A lányom születése után nem sokkal úgy döntöttem, hogy vegetáriánus étrenden fogom felnevelni, ahogy annak idején a szüleim is engem. Azonnal számtalan kérdés vetődött fel bennem: mit fog szólni a család, és hogy fogom én ezt kivitelezni? Balla Zita írása.
Debrecenben a harmadik emeleti lakás párás konyhájában a vasárnapi ebéd természetesen rántott hús volt, én pedig nem értettem a nagymamám kitörő örömét, amikor beleharaptam az egyik szeletbe. Ötéves lehettem, és fogalmam sem volt róla, hogy mit jelentett a család számára a 80-as évek Kelet-Magyarországában, hogy az anyukám az orvosi egyetem alatt úgy döntött, hogy áttér a reformkonyhára, azaz vegetáriánus lesz, és szent elhatározása szerint minket is ekként nevelt születésünk óta. Ettől kezdve az egész család és az összes ismerősünk célja az volt, hogy engem és a testvéreimet megmentsenek az éhhaláltól, és ennek érdekében minden alkalmat megragadtak, hogy valamilyen húsból készült ételt adjanak nekünk. Máig emlékszem a felnőttek lelkesedésére, amikor végre „rendes“ ételt ettünk. Akkor persze nem sokat foglalkoztam vele, csak örültem, hogy ilyen egyszerű dologgal, minthogy eszem, elégedettséget váltok ki belőlük.
Ahogy nőttünk, növögettünk, úgy kopott ki a vegetáriánus étkezés az életünkből. Bár anyukánk továbbra is tartotta az étrendet, a környezetünkben senkitől sem kapott támogatást, úgyhogy a mi tányérunkra már gyakran került hús. Mégis, a gondolat, hogy a vegetáriánus táplálkozás jó dolog, befészkelte magát a fejembe. Tinédzserként egyáltalán nem foglalkoztatott az egészséges életmód, de ahogy felnőtt lettem, elkezdett érdekelni, és ennek része volt az étrendem újragondolása is.
Amikor az első gyerekem megszületett, és elérkeztünk a hozzátápláláshoz, úgy döntöttem, hogy nem akarom bevezetni a húst az étrendjébe. Meg voltam róla győződve, hogy ez így lesz jó, mégis nagyon nyomasztott, hogy mit fognak szólni a család nem vegetáriánus tagjai, illetve a tágabb környezet. A félelmem nem volt alaptalan. Bár nem értek különösebb támadások a döntésem miatt, mégis aggodalommal figyelték a gyerekeim cseperedését, sőt, egyes jóakaróink a mai napig megfogalmazzák a kétségeiket az életmódunkkal kapcsolatban.
Rettenetes úgy gyereket nevelni, hogy miközben a lehető legjobbra törekszik az ember, folyamatosan megkérdőjelezik, hogy elég jó anya-e.
A hozzátáplálás legelején természetesen én is kétségekkel küzdöttem. Pedig korábban jártam olyan helyeken a világban, ahol az a természetes, hogy mindenki vegetáriánus étrend szerint táplálkozik hosszú generációk óta, és teljesen egészségesek. Itt, Magyarországon azonban az étkezés alapvető része a hús, nagyon kevesen vegetáriánusok, és a gyerekek közül érthetően még kevesebben.
Elkezdtem utánaolvasni, hogy mit ír a szakirodalom a gyermekek vegetáriánus hozzátáplálásáról. Főleg külföldi orvosi publikációkat találtam arról, hogy mi az, amire oda kell figyelni ahhoz, hogy biztosan minden szükséges tápanyagot és vitamint megkapjanak a gyerekeim. Szerencsére ebben a témában is voltak már akkor is csoportok az interneten, ahol feltehettük a kérdéseinket az anyatársainknak, és tapasztalatokat cserélhettünk. Az, hogy nem voltam egyedül, nagyon sokat számított a kezdeti időszak átvészelésében. Ezen kívül sokat segített még a hozzátáplálás első évében, hogy egy vegán blogger – akinek hasonló korú gyereke van – elkezdett recepteket megosztani, illetve komplett heti menüket állított össze a kicsiknek. Ez remek ötleteket adott ahhoz, hogy milyen ételeket készítsek a lányomnak. Sokszor a megoldás igen egyszerű volt: a saját magamnak készített ételből vettem ki egy adagot még fűszerezés előtt.
