Most induló sorozatunk szerzője, Jakab mozaikcsaládban él: két anyától két lányt vitt az új kapcsolatába, a szerelme pedig a három nevelt lányát. Közös gyermekük, bármennyire is szerették volna, nem született. Mégis „tökéletes” családot alkotnak, annak minden tökéletlenségével, bújával-bajával, örömével együtt. A következő hetekben bepillanthatunk ennek a családnak az életébe ‒ az apa szemszögén keresztül. Az első részben megismerhetjük a szereplőket, és megtudhatjuk, milyen érzések kavarognak egy apában, amikor szép lassan kiürül a családi fészek. Bánki Jakab írása.
Az Átprogramozás és az Egy anyuka dilemmái című sorozataink után ezúttal egy édesapával és annak családjával ismerkedhetünk meg a Blogkalitkában.
Az Apa blogot ír szerzője érzékletesen meséli el nekünk, hogyan zajlik az élet egy mozaikcsaládban, miközben a rokonok, barátok, ismerősök történeteit, kacifántos ügyeit sem hallgatja el, mi pedig újra és újra rácsodálkozhatunk az élet nagy misztériumaira. Arra, hogy hány és hányféleképpen lehet jól csinálni vagy éppen elrontani a dolgokat, és mennyire megjósolhatatlan, miből mi lesz. Sem a kudarc, sem a siker nem borítékolható, az igazi kérdés talán az, hogy mennyire valódiak a kapcsolataink.
A novemberi fényben kertészkedtem egyedül, futva gyűjtöttem éppen az avart, amikor nekirohantam egy fa alacsonyan lévő ágának. Visszatántorodtam, mintha agyrázkódást kaptam volna. Szentségeltem és szitkozódtam, hogy legalább megvilágosodnék ettől, hogy ilyen nagy sebet ejtettem a koronacsakrámon. Gondokkal voltam éppen terhes. Nem tudtam, mit csináljak. Csak fájt. Nem csak a sebesülés. Az legalább konkrét, és begyógyul. Előbb-utóbb. Hanem úgy az egész.
Négy hónapja nem beszéltem például a nagyobbik lányommal. Találkoztunk persze azóta párszor, meg jártattuk is a szánkat, hogy ne hallgassunk, de nem ejtettünk szót semmi lényeges kérdésről. Megünnepeltük a szülinapját időben, és az enyémet is vagy három hónapos csúszással. Formaságok. Hogy vagy? És veled mizu?
Ez van. Szőnyeg alá söprés. Fáj, de mindenki azt mondja, hogy ez ilyen. 23 éves.
Amit érzek, az a kiürülő fészek fájdalma. Bírni kell a fájdalmat. Mint a fejsebemet. Másokkal osztja meg, hogy mi foglalkoztatja valójában. Nem szakítottuk meg a kapcsolatot. De szinte. Párszor összevesztünk. Nagyon. De azóta se tárgyaltuk ki ezeket a veszekedéseket.
Hogy jutottunk idáig, ahol most tartunk? Reménykedem persze, hogy lesz ez máshogyan is. Máskor. Most ez van. Téli begubózás: a sebek feltárása és nyalogatása.
A mozaikcsalád bemutatása
De nézzük az egész hatalmas mozaikcsaládot, hogy képbe kerüljünk. Mint a szereplők bemutatása egy sorozat első epizódjában. Égitestek, kontinensek és istenek képében.
A feleségemmel, a 46 éves Anyával 16 éve vagyunk együtt. Kis megszakítással. Ő Héra lehet csak, az anyaistennő. Vagy Gaia, a földanya. Még inkább Héliosz. Mert ő a Nap a családban, mindent ő tart össze, ő adja a szeretetet, a világosságot. Egy céget vezet különben, hihetetlen energiával, de egy kisebb köztársaságot is elvezetne. Közben mindig van ideje a kiterjedt családra és a barátokra is. És minden ügyes-bajos dolgukat intézi, mindenkinek segít. Az önfeláldozás sémája sem idegen tőle. Mellesleg tőlem sem.
Én, az Apa (55) csak a Hold lehetek. Vagy Pangea, az összes kontinens. Hermész, aki futkározik ide oda mint hírvivő. Időnként legfeljebb Dionüszosz, nem annyira a mámor, semmiképpen nem a bor, inkább a mezőgazdaság és a termékenység istene. Jövök-megyek. Néha tigrisek húzta szekéren. A többi égitest és istennő között forgok, nekik akarok megfelelni. Vagy szétszakadok. Közöttük pendlizek. Közvetítek. Kiegyensúlyozok. Hírt adok róluk. Mondjuk. Közben írok, kb. bármit, amiért fizetnek. Néha – régen – önmegvalósításból, de újabban sokkal gyakrabban megélhetési bűnözésből. Az életem nemcsak a Covid óta, hanem már sokkal régebben egy Nagy Home Office. Amikor nem a család meg a háztartások ügyeivel foglalkozom, akkor leginkább – egy évtizede legalább – szenvedélyesen kertészkedem.
