Az Apa blogot ír szerzője ezúttal egy olyan párral ismertet meg minket, akik sokáig a legnagyobb harmóniában éltek, aztán valami nagyon elromlott közöttük. Pedig időközben még egy gyerekük is született. Vagy pont ezért fordult hirtelen minden rosszra? Bánki Jakab írása.
Itt járt nálunk vendégségben a legkedvesebb keresztfiam a szüleivel.
A gyerek nincs még kétéves. A szülei covid-szülők is lehetnének, bár pont az első karanténban született meg a baba, szóval előbb jöttek össze, de valahogy megelőlegezték a környezetünkben újabban alakult, tipikus covid párokat. A „szerelem a covid idején” sajátossága úgy fest, hogy miután nem lehetett sehova se menni, a párok gyorsan összeköltöztek, vagy csak az egyiküknél találkoztak. Nem jártak sehova. Nem volt randi. Legfeljebb egy kirándulás.
Gyorsan alakult a szex. Meg a minden. Összenőttek, jobb esetben egymást kiegészítő és támogató, rosszabb esetben bántalmazó kapcsolatra léptek, még mielőtt igazából megismerhették volna egymást. Egyszerűen jobb volt kettesben, mint egyedül megkínlódni ezzel az egésszel.
A keresztfiam szüleinek ezt covid nélkül is sikerült.
Nagyon büszke voltam rájuk, mert tulajdonképpen én hoztam össze őket. Szeretünk az Anyával matchmake-elni, összeboronálni az embereket. Az ismerős egyedülálló férfiak és nők között mindig azon gondolkodunk, kit kivel kéne összehozni, hogy jóravaló, megbízható, stabil párjai legyenek egymásnak.
Ez ennél a párnál pont egyikünknek sem jutott eszébe, és nem is volt tudatos kezdetben, amikor odavittem a srácot vendégségbe. Bár nem mondta, de azonnal bejött neki a lány. Aki dolgos, tevékeny, önfenntartó „teremtés”, mondhatni egy szabad természettündér. Ezért később meghívtam egy vadkempingezésre a lányt egy bányatóhoz, aki azt mondta, nem tud eljönni, mert éppen betakarítás van, főműsoridő a kertben. Végül mégis beállított egy barátnőjével. És ott is maradt. Rögtön. Egyedül. Két év múlva ennek köszönhette létét a kis keresztfiam.
Büszke voltam rájuk azért is, mert azonnal megtalálták a látszólag teljes összhangot. Mondhatni, hard core hippik voltak, és ez az együtt hippiskedés nagyon ment nekik. Puritán életmódjukhoz mindig megtalálták a megfelelő környezetet, a házat, a kertet, az élethez feltétlen szükséges pénz is került mindig valahonnan. Utaztak. Sokat. Vagy itthon nomadizáltak.
Az élet kegyeltjeinek tűntek. Két évig. Mindent együtt csináltak. Éltek a Mostban. És látszólag nem csináltak semmit. Egy kezükön meg tudták számolni azokat az éjszakákat, amikor nem aludtak együtt.
Aztán jött a gyerek. A szülés már az első covid karantén idejére esett, amikor nem volt tanácsos kórházban szülni. Nekik nem is volt ellenükre az otthon szülés. Azt azért ők se gondolták, hogy végül az apa fogja azt a szülést levezetni. A dúlák elakadtak valahol a külvárosban egy másik szülésnél, és hiába hívogatták őket. Csak jöttek, egyre, jöttek, de csak a szülés végére értek oda. De vették ezt az akadályt is. Életük sorsfordító eseménye lett.
Lehet, valamit én is nagyon benéztem. Fene tudja.
Ők sem sejthették ezt előre. Egyszer csak valahogy minden elromlott. Ők lehettek volna a legboldogabb covid-karantén pár egy csecsemővel, a szerelmük gyümölcsével. De bedarálták őket a hormonok – a szülés utáni depresszió –, majd a monotónia.
