Minden anya számára a gyermeke születése, a szülés jelenti élete egyik legmeghatározóbb élményét. Ez természetesen rám is igaz. Én mindkét gyerekemet kórházban szültem, és mindkét alkalom felejthetetlen, egyszersmind traumatikus élmény volt. Balla Zita írása.
Az Átprogramozás című sorozatunkhoz hasonlóan a következő hetekben egy fiatal anyuka történetével ismerkedhettek meg a Blogkalitkában. Zita egy hétéves kislány és egy ötéves kisfiú édesanyja, aki már három éve egyedül neveli a gyermekeit. A szerző így vall önmagáról: „Most az anyaságé a főszerep az életemben. Azt elfogadtam, hogy időnként hibázok, de igyekszem a tőlem telhető legjobbra törekedni. Szeretnék kiegyensúlyozott, boldog és gondolkodó felnőtteket nevelni a gyerekeimből”.
Amikor huszonnégy évesen meglehetős váratlansággal állapotos lettem, semmit sem tudtam a terhességről, a szülésről vagy arról, ami utána következik. Abban voltam csak biztos, hogy egy jó orvost kell találnom, lehetőleg minél hamarabb, aki megerősíti, hogy tényleg babát várok, hogy minden rendben van, és aztán vigyáz ránk egészen a szülésig.
Ajánlás alapján egy olyan doktornőhöz kerültem, aki az I. Női Klinikán dolgozott akkor, amely intézményről lehetett ugyan tudni, hogy elég konzervatív protokollja van, de ott található az ország egyik újszülött intenzív osztálya is, így ha bármi komplikáció lépne fel, már helyben vagyunk. Az orvos által ajánlott szülésznő pedig megmutatta a szülőszobát, a különböző eszközöket, amiket használhatok majd a vajúdás alatt (pl. labda, bordásfal, zuhany). E mellett elkezdtem kismama-jógára járni, hogy a kondícióm megmaradjon a szülésre, hiszem az olyan kimerító, mintha lefutnánk egy maratont. Ez – mint utóbb kiderült – nagyon hasznos volt, lelkileg is hangolódtunk a szülésre (de csak a 34. héttől!), és sokat segített abban, hogy a szüléstől való félelmet inkább egy izgatott készülődés váltsa fel. Hiszek benne, hogy ha az ember sokszor végigviszi magában gondolatban a szülés folyamatát, az a testnek is segít majd, amikor ez tényleg megtörténik.
A jógaórák alkalmával sokat beszélgettünk arról is, hogy ki melyik kórházban fog szülni, illetve akinek már van gyereke, hol szült, mit lehet tudni az adott kórház gyakorlatáról. A beszámolók alapján kiderült, hogy az egyes kórházak gyakorlata között jelentős eltérés van, néhány helyen például két kísérőt is beengednek a szülésre, máshol a teljes kórházi tartózkodás alatt az édesapa is csak üvegen keresztül láthatja az újszülöttet. Mégis, az a kép rajzolódott ki számomra, hogy a szülés lefolyásának módja leginkább az azt levezető szakemberen fog múlni, mert nemcsak az egyes intézmények, de a szakemberek gyakorlata is nagyban eltér.
Amikor aztán betöltöttem a 40. hetet, és a kislányom még mindig nem akart kibújni, mindennap vizsgálatokra kellett járnom az otthonomtól messzi kórházba, ahol
a szülésznő többször is igyekezett kicsit „rásegíteni” a szülés beindulására, hiszen roppant praktikus lett volna, ha akkor szülök, amikor ő és a doktornő épp műszakban van.
(Ez egyébként szembemegy a nemzetközi ajánlásokkal, mert ezek teljes mértékben a háborítatlan vajúdást és szülést támogatátják.) Nekem szerencsére makacs gyerekem van, és éppen egy nappal a kiírt szülésindítás előtt indult el ő magától, de akkor aztán olyan lendülettel, hogy nagyon kellett iparkodnom a kórházba, pedig minden egyes fájásnál mozgásképtelenné váltam. A kórházi dolgozók nyilván sok ilyet láttak már, és cseppet sem hatotta meg őket a szenvedésem. A férjemet első körben nem engedték be velem, így egyedül küzdöttem az öltözködéssel. Emlékszem, egy megszeppent orvostanhallgató hozta utánam a papucsom, hogy ne legyek már mezítláb, amíg az ügyeletes rezidens felveszi az adataimat. Végtelenségnek tűnt, amíg feltette a kérdéseit és bepötyögte a számítógépbe a válaszokat. A fájdalomtól alig tudtam megszólalni, és nem is értem, miért kellett, hiszen az összes adat ott szerepelt a várandós kiskönyvemben, amely előtte pihent.
