A lányom a koronavírus-járvány kellős közepén kezdte el az első osztályt. Nagy volt a bizonytalanság szeptemberben, sok volt a megválaszolatlan kérdés: vajon meddig maradhat nyitva az iskola? Hogy fog majd online megtanulni írni-olvasni? Sikerül-e így elvégeznie az első osztályt? Balla Zita írása.
Míg 2020 márciusában egy huszárvágással zártak le mindent hónapokra, mi pedig csak otthon pislogtunk és féltünk, hogy mi fog történni velünk, addig a következő tanévet már igyekeztek – legalábbis az ovisok és az alsósok számára – jelenléti oktatás formájában megoldani, hogy a szülők tudjanak dolgozni. El se tudom képzelni, mi lett volna, ha hónapokon keresztül az idegbaj határán kell egyensúlyoznom az online oktatás, a munka és az otthoni teendők között.
Emlékszem, az első szülőin átbeszéltük az összes lehetséges vészforgatókönyvet, mert csak azt tudtuk, hogy lesznek szabályok, de azt nem, hogy milyenek, és hogy meddig lesznek hatályban.
Abban voltunk csak biztosak, hogy igyekszünk majd mindent megtenni, hogy az elsős gyerekeink a tanév lehető legnagyobb részét az iskolában tölthessék, hogy legalább azt megtanulják, milyen iskolásnak lenni. Megbeszéltük, hogy gyakrabban és alaposabban fognak a tanító néni figyelő tekintete mellett kezet mosni, és tényleg az első köhintésre és a legkisebb orrfolyásra otthon marad minden gyerek legalább egy hétig.
A szeptember békésen indult, megengedték, hogy maszkban bekísérjem az osztályteremig a lányom, aki akkor járt ott először, és erősen igényelte a jelenlétem. Csak a bejáratnál állt egy tanító néni, kezében spricnis flakon, benne méregzöld folyadékkal. Tudtam, hogy ez állami szabályozás, és nem jószántukból állnak ott, de akkor is dühített, hogy teljesen értelmetlenül fújkálják vegyszerrel a gyerekem kezét (minden gyerek öt percen belül belenyúl az orrába/szájába, aztán meg valami máshoz/egymáshoz), és én ez ellen semmit sem tehetek. Ha azt akarom, hogy iskolába járjon, ezeket a szabályokat kell elfogadnom.
A magam vonatkozásában semmilyen tekintetben nem lázadtam egyik szabály ellen sem, mert én felnőtt vagyok, felelősséggel tartozom nemcsak magam, hanem az embertársaim iránt is, de a gyerekek esetében teljesen másképp éreztem ezzel kapcsolatban.
Ők még túl kicsik és védtelenek ahhoz, hogy ezeket az áldozatokat meg kelljen hozniuk.
Ráadásul nem is dönthetnek erről, mert őket nem kérdezik meg, hogy kislányom/kisfiam akarsz-e napi hat órát maszkban ülve tanulni az osztályteremben, vagy inkább megtanulod otthon a tananyagot egyedül.
Nehezemre esett együtt élni a reggelenkénti fertőtlenítéssel és a lázméréssel (a lázmérő egyébként rendszeresen nem tudott mérhető értéket mutatni, főleg télen, tehát egy annyira értelmetlen dologban vettünk részt mindannyian, hogy kínunkban már csak nevettünk), de végül elfogadtam, hogy ez most egy darabig az életünk része lesz. Egyedül arra a kompromisszumra nem álltam készen, hogy a lányomnak maszkban kelljen ülnie az iskolában, akkor inkább otthon tanulok vele, de erre szerencsére a mi iskolánkban nem került sor.
Minket, szülőket egyre kijjebb zártak, először az épületből, majd az udvarról, aztán már az iskola környékén is félni kellett, nehogy valaki csoportosulásként értékelje néhány szülő beszélgetését, és feljelentést tegyen, adott esetben az iskola ellen.
Egészen sötét időkre emlékeztetett engem annak a tudata, hogy a szabályok betartása azt jelenti, hogy minimálisra kell csökkenteni a személyes kommunikációt.
Nem is igazán alakult ki se osztályközösség, se szülői közösség. A szülői értekezletek is megszűntek, illetve online-ra váltottak, az iskolai rendezvények, kirándulások elmaradtak, csak az iskola kapujában dideregve, a gyerekeinkre várva maszkban váltottunk pár szót egymással.
Egyre csak annak drukkoltunk, hogy az iskolát ne zárják be. Az őszt megúsztuk két hét szünettel, tavasszal pedig a mindenki számára kötelező egy hónapot töltöttük otthon. Az életünket és a gyerekek életét sikerült tehát a lehetőségekhez képest normális mederben tartani. Igyekeztem az enyéimet minél távolabb tartani ettől az egész borzalomtól, hogy a lehető legkevesebbet érzékeljenek belőle.
Mégis előfordult, hogy a lányom azzal jött haza az iskolából, hogy „XY covidos lett”. Tátva maradt a szám, mert én ezt a kifejezést szándékosan nem használtam előtte. Az ötéves fiam pedig megkérdezte tőlem, hogy miért hívják a koronavírust koronavírusnak. Talán ő a vírusok királya? Ezen persze mosolyognom kellett, ugyanakkor nyomasztott, hogy ez a járvány már az ő életük része is, és ez ellen semmit sem tehetek.
Amit viszont meg lehetett és meg is kellett volna tenni, az a szakemberek bevonása a gyerekek mindennapjaiba, hogy segítsenek nekik feldolgozni, ami körülöttük történik.
Gondoljunk csak bele, milyen rémisztő lehet egy gyereknek azt látni, hogy az ő mindenható szülei, akikre mindennél jobban felnéz, félnek.
Amikor a gyerek számára a biztonságot nyújtó alap tűnik el, rettenetes, hogy nincs senki, aki ebben szakszerű segítséget tudna nyújtani neki. A maguk módján persze már a kicsik is próbálják feldolgozni az eseményeket, kijátszani magukból a frusztrációt. Láttam például két kisfiút, akik az iskola udvarán azt játszották, hogy fegyverrel üldözik a koronavírust, miközben azt kiabálta egyik a másiknak: „Vigyázz, nehogy elkapd!”
Igyekeztem edukálni magam azzal kapcsolatban, hogyan lehet és kell erről a helyzetről beszélni a gyerekekkel, és erre több kísérletet is tettem. A célom az volt, hogy eloszlassam az esetleges félelmeiket és aggodalmaikat. Remélem, hogy mindent megtettem, amit lehetett. Borzasztó nehéz és nyomasztó időszak volt az előző tanév még úgy is, hogy sem én, sem a szeretteim nem kerültek kórházba. Nagyon szeretném remélni, hogy ez a mostani mindenki számára könnyebb lesz.
Zita sorozatának első (Jön a baba!), második (Egy kismama magányossága), harmadik (Vegagyerek), negyedik (Ovit keresünk), ötödik (Egyedülálló anyuka munkát keres) és hatodik (Suliba megy a gyerek) részét a Blogkalitka című rovatunkban találjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