Vegetáriánus, vegán receptoldalak
A neten számtalan blogot, receptoldalt találhatunk a témában, mi most ezek közül kettőt ajánlunk a figyelmetekbe:
zizikalandjai.com ‒ Zizi, azaz Nagy Zita oldala. Ő két szakácskönyv, a Mit eszik a vega gyerek? és a Vegán Reggeli szerzője is.
mindenmentes.hu ‒ Nóra mindenmentes konyhájában nemcsak vegán, hanem a teljes értékű növényi étrendbe illeszkedő recepteket is találtok.
Ahogy a gyerekeim cseperedtek, és egyre nyílt az értelmük, elkezdtek ráébredni, hogy körülöttünk szinte senki sem vegetáriánus vagy vegán. Hogy mi miért eszünk úgy, ahogy, azt soha nem kérdőjelezték meg, én pedig nem bánom, ha kicsit kalandoznak: bármit megkóstolhatnak, amit szeretnének. Arról viszont nagyon gyakran faggattak, hogy mások miért esznek húst? Meglepett, mennyire nehéz ezt elmagyarázni. Alaposan át kellett gondolnom, mivel indokoljam a döntésüket, ahogy azt is, hogyan magyarázzam el, hogy bár én nem tartom helyesnek, el kell fogadni, hogy ők húst esznek. Ezekre a beszélgetésekre nagyon korán sort kellett keríteni, már csak azért is, hogy társaságban elkerüljük a kellemetlen szituációkat. Zavarba ejtő tud lenni, ha az asztalnál a gyerek ártatlanul nekiszegezi a kérdést a társának, hogy ő miért eszi meg az állatokat.
A vegetáriánus életmódunk egyik pozitív hozadéka, hogy nagyon korán megtanította a gyerekeimet a másság elfogadására.
Miközben a közeli hozzátartozók elfogadták a helyzetet – bár nem lelkesedtek érte –, és a szakemberek sem ellenezték, sőt volt, aki támogatta az ötletet, a szélesebb környezetemből, például a játszótéri szülők részéről értek támadások. Többnyire teljesen jogosulatlan számonkérő kérdések formájában. Miért van az, hogy egy számomra idegen ember felhatalmazva érzi magát arra, hogy beleszóljon abba, hogy én vagy a gyerekeim hogyan étkezünk?
Miért van az, hogy ha bárki úgy dönt, hogy másként szeretne élni, mint ahogy az a társadalom többsége által elfogadott, akkor folyamatosan védekezésre, magyarázkodásra kényszerül?
Fogadjuk már el, hogy ugyanahhoz a célhoz több út is vezethet, és engedjük már meg a másiknak, hogy maga válasszon. Sőt, ne csak megengedjük, hanem fogadjuk is el és támogassuk benne. Nem tagadom, nekem is igen határozott elképzeléseim vannak azzal kapcsolatban, hogy mi helyes és mi nem, ami a gyereknevelést illeti. Nyilván mindenki más is így van ezzel. Ugyanakkor megtartom magamnak a véleményem, ha egy olyan anyatársammal beszélgetek, akivel láthatóan eltérő nézeteket vallunk. Ha kérdez, válaszolok, de semmiképpen sem kérdőjelezem meg az ő döntését, vagy kezdem el meggyőzni őt a saját utam helyességéről. Szerintem mindenki a legjobb tudása szerint igyekszik a rendelkezésre álló körülmények között nevelni a gyerekét, és ezért tisztelet és megbecsülés jár minden szülőnek.
Címoldali kép: Shutterstock
Zita sorozatának első (Jön a baba!) és második (Egy kismama magányossága) részét a Blogkalitka című rovatunkban találjátok. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
