A kislányom lassan betöltötte a hármat. Kötelezően be kellett íratnom egy óvodába. Válasszam a kézenfekvőt, a körzetest? Elég jó lesz az nekünk? Vagy keresgéljek tovább? Ilyen és ehhez hasonló kérdések gyötörtek. Szerencsésnek mondható, akinek van választási lehetősége, de azért ezek nehéz döntések. Balla Zita írása.
Szerettem azt a játszótéri időszakot a gyerekeimmel. Olyan biztonságos és kiszámítható volt. Ugyanaz a helyszín, ugyanazok a jól ismert arcok. Ezt az idillit csak az bontotta meg időnként, amikor valamelyik ovis csoport a környékről zsibongva berontott a térre. Pedig nálunk, a kertvárosban minden ovinak van saját udvara (ami nekem a természetes minimum volt, arról kiderült, hogy a belvárosban kuriózumnak számít), de, gondolom, időnként szükségük volt a változatosságra. Ilyenkor nekünk a legtöbbször távoznunk kellett, mert egyszerűen nem maradt tér a kétéveseknek harminc vadul pörgő 4-5 éves között.
Emlékszem, nagyon nem tetszett, hogy a „rendetlen” gyerekek büntetése az vot, hogy nem játszhattak. Ezen nagyon felháborodtam. Értelmetlennek tartottam, hiszen egy olyan gyerektől, aki a felgyülemlett energiáit nem tudja levezetni, hogyan várják majd el, hogy „jól viselkedjen“ a nap további részében?
Ovi után a szülők hozták ki kisebb csoportokban a gyerekeiket a játszótérre, akik őrjöngve adták ki magukból a felgyülemlett feszültséget. Ezen nem csodálkoztam, hiszen egész nap egy 30 fős közösségben kell egymáshoz alkalmazkodniuk, megfelelniük az elvárásoknak, ami még egy felnőtt számára is nehezen elviselhető. Mégis felmerült bennem a kérdés:
biztos, hogy ennyire megterhelőnek kell lennie az óvodának napi szinten a gyerekek számára?
Sokat beszélgettünk a játszótéren az anyukákkal, és nem meglepő módon az egyik fő téma az óvoda volt. Mi, a 2 évesekkel rendelkezők minden információra kíváncsiak voltunk, hiszen óvodaválasztás előtt álltunk. A közelünkben viszonylag sok óvoda van. Röpködtek is a tippek, hogy melyik óvoda melyik csoportjának jó az óvónénije, és melyikben fásult már a nevelő a sok évtizednyi szolgálattól. A beszámolók alapján három dolog volt, ami engem a leginkább elbizonytalanított a környékbeli óvodákkal kapcsolatban:
Az egyik, hogy bevett szokásnak tűnt, hogy a csoport „rossz” gyerekét azzal büntetik, hogy elkülönítik a társaitól, például az öltözőben kell ebédelnie egyedül.
Természetesen nem gondolom azt, hogy egy gyerek következmények nélkül rendetlenkedhessen, de a rendszerszintű elkülönítéssel nem értek egyet, és nem is szerettem volna, ha ez, mondjuk, az én gyerekemmel történik.
A másik, hogy minduntalan azt kellett hallanom, hogy a gyerekek nagy része a téli szünettől a tavaszi szünetig többet van otthon betegen, mint az óvodában. Ráadásul az óvónő kérése is az, hogy ha lehet, akkor inkább ne vigyék be a gyerekeket, mert ő maga is betegen tartja a frontot azzal a pár gyerekkel, akiknek a szülei nem tehetik meg, hogy otthon maradjanak velük. Én ekkor még azt hittem, hogy ez egy elkerülhetetlen rossz dolog: az ovis gyerekek a téli időszak nagy részében betegek (meg a családjuk is, aki elkapja tőlük). Utóbb jöttem csak rá, hogy ez nem így van!