Nagy a család: legszűkebben véve öt lány és négy unoka. De valahol minden gyerek kakukkfióka. Az Anyának három nagy nevelt lánya van, 18 évesen vállalta be őket, amikor meghalt az édesanyjuk, az apjuk pedig, akivel összebútoroztak, nem szentelt rájuk sok időt. Ma már mindhárman túl vannak a harmincon, összesen négy kicsi gyerekük van (2 lány és 2 fiú).
Nekem két anyától, két lányom van: 23 és 15 évesek. A számokból kitűnik, hogy a legkisebb akkor született, amikor az Anyával már együtt voltunk. Így alakult. Ha pár hónappal korábban találkozunk, ez a legkisebb nyilván a miénk lenne. Vagy már rég nem lennénk együtt. Ahogy lenni szokott.
A statisztikából látszik az is, hogy túlteng nálunk a női energia, különösen, hogy én is egy lányos, nőies, érzékeny apa vagyok. Inkább anyai, mint apai érzülettel. Anyjuk helyett anyjuk voltam mindig is a gyerekeknek. Meglehet, ez is hiba volt. Elnőiesedtünk. Vagy legalábbis csúszkál a maszkulin-feminin potméterünk. Folyton. Hol erre, hol arra. Hol egyikünknek, hol másikunknak. Pedig mindig ez a lényeg, hogy az Apa és az Anya között egyensúly és egyetértés legyen. Erre törekszünk legalábbis.
Közös gyerekünk nincs. Aki igazán megcsinálná a családot, családot teremtene maga köré. A kis megszakítás után 9 év alatt megszámlálhatatlan, mondjuk, 13 sikertelen lombikon vagyunk túl.
(De ez egy másik blog témája lenne: maradjunk a létező gyerekeknél!) Ez is milyen furcsa paradoxon már, hogy kiürül éppen a fészkünk, miközben szívünk szerint fészket raknánk.
Azt szoktam mondani az Anyának, hogy fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy kutyát tartsunk. Meg annyi a gyerek körülöttünk. Az örökbefogadásról beszélünk ugyan néha, de egyre lanyhuló intenzitással. Hiszen – mint említettem – annyi a gyerek, az unoka. Mi lenne, ha még egy kakukkfióka kerülne a fészkünkbe, engem ugyan fiatalon tartana, de az Anya az ő kedvéért se változtatna pörgős életmódján, nyilván, és meglehet, végül ez a gyerek se csinálná meg a Családot. Mert ez ilyen. Lutri minden gyerek.
Sőt, az Anya nagy keresztgyerek-halmozó is, abból szűken véve is van még vagy négy-öt. Legalább. Akit rendszeresen látogatunk, ajándékozunk, törődünk vele. Úgymond. Követjük a sorsát. Az Anya ugyanis, ha már nem tudta kikönyörögni, hogy a barátainknál mostanság született gyerekek hivatalos keresztszülei lehessünk, akkor legalább a tündérkeresztanya szerepébe befurakodik. És csinálja aztán derekasan.
Amúgy is alapelvünk, hogy azt a gyereket kell szeretni, aki éppen ott van azért, hogy szeressék. Mindegy, kié. Én a lányaim barátnőire, azok testvéreire és a barátaim gyerekeire is próbáltam mindig úgy figyelni, mint a sajátjaimra. Ha elém sodorta őket az élet.
Alig tudnám összeszámolni, hány gyerektől hallottam már, hogy fogadott apjának tekint. Jól is esik. Próbálok is ennek megfelelni. Különösen, mikor a sajátokkal csak a baj van és fájdalmat okoznak.
Különben is milyen már ez az enyém, tiéd? Ez a birtoklás, hogy ha valakinek saját gyerekei lesznek, azzal megszűnik számára a többi idegen gyerek világa. Az Anya alapból nem ilyen, és én is voltam fiatal koromban óvó bácsi, nem jelent nehézséget számomra, ha sok gyereket kell szeretni.
Elég tágas a család. Bár egyikünk szülei sem élnek, és nekem, mondjuk, két-három rokonom van, de az Anyának akad pár féltestvére, a kiterjedt három famíliából vagy száz unokatestvére, abból 5-6 kedves is a szívének, ráadásul már nekik is gyerekeik vannak, némelyiknek több is. Szaporodnak az unokahúgok és egyéb kis beejtőernyőződött „zabigyerekek”. Ez ilyen, a szétmenés a dolgok alaptermészete.
Az Anya is zabigyerek, tehát alapból törődik a nehéz sorsú unokatestvérekkel, a zabigyerekeikkel különösen. Mert ők oda akartak megszületni. Nem nálunk lettek például édes gyerekek.
Vegyük sorra tehát csak az ötöt: az Anya három nevelt lányát, és az én két anyától született két lányomat. Mind tehetségesek, szorgalmasak, szépek, ezt nem is mondom külön. De tényleg. Mázlisták vagyunk.