A felelősség. Vagy annak a hárítása? Mit tudom én, mi. Hogy nem érték őket addig közös kihívások, nem volt úgymond hétköznapi életük, nem kerültek bajba, nem néztek közösen megoldandó feladatok elé. Hogy nem volt hétköznapi életük. Nem volt tervük. Legfeljebb annyi, hogy hová mennek legközelebb. Hogy nem ismerték valójában meg egymást, hiába mondják, hogy lakva ismerszik meg… Ezek szerint van, amikor nem. Pusztán csak lakva nem ismerszik meg. Valami más is kell hozzá. De csak sötétben tapogatózok. Mert hirtelen egyikükkel se lehetett igazán beszélni arról, hogy mi van. Az „és te hogy vagy?” kérdésre mindig le kellett valamiért tenni sürgősen a telefont.
Mellesleg derült ki az is, hogy a gyerek mindig az anyjával alszik. Aki teljesen szerelmes a kicsibe. Jelentsen ez bármit is, amikor ezt a szót használják az anyák a gyerekkel kapcsolatos érzelmeik leírására. Szerintem a szerelem két felnőtt között értelmezhető érzelem. Az apa meg szinte soha nem alszik velük. És akkor ez hogy?
Itt voltak nálunk másfél napot, és azt tapasztaltam, hogy valamiért folyton feszültek, éberen őrködnek, csak a gyereket követik és figyelik. Sokáig nem értettem, hogy mi olyan fura ebben. Hiszen más „helikopter szülőket” is láttam már közelről: a nevelt lányaink közül a legkisebb, Európa is gyakran csinálja ezt az unokákkal. Szoros követés. Néha úgy tűnik, csak így lehet.
Aztán leesett. Mint egy kis bárányt, úgy kísérgetik. Nem, mint egy gyereket. Voltaképpen nem csinálnak semmit a gyerekkel. Csak felügyelik. Mindketten. Ebben merülnek ki. Hogy miután felkel, az ébren töltött idejében végig csak őt követik. Feszülten és mondhatni, unottan. Közömbösen. Csak azt várják, hogy mikor fektethetik le végre, vagy mikor veszi át a másik juhászbojtár a szoros felügyeletet. És hajtja ki végre a rétre.
A kisfiú azt csinál, amit akar, jön-megy. Tárgyakat dobál szét maga körül. Amikért a szülei le sem hajolnak. Voltaképpen elvan a maga kis világában, hiszen törődést, ételt, emberi érintést, melegséget végtére is kap. Felveszik, ha sír, megszoptatják, ha nyüszög.
Nincs szigorúan vett otthona ugyan – hiszen jönnek-mennek, nomadizálnak vele –, és nincsnek játékai, de láthatólag mindenhol otthon érzi magát. Elvan. Az anyja közelségében. Elbóklászik bármeddig. Mondhatni biztonságban van, hiszen sosincs a szülei nélkül. Miközben machinál. A „juhász” szülők óvó szemei kísérik minden lépését. Ők viszont nagyon kivannak attól, hogy ez mennyire viselhetetlen.
Nincs tanulság. Csak az, hogy szeretni kell. És a szeretet nem egy érzés, hanem egy cselekvés, hogy akarom, hogy annak a másiknak jó legyen. Ez a szeretet pedig a gyermekgondozás közben kialakuló barátság is lehet. Így voltam én is a nagylányommal, Amerikával. Őt figyeltem, róla gondoskodtam a legtöbbet. És mire megtanult beszélni, gyakran az volt az érzésem, hogy közös a tudattalanunk, és a fejemből beszél kifelé. Ebben reménykedem mindig, hogy ez bármikor bekövetkezhet a keresztfiunkkal is. Hogy a pusztán kísérgető, ajnározó, tutujgató „juhász” szülei egyszer csak rájönnek, hogy valamit csinálni is lehet azzal a gyerekkel, valamit, ami mindenkinek jó ‒ játszani, társasozni, együtt építeni ‒, és ami flow-ba teszi a szüleit is, hogy együtt vannak. Hogy ők egy család. És talán egyszer kikerül a gyerek is az anya ágyából, és visszakerül oda a férfi. Oly jó lenne!
✦✦✦
Jakab sorozatának az első és második részét a Blogkalitka című rovatunkban találjátok, méghozzá ITT és ITT. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
