Réka gyereke mindössze egyéves volt, amikor a párja úgy döntött, kilép a kapcsolatból és egyik napról a másikra elköltözött otthonról. Hogy az egyedülállóvá vált, fiatal anyuka hogyan élte meg mindezt, megtudhattuk a sorozat első két részéből. A története azonban ezzel még nem ért véget. Miklósi Réka írása.
Meg lehet menteni egy kihűlt kapcsolatot? Az unásig hallott mondás szerint nem. Mégis, biztos vagyok benne, hogy sokan megpróbálkoztunk már vele életünk folyamán. Én is tettem tettem már rá kísérletet a húszas éveim elején, mondanom sem kell, sikertelenül.
Most, tíz évvel később újra szembe kellett néznem a kérdéssel. Ezúttal azonban sokkal nagyobb volt a döntés súlya, hiszen nem csak a saját életem volt a tét, a fiamé is. Az övével pedig nem játszadozhatok.
Nem köntörfalazok: semmire sem vágytam jobban, mint hogy ennek a rémálomnak egyszer s mindenkorra vége legyen, mintha sosem létezett volna. Helyre akartam hozni a kapcsolatunkat.
De helyre lehet hozni? És egyáltalán, helyre kell hozni? Tele voltam kételyekkel. Nem beszélve arról a kétoldalú nyomásról, amely ilyenkor a társadalmi elvárások miatt nehezedik az emberre. Az egyik szerint mindenáron össze kell tartani a családot, és mindenki megérdemel egy második esélyt. A másik oldal pedig azt mondja: ne tedd ki magad és a gyereked ennek! Egyszer megtörtént, újból meg fog történni. Ezen igazodjon ki az ember! Akkor most merre menjek…? Nem volt könnyű, és nemcsak nekem nem volt az, de a barátaimnak és a családomnak se. Nekik is nehéz lett volna elfogadni egy olyan döntést, amely miatt újra sérülhetek, mert látták, hogy min megyek keresztül.
Próbálkoztunk. Három napig jó volt, aztán két hétig megint alig tudtunk egymáshoz szólni. Nem jó indítás, de talán korai volt még. Szépen lassan rá kellett jönnöm, akármi lesz is, el kell engednem a haragomat, és meg kell bocsátanom Tamásnak. És persze magamnak is. A lelkiállapotom finoman szólva sem volt stabilnak nevezhető ezekben az időkben. Fáradt voltam, dühös és magányos, tele félelemmel.
Kár, hogy ez is tabutéma. Mindig csak azt osztjuk meg másokkal, hogy milyen jó nekünk. Milyen nagy a boldogság, milyen aranyosan gügyög a baba, mennyire szeretjük egymást. Pedig rengetegen mennek keresztül kapcsolati krízisen, amikor jön a gyerek.
Sőt, minden kapcsolatban krízis van, amikor gyerek születik, csak van, amelyiket kevésbé terhel meg, és van, amelyiket tönkreteszi.
Biztos vagyok benne, hogy rengetegen vannak a környezetemben is, akik látszólag tökéletes családi harmóniában élnek, de ha egy kicsit megkapargatjuk a felszínt, kiderül, nem is olyan rózsaszín a kép. Vagy most tényleg boldogok, de korábban ők is átmentek nehéz időszakon, esetleg egy darabig nem éltek együtt, vagy úgy nézett ki, hogy mindennek vége. Nem véletlenül mondják, hogy egy hosszú kapcsolatban rengeteg kemény munka van. Csak nem akarjuk elhinni, mert amikor szerelmesek vagyunk, akkor annyira könnyedén megy minden. Később ezt az állapotot idealizáljuk, és elvárjuk magunktól, hogy hosszú távon így kell éreznünk.
El kell engednünk azt az álomképet, hogy egy kapcsolat magától működik, nem kell érte tennünk semmit, és csupán az a dolgunk, hogy megtaláljuk a tökéletes társunkat.
Sokáig hiába volt minden próbálkozásunk, nem ment a dolog. Amíg nem láttuk be mindketten, hogy nem csak a másikkal van a baj, nemcsak a másiknak kell változtatnia, addig nem tudtunk előre lépni. Harmadik nekifutásra érződött először, hogy ebből talán lehet valami.
Karácsony előtt néhány nappal megbeszéltük, hogy hármasban töltjük a szentestét. Nagyon vártam a napot, de egy kicsit tartottam is tőle. Huszonnegyedikén reggel felkeltem, aztán szokás szerint levittem sétálni a kutyát a gyerekkel. Egyszer csak megszólalt a telefonom, Tamás volt az, aki a legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy az egész napot velünk szeretné tölteni, nem csak az estét. Szépen, békésen telt el a nap, és miután lefektettük a fiunk, közösen megvacsoráztunk, utána pedig órákig beszélgettünk. Nem magunkról, csak úgy, mindenféléről. Felidézte bennünk, milyen jó is együtt tölteni az időt.
Ezen a napon kezdődött el minden, az új életünk. Lassan, apró lépésekben közeledtünk egymás felé, kivárva az újra elcsattanó első csók megfelelő pillanatát, az együtt alvásokat és végül a visszaköltözés napját.
Nem szeretem különösebben a karácsonyt, csupa stressz és kötelező programok sokasága, ez most mégis különleges volt, különlegesen jó, amit az elkövetkezendő karácsonyok alkalmával magamban kicsit minden évben megünneplek majd.
Azóta hónapok teltek el, közben kitavaszodott, de még mindig nem merem azt állítani, hogy a kapcsolatunk teljes biztonságot jelent, és minden tökéletes. Nem tudom, hogy valaha ki merem-e ezeket a szavakat ejteni a számon, nem félve attól, hogy ha kimondom őket, azonnal elromlik valami. Azt viszont bátran mondhatom, hogy rajta vagyunk, dolgozunk magunkon, sok energiát teszünk a kapcsolatunkba, és szép lassan, napról-napra újra egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Nem töretlen ez a fejlődés, vannak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, de ez ilyen. Meglátjuk, mi lesz.
A sorozat első részét itt, a másodikat pedig itt találjátok. A következő részt jövő csütörtökön olvashatjátok.
Címoldali kép: © Shutterstock