Az Anya három nevelt lánya
A legnagyobb „nevelt” lehetne Athéné, ha az istenekről nevezném el őket. Olyan sokirányú képességekkel rendelkezik. Bármilyen nyelvet megtanul, bármit elsajátít, ha akar. Vagy ő lehetne Afrika, ha a kontinensek közül kapna nevet. Minden élet forrása. De rejtélyes, sötét is, kiismerhetetlen. Bár most éppen kis csecsemőjével teljesen ki van vonódva a világból, amúgy is Hesztiára, a házi tűzhely őrzőjére hajlamos folyton. Jól elvan egyedül. Holott a gimnázium óta együtt van a férjével.
A középső „nevelt” lenne a közös kedvencünk, ha a közelünkben lenne. Ázsia. És Vénusz. Ő leginkább a kettőnk érzelmi, szellemi karakterének a lenyomata. Lelki társ. De már 18 éves kora óta Skandináviában él és egy félnorvég gyereket nevel viking férjével. Vegán, hippi meg minden. Aki kibontakoztatja magát. Ritkásan találkozunk, de akkor mindig teljes az összhang. Mintha ugyanarra pörögnénk.
A legkisebb „nevelt” az Anya kedvence. Őt egészen pici korától nevelte, leginkább nekik hasonló a karakterük. Ő Európa lenne. Vagy Szaturnusz. Olyan egy személyben, mint a Khariszok, azaz a Gráciák, a báj, a kellem, a jóság, a kreativitás, a termékenység istennői, akik a természet harmóniáját testesítik meg. Sokirányú a kreativitása – művésztanár lenne, ha momentán nem két unoka utódgondozásával lenne elfoglalva. Teljesen.
Az én két anyától két lányom
Az én kedvencem, a „közös nevelt” nagylányom lenne Amerika. Fiatal még, nem tudjuk, hogy Artemisz, a harcos istennő vagy Aphrodité lesz belőle. Vagy bármelyik másik. Ha kibontja magából a képességeit. Most leginkább Mars. Harcban áll velünk és önmagával. Őt neveltük leginkább, bele tettünk legtöbbet mindabból, amit szeretünk. Még ha ez most nem is látszik. Mióta nem beszélünk.
Kései kamaszodik éppen, mert korábban ez kimaradt neki, annyira jó gyerek volt, annyira akart megfelelni. Hát most bepótolja a lázadást. Nem könnyű ez egyikünknek sem.
A kicsi lányom, Ausztrália. Olyan távol is van, akárcsak a Plútó. Vagy Perszephoné, aki az év nagy részében az alvilág királynője. Gyermekkorában is folyton a Gonoszt szerette, mindig a negatív karakterekkel azonosult. Ő is kamasz, momentán egy fekete doboz, ki tudja, mi lesz majd aztán belőle.
Őt alig láttuk felnőni, oly keveset találkoztunk. Ebben az életünkben. Hadakoztam egy ideig érte sokat. Aztán el kellett engedni őt, mert több szakember is azt tanácsolta egymástól függetlenül, hogy nem szabad hadakozni érte, mert attól meghasad a személyisége. Hogy az anyja ‒ aki nem engedte, hogy lássuk ‒ meg köztünk megszakad a lelke.
Így akkor láttuk, ha lehetett. Várjuk, mi lesz, ha kamaszként kirepül a fészekből.
Két kamasz kakukkfióka van tehát éppen a kiürülő fészekben. Mennének már, de még nem képesek igazán repülni. Csak gyakorolnak és csapkodnak maguk körül, amit érnek.
A három nevelt gyerekkel könnyű, mert már nagyok, és nekik meghalt az édesanyjuk, így az Anyát tekintik anyjuknak. Segítünk, amiben tudunk, ha jönnek az unokákkal. Jókat tudunk dumizni, ők jókat tudnak az Anyával együtt sírni. Mi kell még?
A közös nevelt gyerekekkel nehéz, mert nekik van édesanyjuk, nekik az Anya csak mostoha, legfeljebb nevelő-, gondviselő anyjuk lehet. Így minden balhét is vele vitetnek el, különösen, ha jobb, szeretettelibb, adakozóbb a saját anyjuknál. Így az azzal való szembefordulás vagy nehéz azonosulás helyett inkább a mostohával játszmáznak. Ellene lázadnak. Ha tehetik.
Legyen elég ennyi a szereplők bemutatásából, a többiekről, majd ha úgy adódik, és feltűnnek itt, akkor részletesebben.
Itt tartottam fejben, amikor megsérült a koronacsakrám. Nem tudtam éppen mit kezdeni vele, visszamentem a sufniba, és hoztam egy fűrészt, hogy legalább annak a gallynak ne tudjak többet nekirohanni, ha már egyebekben folyton ismételek és ismételek.
Az Apa blogot ír következő részét jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
