A terhesség alatt azt hittem, ha megszületik a kisbabám, minden rózsaszín és tökéletes lesz. Mint azt hamarosan megtapasztalhattam, ebben alapason tévedtem. Bár még együtt éltem a kislányom apjával, és ott volt mellettem a mindenkinél jobban várt gyermekem, magányosabb voltam, mint bármikor azelőtt az életemben. Balla Zita írása.
A lányom háromnapos volt, amikor hazakerültünk a kórházból, és én már ugyanennyi napja nem aludtam. Olyan kimerült voltam, hogy legszívesebben leroskadtam volna a kanapéra, és álomba sírtam volna magam. Ilyesmiről persze szó sem lehetett, mert már csengetett is a gyerekorvos, majd a védőnő. Az előbbi gyorsan megvizsgálta a lányom és távozott, az utóbbi viszont hosszasan maradt és rengeteg kérdést tett fel. Látszott rajta, hogy nem a tapasztalat beszél belőle, inkább a könyvekből tanultak alapján dolgozik.
Anyaság a mérlegen
Pedig a kisbabák nem olvassák ezeket a könyveket, és fogalmuk sincs róla, hogy három óránként kéne adott mennyiségű anyatejet elfogyasztaniuk. Az is előfordulhat, hogy fél óránként éheznek meg, és az is, hogy csak 4-5 óra múlva. És az is teljesen rendben van, ha egy alkalommal 10 ml-t esznek, máskor pedig 100-at. Csakhogy én ezt akkor még nem tudtam, és minden egyes mérés alkalmával halálra rémültem, ha a mérleg nem a könyvek által előírt mennyiséget mutatta.
A védőnő pedig jött mindennap, és szorgalmasan számonkérte rajtam a számokat. A stressz-szintem az egekben volt.
Rettegtem, hogy nem megfelelően látom el a lányom, hogy nem jól teszem a dolgom, hogy nem vagyok jó anya, és ahogy múltak az órák, egyre jobban rettegtem a közeledő éjszakától, amikor majd a síró gyerekemet kell ringatnom alvás helyett.
Néha megkértem az apukáját, hogy segítsen. De nem volt szívem túl sokszor felébreszteni őt, tudván, hogy neki másnap reggel dolgozni kell mennie, én viszont elméletben aludhatok napközben, amikor a lányom alszik. (A valóságban ez szinte sosem sikerült, nem tudtam olyan rövid időszakokban aludni, mint ahogy ő; a kisbabák alvási ciklusa teljesen más, mint a felnőtteké.)
Egyedül a babával
Idővel a védőnő hosszas látogatásai ritkulni kezdtek, én pedig közben kitapasztaltam, hogy mi az, ami nálunk működik a lányommal. A mérleget is egyre kevesebbet használtam, mert rájöttem, hogy csak saját magamat stresszelem vele. Ahogy szépen lassan beállt a napi rutinunk, és én is megnyugodtam, úgy kúszott be és telepedett meg a magány az életemben.
Imádtam gondozni a lányomat és gyönyörködni benne, de hiányzott, hogy valakivel szót válthassak, hogy valaki hozzám szóljon.
Mindenki, akit ismertem, napközben dolgozott, amikor pedig már ráértek volna, én fürdettem és altattam. Akkor estem igazán kétségbe, amikor az egyik legjobb barátnőmmel telefonon beszéltem, és szóba került, hogy találkozzunk. Ő rögtön javasolta, hogy valamikor „fussunk össze a városban“. Nekem akkor három hónapos volt a lányom, akit igény szerint szoptattam. Ha egyszer-egyszer meg is tudtam oldani nagy nehezen, hogy elmenjek nélküle otthonról, egyértelmű volt, hogy erre nem tudom alapozni a kapcsolataimat a közeljövőben. Az is kiderült, hogy a barátnőim nem fogták fel, hogy mekkora változást jelent a kisbabám születése az életemben. Közhelyesen hangzik, mégis így van. Akinek nincs gyereke, egyszerűen nem tudja úgy megérteni az anyukákat, mint akinek van. Nagyon szeretem a barátnőimet, de abban az időszakban bizony eltávolodtunk egymástól, volt, akivel végleg megszakadt a kapcsolatunk. Egy ideig hívogattam őket, de miután hetek teltek el, hogy ők nem kerestek, én is feladtam. Azóta a többségüknek már szintén van gyereke, így újra könnyebben tartjuk a kapcsolatot, sőt, az egyik barátnőm egyszer a játszótéren a gyerekeinket hintáztatva bocsánatot is kért tőlem. Így utólag – mondta – már látja, hogy mennyire tudatlan volt ő akkor azzal kapcsolatban, hogy mit jelent egy újszülöttet gondozni.
Elkezdtem az interneten keresgélni, hogy milyen lehetőségem van hasonló korú gyerekek anyukáival kapcsolatot teremteni. A Facebookon akkor nem találtam aktív kertvárosi anyukás csoportot (később kiderült, hogy van, de zárt csoport, amin azóta is fel vagyok háborodva!).
Találtam viszont ringató és kerekítő programokat, amelyek hívogatóak voltak, de akkor még oly távolinak tűntek. Ahogy hat hónapos lett a lányom, el is kezdtünk ilyenekre járni, addig viszont maradtak a hosszú, magányos séták a környéken.
És mellette az olvasás; rengeteg regényt elolvastam, végre bepótoltam a kamaszkorom óta felgyülemlett lemaradásaimat.
Anyajátszótér
A szociális életemben az áttörés a lányom egyéves kora körül jött el, amikor végre játszótérképes lett. De mennyit kellett még löknöm a hintát, lapátolnom a homokot, mire az arcok elkezdtek ismerőssé válni, és elindultak a várva várt beszélgetések! Nagyon hiányzott már, hogy egy olyan anyukával szót válthassak, akinek hasonló korú gyereke van. Sokszor hangos nevetésbe torkolltak a beszámolók, miután ki-ki előadta a legrosszabb élményeit, kiadva magából anyasága minden keservét. Együtt nevettük ki magunkat, együtt nevettük ki magunkból azt a sok frusztrációt, amit hiába osztottunk meg mással, úgysem tudott azonosulni vele.
Az első fél-egy év magányának az enyhítésére nem találtam igazi megoldást, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon sokakat érint ez a probléma. Azoknak az édesanyáknak viszont végtelenül hálás vagyok, akikkel a gyerekeim első pár évében együtt nevettünk-sírtunk. Egyikük sem lett olyan barátnőm, akivel rendszeresen tartanánk a kapcsolatot, de néha még összefutunk a játszótéren, ha arra járunk a „nagy“ gyerekeinkkel. Ilyenkor megörülünk egymásnak, és én jólesően emlékszem vissza arra a derűs időszakra, amikor tagja lehettem a játszótéri kis közösségünknek.
Zita sorozatának az első részét, amelyben a szülésről és a kórházi tapasztalatairól ír, a Blogkalitka című rovatunkban találjátok, itt. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
