A Waldorf-iskola nagyon más, mint az állami. Ezt válasszam, vagy azt, amit a szülők többsége? Merjek kilógni a sorból? Melyik lesz a legjobb a gyermekem számára? Amikor a lányom hatéves lett, el kellett döntenem, melyik iskolába írassam. Mint kiderült, az óvodaválasztás csak laza bemelegítő gyakorlat volt ehhez képest. Balla Zita írása.
Én is olyan anyuka vagyok, aki nagyon szereti tudni már jó előre, hogy mi fog történni. Így már a lányom „középsős” korában (vegyes csoportba járt, nem igazán volt ilyen jellegű megnevezése az egyes „évfolyamoknak”) próbáltam érdeklődni az óvónőknél, hogy ők miként látják, mikor mehet majd iskolába. Hiába kérdezősködtem, mert mosolyogva magyarázták el, hogy az utolsó nyár még nagyon sokat számít, és majd az ősz folyamán fog kiderülni, hogy mekkorát ugrott, együtt játszik-e a többi iskolába készülő gyerekkel, hogyan vesz részt a foglalkozásokon.
Ez volt az a nyár, amikor bejelentették, hogy le is út, fel is út, mostantól minden 6 éves iskolába fog menni, és kész.
Mostantól az őt éveken át nevelő óvodapedagógus és a szülő közös döntése már nem elegendő, a gyereket egyébként nem ismerő szakértő véleményére van szükség ahhoz, hogy mégis maradhasson még egy évet az óvodában. A nyomás így még nagyobb volt.
Egy novemberi péntek délután aztán az egyik óvónő szólt, hogy kezdhetek keresgélni, mert úgy látják, hogy a lányomnak már sok lenne még egy egész év óvoda. Így hát kezdődhetett a keresés (kicsit örültem is, hogy nekem nem kell a nevelési tanácsadóhoz menni, és kérvényeket gyártani, hogy maradhasson a gyerekem az oviban). Azt tudtam, hogy naponta egy óránál többet nem szeretnék utazással tölteni, így hát a kerületre és környékére szűkítettem le a keresést. Mivel Waldorf-óvodából jövünk, ezért a kérdés leginkább az volt, hogy a rengeteg állami iskola egyikét választom-e vagy a kerület egyetlen Waldorfját.
Waldorf-oviba járni egy dolog. Kicsit furán néznek ránk, mert nem néz tévét a gyerek, nemigen hord nagy mesefigurás, csillogó-villogó ruhákat, és amúgy is igyekszünk az egyszerűbb gyermekkor felé terelni mindenféle extra foglalkozás helyett. Az iskola tanrendje viszont jelentősen eltér az államiakétól, vagyis az általánosan megszokottól. Első osztályban nem tanulnak meg írott betűkkel írni és olvasni sem. Nincsenek tankönyveik, amelyekből tanulnának, mindent a füzeteikbe írnak/rajzolnak.
És végül, de nem utolsósorban nem tanulnak meg olyan tipikus verseket, mint az államiba járó társaik, így aztán a rokonoknak sem tudják azokat előadni, akiken látszik a csalódottság, hogy nem láthatnak semmilyen produkciót a gyerektől.
Összességében pedig az iskolai évek során nem nyomnak le akkora tényanyagot, mint államiakban, törekednek viszont a tapasztalati tudás átadására. Ahelyett, hogy a padban ülve hallgatnák a tanárt, az ókori római hadsereg katonai alakzatát felvéve menetelnek és megrendezik az ókori görög olimpiát. A gyerekeknek minden év végén önálló éves munkát kell benyújtaniuk,
a hosszú távú cél pedig az, hogy az érettségi után egy kíváncsi és kritikus gondolkodású 19 éves lépjen ki a nagyvilágba, aki nem fogadja el feltétel nélkül azt, amit mondanak neki, hanem visszakérdez, gondolkozik és felelős döntést hoz.
Bevallom, először bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban, mert bár gyakorlatilag a tanítási nap minden egyes perce teljesen megalapozottan történik, mégis olyan nehéz kilógni a sorból, és „más”-nak lenni, mint a többiek. Féltem, hogy a gyerekeim rosszul érzik majd magukat, ha azzal szembesülnek, hogy mások, mint a többiek.
Körülnéztem hát a többi iskolában is. Hiába van rengeteg intézmény mifelénk, minden szülő próbálja elintézni, hogy a gyereke abba az iskolába, ahhoz a tanárhoz kerüljön, akit ő megfelelőnek tart. Igen gyakori a kerületen belüli átjelentkezés, hogy a kiszemelt iskola körzetébe kerüljenek, mert egyébként lehetetlen bejutni máshová, mint a lakóhely szerinti intézménybe.
Én azt láttam, hogy az állami iskolákban is vannak elkötelezett pedagógusok, de a rendszer olyan nagy terhet ró rájuk (és a gyerekekre), amelynek képtelenség megfelelni. A teljesen eltérő hátterű és képességű gyerekeknek rengeteg mindent meg kell tanulniuk az első osztály végére, miközben ehelyett elsősorban egymást és a rendszert kéne megszokniuk, hogy később jól tudjanak együttműködni.
A hatalmas pszichés nyomás ellenére az iskolákban senki sem foglalkozik a gyerekek érzelmi intelligenciájának a fejlesztésével, akik ezért jobb híján egymáson és a tanáraikon élik ki a frusztrációjukat. Megoldásként pedig ‒ szakemberek helyett, akik a gyerekek lelki egészségével foglalkoznának ‒ őröket helyeztek ki az iskolákba.
Én erre azt mondom, hogy minden pénzt megér (ha van), hogy ezt elkerüljük. Inkább kilógok a sorból, és vállalom a furcsálló megjegyzéseket.
Vettem egy nagy levegőt és beírattam a lányom a Waldorf-iskolába, ahol a gyerekek reggel 8 és fél 9 között beszélgetőkörben mesélhetnek el bármit, ami foglalkoztatja őket, az első év legfőbb feladata pedig az, hogy jól működő közösségé kovácsolódjanak össze. A lányom nem cipel tíz kilós iskolatáskát tele könyvekkel, és nem kap házi feladatot, iskola után az egyetlen dolga, hogy pihenjen, hiszen nemrég még óvodás volt, és meg kell szoknia, hogy teljesen másfajta terhelést kap most.
Nem tagadom, kissé elképedtem, amikor a osztálytanító az első szülőin megpróbálta keresztülvinni rajtunk (nem sikerült), hogy kör-e-mail helyett legyen inkább telefonlánc nálunk, és úgy összességében véve a szervezést tekintve nem túl gyakorlatias az iskola, miközben – az alacsonyabb tandíj fejében – meglehetősen támaszkodnak a szülői a segítségre. Persze a Waldorfban fontos az összefogás és a közösség ereje. Ez néha feszültséget is generál, de ezt nézzék el nekünk, szülőknek, hiszen mi is még csak most kezdtük, nekünk is szoknunk kell az új helyzetet. Mindenesetre a nehézségekért kárpótol az a tudat, hogy a lányom olyan helyen tölti a napját, ahol nem traktálják eszelős mennyiségű, központilag diktált tananyaggal, és reagálnak az érzelmi szükségleteire is.
Zita sorozatának első (Jön a baba!), második (Egy kismama magányossága), harmadik (Vegagyerek), negyedik (Ovit keresünk) és ötödik (Egyedülálló anyuka munkát keres) részét a Blogkalitka című rovatunkban találjátok. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