A szülőszobában aztán semmiféle labdára ülésről szó sem lehetett, de még pozíció-választásról sem, mert a CTG-t a hasamra kötötték, mozdulni se bírtam.
Minden számomra és a szülés szempontjából előnytelen intézkedést azzal indokoltak, hogy ez a „protokoll”, azaz ellenvetésnek helye nincs.
Én nyilván nem voltam abban az állapotban, hogy ellenkezzek, a férjem pedig minimum halálra volt rémülve. Ilyenkor nagyon hasznos egy kompetens személy jelenléte (ő lenne a dúla), aki kiáll azok mellett a dolgok mellett, amelyekben korábban megállapodtatok, de a legtöbb kórházban csak egy kísérőt engednek be. És akkor lehet dilemmázni, hogy az apa vagy a segítő jelenlétéről mondj le. A doktornő egyébként megérkezett időben, azonnal burkot repesztett, hogy felgyorsítsa az egyébként is rohamos szülésemet. Aztán áthívták egy másik anyukához, és bár azt az utasítást adta, hogy várjuk meg (???), ennek nem tudtam eleget tenni. Végül a szülésznő vezényelte le a szülést a láthatóan tapasztalatlan rezidens segítségével.
Amilyen gyors volt a szülés, annyira kimerítő is. Órákkal később sem voltam képes annyira stabilan lábra állni, hogy egyedül tudjak zuhanyozni. A férjemet hazaküldték, a gyereket a csecsemőosztályra, nekem pedig meghagyták, hogy csak próbálkozzak nyugodtan. A segítségnyújtás lehetősége egyik dolgozóban sem merült föl. Csak ahhoz ragaszkodtak, hogy a branül maradjon bent, arra az esetre, ha elájulnék. A kislányomat hamarosan megkaptam, és végig velem is lehetett, hiszen „ez egy modern hely”, ahol már bevezették a rooming-in rendszert, azaz a baba napi 24 órában az anyával lehet. A látogatást a folyosóra korlátozták napi két órára (ezt diktálja a protokoll), megakadályozva, hogy ha már tőlük nem, legalább a családomtól bármiféle segítséget kaphassak. Jó tanácsokkal mindazonáltal elláttak a nővérek: „Minél gyakrabban tegye mellre!”, „Csak 3 óránként tegye mellre!”, „Azért bukik, mert túletette!”.
Én pedig kezdő, tapasztalatlan anyaként még nem tudtam, hogy a szakdolgozók is nagy százalékban hülyeséget beszélnek.
Csak találgatni tudtam, hogy mi lehet a helyes út, és rettegtem, hogy ha nem jól döntök, akkor valami helyrehozhatatlan kárt teszek az újszülöttemben. Mindennél jobban vártam, hogy hazamehessek és az otthoni közegemben, nyugodt körülmények között tapasztalhassam ki, hogy nálunk mi működik.
Ezek után biztos voltam benne, hogy a második gyerekemet nem így szeretném a világra hozni. Ahhoz akkor még nem voltam elég bátor, hogy az otthonszülést válasszam, de elkezdtem alternatívák után kutatni. Sajnos itthon nem igazán léteznek születésházak, úgy, mint a nyugati országokban. Vannak ugyan próbálkozások, de a magyar jogi szabályozás nagyon nehéz helyzetbe hozza őket, szinte lehetetlen a működésük. Pedig a szülés egy természetes folyamat, amelyet az esetek 90 százalékában csak kísérni kell, mindenféle beavatkozás nélkül. Semmi szükség nem lenne arra, hogy kötelezően kórházba vonuljunk, ahol rutinszerűen tágítanak, burkot repesztenek és oxitocint adnak, mert mindenáron hatékonyak szeretnének lenni. Egyrészt intézményi szinten meg akarnak felelni a statisztikáknak, másrészt olykor az orvos és a szülésznő műszakjához és szabadidős programjához igazítják a szülést. Több ismerősömtől is hallottam például, hogy karácsony előtti napokban indították el a szülését, hogy az orvosnak ne kelljen bemennie az ünnepek alatt, ha a baba akkor indulna el.
