Az elmúlt hetekben megismerhettük egy fiatal anyuka történetét, akit váratlanul elhagyott párja, így egyedül maradt az egyéves gyerekével. A szakítás ideiglenesnek bizonyult, karácsony után az apa hazaköltözött, hogy megpróbálják megmenteni a kapcsolatukat. Hamarosan azonban kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Miklósi Réka írása.
Ennek a furcsa, esős tavasznak lassan vége, mi pedig újra hullámvölgybe kerültünk Tamással, az eddigi legnagyobba, amióta újrakezdtük a kapcsolatunkat.
Nem pontosan értem, hogy miért történik ez, hiszen úgy érzem, én mindent megteszek, hogy sikerüljön. Lehet, hogy pont ez a baj: amíg én mindent megpróbálok, Tamás csak ül és várja, hogy egyszer csak jobb legyen. De az is lehet, hogy nem teszek meg mindent, vagy egyszerűen nem jól csinálom. Van erre valami recept? Hogyan essünk újra szerelembe egy dackorszakos gyerek mellett, akinek minden figyelmünkre szüksége van? Bevallom, erre a kérdésre nem tudom a választ.
Esténként, mire vége a fürdetésnek és az altatásnak, én már hullafáradt vagyok. A következő két órában még úgy teszek, mintha ébren lennék, nézünk valami sorozatot Tamással, mi is megvacsorázunk, de ilyenkor már nem igazán történik semmi, nincsenek nagy beszélgetések, inkább csak összebújva szuszogunk. Aztán én elmegyek lefeküdni, és valamikor később ő is csatlakozik, ha elálmosodik.
Valamelyik nap fektetés után borzasztó nehéz beszélgetésbe kezdtünk. Tamás megvallotta, hogy nem érzi azt a szerelmet irántam, amit kellene, de itt van és várja, hogy újjáéledjen. Hát ez az! Várja, hogy egyszer csak történik majd valami, de nem nagyon tesz érte semmit. Például nem szervez soha közös programokat kettőnknek, valahogy ez is az én feladatom lett. Megkaptam persze azt is, hogy rengeteget vagyunk kettesben, minden este, miután a fiunk elaludt, de ez nem fair.
Ilyenkor már használhatatlan vagyok, mert reggel én kelek fel a gyerekhez, én pelenkázom, öltöztetem, ha bölcsis nap van, én viszem be, aztán dolgozom vagy egész nap körülötte ugrálok, elvégzem a házimunkát, elmegyek érte a bölcsibe, este pedig megfürdetem és elaltatom.
Igen, nálunk nincs apás fürdés, ezt is mindennap én csinálom, egyedül. Tomi a legjobb esetben úgy ér haza, hogy fürdetés előtt még egy félórát elvan a gyerekkel, de csak akkor, ha kedve van hozzá.
Mérges vagyok, de nem lennék igazságos, ha azt mondanám, hogy semmit sem segít. Például mindig ő viszi sétálni a kutyát reggel és este, ami valóban nagy segítség. Ezen kívül minden hónapban van egy (azaz egy) „anya nap”-om, amikor egész nap ő van a gyerekkel, én pedig mehetek, amerre látok.
Ez is valami, de őszinte leszek, nem épp így képzeltem el a felelősség megosztását, amikor a leendő családomról álmodoztam.
Mindenesetre elfogadtam, hogy nálunk ez a felállás, mert fontosnak tartom, hogy mindenki jól érezze magát a családban. Legyen akkor így, csak szeressük egymást! Na, de hol marad a szeretet? Nem kapok sem köszönetet, sem tiszteletet mindazért, amit anyaként viszek a hátamon nap mint nap. Persze nem gond, hisz ez a természetes. Ha panaszkodni merészelek, minden egyes alkalommal azzal jön, hogy az ő anyukája is egyedül, segítség nélkül csinálta végig, meg az enyém is, és hány nemzedék nőtt úgy fel, hogy az apukák semmit sem segítettek. Igen ám, de a világ borzasztóan megváltozott azóta. Azt sem engedhetem meg magamnak, hogy anyagilag teljesen rá támaszkodjak, hiszen labilis a kapcsolatunk. Ha egyik napról a másikra elmegy, akkor hogyan tovább, miből fogunk megélni?
Nem könnyű a mai anyáknak, és azt hiszem, az apáknak sem. Egy bebetonozott, megszokott régi minta ötvöződik ezer és egy új megoldással, mindenki a saját érzése szerint próbálja a családi életét alakítgatni. A barátnőimmel néha nagyokat nevetünk azon, hogyan reagálnak az apukák otthon egy-egy, a gyerekkel kapcsolatos segítségkérésre. A nevetést mint egyfajta gyógyírt használjuk, hogy fájó sebeinket kenegessük. Ráadásul, ha halljuk, hogy másnál sem feltétlen jobb a helyzet, könnyebben elfogadjuk a sorsunk.
Csak akkor van gond, ha véletlenül találkozunk egy olyan mázlista anyukával, aki minden szempontból megütötte a főnyereményt, akinek a párja imád apa lenni, imádja a feleségét, és teljesen megosztják a család körüli teendőket.
Mivel a mi kisfiunk meglepetésként érkezett, annak idején mi nem ültünk le és nem beszéltük meg, miként képzeljük a szülőséget, a gyerek körüli teendők leosztását, azaz az otthoni munkamegosztást. És nagy boldogságunkban nem beszéltünk róla a terhesség alatt sem. Annyira nyilvánvalónak gondoltuk mindketten a magunk verzióját, hogy fel sem merült bennünk, érdemes volna beszélgetni erről. Na, ez lett belőle. Visszatekintve naivnak tartom magam, hogy ilyenekre nem gondoltam, és hogy nem készítettük fel egymást az új életünkre. Meg is látszik szegény, megtépázott kapcsolatunkon.
Így állunk most. Itt van ez a megtépázott kapcsolat a be nem gyógyult sebekkel, a mindennapi kisebb-nagyobb gondokkal, és megvan az elszántság, a közös akarat is, hogy újrakezdjük, hogy egy családként folytassuk. Ahogy az elmúlt hetekben többször, most is csak ugyanazt tudom mondani: fogalmam sincs, mi lesz, mi lesz velünk. De egyvalamit tudok: itt van ez a pici, dackorszakát élő gyerek is, akinek rengeteg szeretetre, törődésre és biztonságra van szüksége.
A sorozat első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat pedig itt találjátok. A következő részt jövő csütörtökön olvashatjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