A harmadik elriasztó tényezővel akkor szembesültem, amikor vegetáriánusként elkezdtem érdeklődni, hogy mit esznek a gyerekek az oviban. Az rögtön kiderült, hogy mindenki ugyanazt, mert gyakorlatilag ugyanaz az egy étkeztetési cég szállít mindenkinek. Mivel az étlap nyilvánosan elérhető, és az anyukák sokszor meg is osztják ezeket a különböző csoportokban, konkrét információim voltak róla, és hát… elborzadtam. Rengeteg cukor, feldolgozott húskészítmény, ömlesztett sajt, margarin stb. Abban biztos voltam, hogy ilyenbe nem megyek bele a lányom kárára. Élete első három évében igyekeztem tudatosan táplálni, nem akartam, hogy a következő három évben a hét öt napján teljesen értékelhetetlen ételeket egyen.
Utánanéztem: a megfelelő papírokkal és az intézményvezető jóindulatú hozzáállásával van lehetőség más, a gyerek diétájának megfelelő étkezésre, ám az ételt nekem kell biztosítanom, és a melegítést nem kötelesek megoldani.
Ezek miatt az okok miatt kezdtem el körülnézni, hogy milyen alternatív lehetőségek vannak az ovik terén. Találtam olyan magánóvodákat, amelyek semmilyen pedagógiai irányzathoz sem kapcsolódtak, viszont jelentős tandíjért cserébe a gyermeknek lehetősége lett volna sakkozni, angolt tanulni, korcsolyázni, balettozni, karatézni stb. Úgy éreztem, hogy amennyivel többe kerülnek, annyival többet is nyújtanak ezek az intézmények.
Alternatív nevelési irányzatok közül (például Montessori, Rogers, Waldorf) a mi környékünkön csak a Waldorf képviselteti magát, ilyen oviból viszont három is van. Amikor elkezdtem nézegetni őket, még nem tudtam róluk sokat. Annyi benyomásom volt, hogy a pedagógiájuk az egyszerűbb gyermekkort célozza (erről bővebben Kim John Payne ír az Egyszerűbb gyermekkor ‒ Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket? című művében ír), és hogy lehetőség van a vegetáriánus étkezésre.
Mindhárom oviba ellátogattam, hogy megismerkedjek az óvónőkkel, és azonnal tudtam, hogy melyiket válasszam.
A mi leendő óvónénijeinkkel ugyanis annyira fesztelenül tudtunk beszélgetni, hogy biztos voltam benne, ha mi ilyen jól megértjük egymást, akkor a lányom jó helyen lesz.
Az óvónők meséltek nekünk az ovis napokról, arról, hogy az évet az ünnepkörök határozzák meg, hogy fontos a ritmus, az egymásutániság, mert rendszerbe helyezi a hétköznapokat, a gyerekek így tudják, hogy mire számítsanak, és ezért biztonságban érzik magukat. Szintén plusz pont volt, hogy amíg az egyikük foglalkozik a gyerekekkel, addig a másik főz, és az ételek elkészítésébe a gyerekek is bekapcsolódhatnak.
Kompromisszumot jelentett, hogy csak fél 2-ig tart az ovi, és több szünet van, mint egy állami intézményben. Ugyanakkor kiderült az is, hogy a gyerekek minimális időt töltenek otthon betegen, semmi jelét nem adják annak, hogy akár fizikailag, akár szellemileg kimerítő lenne számukra az oviba járás. Sőt, egyik reggel a kisfiam (mert azóta már ő is odajár) kijelentette, hogy ez a világ legjobb ovija, és soha ne vigyem őt másikba. Az pedig teljesen rejtélyes számomra, hogyan lehetséges az, hogy az óvónők egyetlen halk szavára minden kérést teljesítenek a gyerekek.
Ezzel a sok dicsérettel nem azt akarom mondani, hogy mindenkinek a Waldorf-módszer lenne való, vagy hogy minden Waldorf-ovi egyformán szuper. Csupán azt szeretném jelezni, hogy szerintem
érdemes körülnézni, felmérni a lehetőségeket, és nem a kézenfekvő megoldást választani.
Mi is jól tettük, hogy keresgéltünk, mert így megtaláltuk a számunkra legmegfelelőbb intézményt, ahova abban a tudatban viszem be minden reggel a gyerekem, hogy a lehető legjobb helyen tölti majd a napját.
Zita sorozatának első (Jön a baba!), második (Egy kismama magányossága) és harmadik (Vegagyerek) részét a Blogkalitka című rovatunkban találjátok. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: 1969, Fortepan / FŐFOTÓ
