Az Apa blogot ír szerzője, Jakab igazi mozaikcsalád-apa: két anyától két gyereke született, végül egy harmadik nőnél, az Anyánál találta meg a boldogságot. Blogsorozatának legújabb részében arról a hibáról ír, amelybe szinte minden elvált apuka beleesik. Bánki Jakab írása.
Miközben azon vekengtem magamban, és dobáltam magamra a köveket (a fejsebemre), hogy milyen „rossz itt” kettesben Anyával, mint egy gerlepárnak a kiürülő fészekben. Ötven pluszosan.
Ilyenkorra már rég kétüléses sportautót kellett volna vennem, el kellett volna válnom, régen, vagy legalább szeretőt tartanom. Hiszen üres a fészek, még kutya sincs.
Szóval, miközben ilyeneken jártattam az agyam, rám írt a nagylányom, Amerika, hogy túl van a szakdolgozat első vázlatának leadásán, „meg akartam már dumálni valamikor”. Végre.
Nem volt könnyű kivárni azt a négy hónapot, amióta nem beszéltünk. De nem akartam erőszakoskodni, hiszen volt dolga elég. Utolsó év az egyetemen. Amiből eleve kettőt elvitt a covid.
A legfájóbb húzása az volt eközben, amikor úgy adta tudtunkra, hogy ő bizony már „kirepült ebből a fészekből”, hogy levette a kulcscsomójáról a lakáskulcsunkat. Úgyis olyan ritkán jár hozzánk. Nincs szüksége rá. Amikor jön, bejelentkezik, mint a vendégek. Kulcs nélkül. Ha jön-megy, akkor nyitogassuk neki a kaput.
Amikor megünnepeltük kettesben a szülinapomat, három hónap csúszással, akkor se beszéltünk semmi lényegesről, de nálunk aludt, és másnap, amikor elmentem reggel bevásárolni, és bezártam a lakást, mire hazaértem, már ült sapkában a lakásban és várta, hogy szabadítsam ki, mert már ment volna. Azt se akarta, hogy elvigyem, azt mondta, inkább hazasétálna. Pedig kicsi korától mindig az autóban beszélgettünk a legjobbakat, miközben hoztam-vittem.
Az Orákulum is azt javallotta, hogy várni kell. Ő a családi kapcsolati tanácsadónk – aki mellesleg a kicsi lányunk, Ausztrália gyerekpszichológusa volt eredetileg, és abból lett a mi párterapeutánk. Nagy a család, sok az ügyes-bajos dolog, jól jön egy külső, szakértő szem.
Nem sajnáljuk rá a pénzt és az időt. Időről időre. Ha olyan a helyzet, vagy gond van a gyerekekkel. Valamelyikkel.
Szóval az Orákulum, aki több mint egy évtizede ismeri a családunk belső dolgait, azt mondta, hogy nem szabad siettetni a dolgokat, mindent jól csinálunk.
Ilyen a „kamaszkor”. Még ha fura is 23 évesen. Ha nem hív, nem szabad hívni. Nem szabad kérdezni.
Az összeveszések után ezek borzalmas hetek voltak. De kivártuk. Nem hívtuk. Úgy tettünk, mintha. És ő sem hívott. Másban volt. Még mindig jobb, biztattuk magunkat, hogy most játssza ezeket le – még saját pszichológust is keresett magának –, mintha az első gyereke után, mint lányanya, kamaszodna. Netán. Vagy negyvenévesen gyászolná az elveszett gyerekkorát.
Hogy mi az elveszett gyerekkor szülőhelye? Mindig ugyanaz, egy anyaseb. Meg ami erre épül.
Egy felnőni képtelen diszfunkcionális anya, aki mellett neki mindig meg kellett felelnie, jó kislánynak kellett lennie, hogy legalább vele ne legyen baj. Ha már az anyjának úgyis mindig mindenféle baja van: egy nagy baj az egész élet. Amit képtelen uralni. Legalábbis erre ment el vagy 10-15 éve.
Nekünk persze könnyebbség volt, hogy jó kislány volt, hogy nem volt kamasz, hogy nagyon könnyű volt vele. Még azzal a féltestvérével is kiválóan működött, aki jött hébe-korba, mint vendég gyerek. Jól kijött egymással a két megfelelési kényszeres. Pedig majd’ nyolc év van közöttük.
Az anyasebet úgy fejezte ki kicsi korában, hogy az volt a legsűrűbben emlegetett mondata, azt ismételgette folyton ‒ ha az anyjával volt, akkor is (!) ‒, hogy „hiányzik az anyukám!”.
Mert az anyja mindig másban volt. Vállalkozni akart, vagy megvalósítani magát, vagy pasizott. Mint minden más elvált anyuka. Gyakran. Próbált élni, megfelelni. Úrrá lenni egyedül a helyzeteken. Amennyire tudott. A lányom pedig megfelelt neki és nekünk. Ezt már ő is tudja, kibogozta a saját pszichológusával, és azonnal lázadni kezdett. Ellenünk.
