napra a küzdésemet, mindenki szakított már életében, tudjuk, hogy fáj, és hogy idő kell a gyógyuláshoz. Ez a szakítás elsősorban abban tért el a korábbiaktól, hogy most nem maradtam egyes-egyedül, és ez egyszerre volt megnyugtató és rémisztő. Nem akartam a gyerekbe kapaszkodni, nem akartam, hogy bármivel terheljem, hisz csak az a fontos, hogy ő ne sérüljön.
Ahogy teltek a napok, egyre nyugodtabb lettem, kezdtem magamhoz térni, és úgy tűnt, a gyerek is jobban érzi magát.
Hiába nem voltak hangos veszekedéseink Tamással, a néma feszültség belengte a mindennapjainkat, amit persze a gyerek is megérzett.
Kezdett minden kérdésemre kirajzolódni a válasz, és olykor már-már kíváncsi lelkesedéssel tekintettem a jövőre. Ezt persze lehet, hogy csak a megszépítő emlékezet mondatja velem, akkoriban korántsem tűnt ennyire egyszerűnek a helyzet. Rengeteget szorongtam, a barátnőim istápoltak, eleinte sokszor nálam is aludtak.
A szakítás első heteiben Tamással azt sem tudtuk, mi merre hány méter. Mindkettőnknek időre lett volna szüksége, de a gyerek miatt nap mint nap beszéltünk. Volt, hogy felugrott egy órára, hogy a fiával legyen egy kicsit, de nem szeretett hozzám, az egykori közös otthonunkba jönni. Korai volt még nekem is, de a fiunknak szüksége volt rá, miatta mégis meg kellett erőltetni magunkat.
Egyáltalán nem voltam megelégedve azzal, hogy mennyi időt tölt a gyerekkel. Tudtam, hogy neki is nehéz, de úgy éreztem, ez nem indok.
Én minden nap, napi 24 órát vele töltök, etetem, altatom, pelenkázom, játszom vele, ápolom, amikor beteg ‒ miközben nekem törték össze a szívem. Rohadt nehéz, mégis csinálom, mert ha én nem csinálom, akkor ki?
Az én fiam, az én felelősségem. De az ő fia is, az ő felelőssége is. Úgy éreztem, ez egyáltalán nem igazságos.
Mielőtt Tamás elköltözött volna, elkezdtünk párterápiára járni. Kéthetente voltak üléseink. Csak pár alkalmon voltunk túl, amikor ez az egész megtörtént, és azt hiszem, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk meg azzal, hogy a szakítás után abban maradtunk, nem hagyjuk abba. Még ha kettőnk útjai elválnak is, az elválás folyamatában is a segítségünkre lehet a terápia.
A legtöbb családterápián nem egy, hanem két pszichológussal ül szemben a pár. A terapeuta páros egy férfiből és egy nőből áll, hogy a párkapcsolatban megjelenő férfi és női oldal hasonló hangsúlyt kaphasson. Persze senki ne várja azt, hogy majd valamelyik terapeuta mellé áll. Nem fog, és ezért attól sem kell félni, hogy a párunk mellé állnak.
Egy terápiában az a jó ‒ legyen szó egyéniről akár ‒, hogy nincs ítélkezés. Nem válik el élesen egymástól a helyes és a helytelen viselkedés.
A gyerekkorunkban belénk ültetett elvárások ‒ nem szabad sírni, nem lehetsz gyenge, nem haragudhatsz arra, akit szeretsz stb. ‒ feloldásával végre engedjük, hogy megéljük az érzéseinket, és ez által megkezdhetjük a feldolgozásukat, elengedésüket. Egy párterápia sosem ígéri, hogy a két ember nem fog elválni, és hogy biztosan megoldják a problémáikat. De azt igen, hogy ezeket a problémákat segítenek feltárni, és felgyorsítják a folyamatot, bárhova vezessen is ‒ ami természetesen csakis a párokon múlik.
Az első ilyen elválást menedzselő terápiáinkon a személyünkben én két gyereket láttam ott ülni a kanapén. Két túlterhelt, sértődött, szomorú, haragos, hisztis gyereket. És ezt akkor ott lehetett. Szabad volt gyereknek lenni, mert csak mi voltunk ott, és egy kicsit lehettünk mindketten önzők, végre magunkról beszéltünk. Ott és akkor, abban a másfél órában mi voltunk a legfontosabbak és nem a gyerek. Ezeken az üléseken ki mertünk mondani a másiknak fájó dolgokat, de olyanokat is, amelyek kedvesek voltak. A vezetett beszélgetéstől egy biztonságosabb környezetet kaptunk, ahol fel mertük vállalni az érzéseinket, nem félve a reakciótól.
Legnagyobb meglepetésünkre az első olyan terápiánk végén, amelyre már nem párként érkeztünk, az egyik terapeuta az ülés végeztével úgy engedett el minket, hogy azt mondta: „Azt hiszem, talán most tényleg az a legjobb, hogy nincsenek együtt, de úgy érzem, hogy ez még itt nincs teljesen lejátszva.” Párként hivatkozott ránk, ami mindkettőnkből azonnali ellenkezést váltott ki…
Réka történetének első részét itt találjátok, a folytatást pedig a jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: © Shutterstock