Egy másik, Nyugaton elterjedt gyakorlat az ambuláns szülés. Így szült például Katalin hercegné is. Persze gondoltam, hogy hat órával a szülés után én nem tökéletes sminkben, nejlonharisnyában és magassarkúban fogok kilépni a kisbabámmal a kórház ajtaján, de megszületett bennem a felismerés, hogy tulajdonképpen nekem azt a 3-5 napot egyáltalán nem kötelező végigszenvednem a kórházban, hiszen az nem egy börtön. Nekem és a gyerekemnek jogunk van ezt az intézményt bármikor elhagyni, amíg az nem veszélyezteti az egészségünket. Egyáltalán,
vannak alapvető jogaink, amelyeket a kórházi protokoll nem sérthet meg.
Ezért döntöttem úgy a második gyerekem születésekor, hogy csak az utolsó utáni pillanatban megyek be a kórházba: azt akartam, hogy a vajúdásom háborítatlan legyen. Amikor megérkeztem, azonnal követelték, hogy feküdjek fel a vizsgáló ágyra, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy egy óriási fájás közepén vagyok. Ekkor azonban már tudtam, hogy mondhatok nemet, mert
ez az én testem, amihez csak akkor nyúlhatnak hozzá, ha én megengedem, akkor is, ha egy kórházban vagyok.
Tehát megvártam, hogy elmúljon a fájás, és csak azután másztam fel az ágyra a vizsgálathoz, amit így, egy perccel később is tökéletesen el tudtak végezni.
A csecsemőosztály dolgozói most sem voltak segítőkészebbek, mint az előző alkalommal, az előző kórházban. Tudom és sajnálom, hogy alulfizetettek, alulértékeltek, ellenben rettenetesen túlterheltek ezek az emberek. Ugyanakkor a szülés utáni első néhány nap hosszú távon határozza meg az anya és a gyerek kapcsolatát. Ezért amíg kórházban szülünk, az ott dolgozóknak nagyon fontos szerepük lenne az anyák edukációjában. Én ekkor már szerencsére tudtam, mi a dolgom egy kisbabával, ezért nem szorultam rájuk. Az orvosokkal pedig sikerült megbeszélnem egy korábbi távozási időpontot, így csak addig maradtam bent, amíg nekem kényelmes volt. Ha vállalnék harmadik gyereket, őt nem kórházban szülném – addig biztosan nem, amíg nem történik jelentős változás a szülészeti gyakorlatban.
Több szakemberre lenne szükség intézményi szinten, akik nemcsak az anya és a baba életben tartásával hivatottak foglalkozni, hanem mindkettejük testi és lelki jóllétével, az anya edukációjával, az anya és a baba közötti kapcsolat kialakításának elősegítésével.
(Zita történetének folytatását jövő héten olvashatjátok a Blogkalitkában.)
Milyen szakemberekhez fordulhatnak a gyermeket váró nők?
Dúla: „A dúla a vajúdás és a szülés ideje alatt végig, teljes figyelmével kíséri az anyát, érzékelve és követve minden olyan pillanatot, amikor támogatásra, bátorításra, megerősítésre, biztatásra van szüksége. A dúla segítő jelenléte a tapasztalatok alapján jelentősen csökkentheti az orvosi beavatkozások szükségességének gyakoriságát, mivel sokszor képes az anyát érzelmileg átsegíteni a szülés nehezebb pillanatain”. (További információ: module.hu)
Bába: Személyes kapcsolatot tart a várandósság alatt, alacsony kockázatú várandósság esetén az otthon szülést kíséri, a gyermekágyi időszakban az édesanyát támogatja, információval látja el. (További információ: otthonszules.eu)
Laktációs tanácsadó: Az akkreditált LLL (La Leche Liga) szoptatási tanácsadók saját szoptatási tapasztalattal rendelkező, képzett, önkéntes szakemberek, akik ingyenes tanácsadással (telefonon vagy Facebook-Messengeren) és baba-mama csoportokban segítik a hozzájuk forduló édesanyákat. (További információ: lll.hu)
Perinatális szaktanácsadó: „A perinatális szaktanácsadó képzése interdiszciplináris, tehát az említett időszakkal kapcsolatban van pszichológiai, orvostudományi, antropológiai, szociológiai tudása is. Feladata, hogy a hozzá fordulókat a szülés körüli időszak széleskörű összefüggéseivel megismertesse, esetleges nehézségekben segítse, ha pedig kell, tovább tudja irányítani más szakemberekhez.” (További információ: itt)
Információk a nők szüléssel kapcsolatos jogairól: masallapotot.hu