Hogy mi rontottuk el. Hogy mindent megengedtünk. Túlságosan kényeztető apa voltam. Egy nagy lánytársaságban szinte csalódottan mondta egyszer, amikor ki-ki előadta, hogy mikor és miért kapott pofont a szüleitől, hogy ő nem kapott. Soha.
Mi is elrontottuk persze, nem csak az anyja, mert olyan nincs, hogy csak valamelyik szülő rontja el, mindig társ a másik is az elrontásban. Hiszen erre szövetkeztek, azért kívánták meg egymást, azért van közös gyerekük, hogy üzembiztosan átvéssék együtt. Azt a bizonyos anyasebet. Amitől aztán eresztenek, hibajelenségeket mutatnak, majd ha úgy születik gyerekük, akkor vésik tovább.
Van, amit én is rosszul értelmeztem: azt hittem, ha hiányzik neki az anyja, akkor anyja helyett anyjának kell lennem. Ahelyett, hogy az apja lettem volna.
És az anyjával való szétmenésünk után csak a kicsi féltesójának, Ausztráliának az anyját, majd rögtön utána az Anyát mutattam be neki. Előtte úgy tettem, mintha nem lenne barátnőm: csak a nem gyerekes napokon találkoztam a csajaimmal, aztán meg jött, és azóta maradt is az Anya. De sokáig az se sokat segített. Mert maradt a belső, érzelmi felállás.
Az elvált szülők szokásos túlkompenzálása, hogy ne sérüljön a gyerek. Hogy mindent hozzá igazítunk. Volt az Apa és a kicsi lánya perszonálunió, és volt az Anya. Borzalmas volt. Mindenkinek.
Mert ez óriási hiba volt. Mondom is minden apatársamnak, aki elvált és a gyerekét hozza-viszi, és véraláfut mindenben, és akinek nincs magánélete, ha nála van a gyerek, nincs egy telefon, egy semmi, hiszen gyerekes nap/hét van.
„Bocsi, a gyerekkel vagyok!” – teszi le a telefont az elvált apa sorstárs, ha keresem, és soha többé nem hív vissza. Hiszen az elvált szülők gyereke mellett egy telefonbeszélgetést se lehet lefolytatni, mert annyira igénylik a figyelmet.
Könyörgök nekik, hogy ne kövessék el ugyanezt a hibát – de meg se hallják, hiszen ők is szövetkeztek valamire gyermekük anyjával –, mert nekünk a nagylányunk már ezt reszelgeti a pszichológusával.
Hogy a gyereknek ez a felnőttes viszony túl sok, bizonytalanságot okoz benne. Különösen, ha a másik oldalon se egy kiegyensúlyozott család van. Ahogy nálunk se volt.
Hogy az anyja pasizott serényen, amit kis Amerika ki nem állhatott, fúrta őket, ahol érte. Mert amúgy együtt aludtak az anyjával, de ha az bepasizott, akkor kikerült ebből a melegségből. Utána ugyan visszamehetett, amikor a pasi lelépett – és mindig lelépett előbb-utóbb –, de akkor meg a vállán sírta ki magát az anyja, mintha a „barátnője” vállán zokogna. Ilyenkor ő vitte az ágyba a kávét a szerelmi bánatos anyukájának.
Holott már egészen kicsi korában megvolt erről a véleménye.
Erre mondta azt az Orákulum, amikor lefestettük neki Anyával, hogy miben vagyunk, hogy „ide ne hozzák nekem azt a gyereket”. Annyira ismerte a belbudai elvált szülőknek és a gyerekeiknek ezt a fajta archetípusát, hogy látatlanban is mindig tűpontosan lefestette a helyzetet. És megoldási javaslatot is adott.
Aztán meggyőzött minket az Orákulum – igaz, a lányom ekkor már 12 éves volt, és legalább öt éve éltünk abban a torz konstrukcióban, hogy neki mindent alárendeltem, folyton az ő kívánságait lestem, vagy a labilis anyja érzelmi hullámain szörföltünk –, hogy a gyereknek az jelent biztonságot, ha egy szülőpár akaratának van alárendelve az akarata. Nem pedig természetellenesen az ő bizonytalan ingadozása körül forog a Nap és Hold. Mindent uralni akar, és mindig bizonytalan: „És aztán hova megyünk, apa?”
És akkor helyreállt a világrend. És működött minden. Egy pár évig bizonyosan. Nem volt bizonytalanság. Többé.
Barátaim, elvált apák és anyák, ne kövessétek el ugyanezt a hibát – bűntudatból ne hagyjátok eluralkodni az életetek felett a gyereketeket –, hiszen aztán fizethetitek majd a gyerek pszichológusát (is)! Én mindenesetre várom tovább türelmesen, hogy egyszer majdcsak újra beszélni fogunk. A nagylányommal, Amerikával. Mint régen.
✦✦✦
Jakab sorozatának az első részét, amelyben bemutatja a népes mozaikcsalád tagjait, illetve elárulja, milyen érzés egy apának, amikor kiürül a családi fészek, a Blogkalitka című rovatunkban találjátok, méghozzá ITT. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
