Apabloggerünk a karácsony kapcsán elárulja, hogyan telnek az ünnepek náluk, az ő különleges mozaikcsaládjában, valamint egy olyan férfitípussal is megismertet bennünket (ha valaki még nem ismerné), aki jártában-keltében megajándékozza a nőket egy-egy gyerekkel, aztán ‒ mint aki jól végezte a dolgát ‒ továbbáll. Bánki Jakab írása.
Készülődünk a karácsonyra. Nálunk az mindig nagyon nagy logisztikát igényel, hogy ki mikor ér rá, mert nagy a család, és nagyon bonyolult a mozaik, nehéz minden darabját összeilleszteni. A kitüntetett napokon nem is sikerül, szinte lehetetlen. Nem is próbálkozunk tehát.
A nagyoknak már van saját családjuk, a kicsiknek meg pláne – féltesók, anyai családi kötelezettségek, amiből nem maradhatnak ki. Karácsonykor – érthetően – velük kell lenniük. Nem is akartuk soha kiszakítani őket abból a melegségből. Ez nálunk a szokás.
Nem tülekedünk, huzakodunk senkivel, hogy nálunk töltse a karácsonyt. Töltse más szerettei körében – legyen boldog! Velük.
Mi az Anyával próbálunk jó alaposan elélőni az egésznek, és egy adventi hétvégére összetrombitálni mindenkit, akit csak lehet, és hatalmasat, finomat főzni, meghívni a legkedvesebb unokatesókat, az éppen ráérő gyerekeket, családjukkal, unokákkal, és ajándékozni, játszani, nevetgélni. Sokat. Ha lehet.
Ez mindig a terv, aztán sikerül, ahogy sikerül. Ha pedig megtehetjük, akkor még szenteste előtt lelépünk valami meleg helyre – kettesben – az Anyával. Aki nagyon elfoglalt egész évben, nincs ideje szabadságra menni. Nyáron pláne sok a dolga mindkettőnknek, hogy mást ne mondjak, nyári szünet van, a gyerekek jönnek-mennek, és hatalmas a kert, nagyon sok törődést igényel. Szoktam is mondani a „saját” gyerekeknek, hogy több mint harminc fát ültettem, valamint mindenféle bokrot és növényt, és noha ők mindezt még nem értékelik, az ő örökségük lesz. Utánuk a kert az életem főműve. Nézzék hát el, hogy ritkán jut idő távoli nyaralásra.
Ilyenkor, télen viszont akad idő arra, hogy olyan helyre menjünk, ahol süt a nap – ahogy mondani szokták: minden foton számít –, és lehetőleg semmi nem emlékeztet arra, hogy karácsony van. Így gyógyulunk.
Mindkettőnknek elég rossz emlékei és beidegződései – borzalmas karácsonyok – vannak az évnek erről az időszakáról. Mintha mindig ilyenkor szokott volna kiborulni minden családban az a bizonyos bili.
Így történt ez egyszer egy gyerekgyáros családnál is.
Mielőtt elmesélném a történetüket, tisztázzuk, kit is nevezünk gyerekgyárosnak?
Gyerekgyárosnak hívjuk azokat az ismerőseinket az Anyával, akik kétszer, háromszor is nekifutnak a családalapításnak, és mindenhol otthagynak pár gyereket. A gyerekgyáros tehát jellemzően férfi, fejben mindenképp alfahím. Ha teheti, és mindig teheti, valahogy talál hozzá folyton fiatalabb nőt, aki szeretne részesülni a menő, gazdag, sikeres férfiak újrafelosztásából, gyereket akar, és bízik abban, hogy a gyerekgyáros nála fog majd megállapodni.
A gyerekgyárosok – legalábbis az a négy, akit személyesen ismerünk – jól szituált, nagyon elfoglalt, mondhatni, munkamániás emberek. Ekközben fiatalosak, jól öltözöttek, kedvesek, helyesek, jó fejnek és érzékenynek tűnnek. Sokadik ránézésre se tűnnek nárcisztikus pszichopatának vagy önző, autisztikus köcsögnek. Nem nézné senki ki belőlük, hogy csak a magjukat szórják. És hogy a kiváló munka, a pompásan felépített karrier, a tehetség kibontakoztatása és a sok pénz keresése – nagy ház, nagy autók – mellett a tökéletes genetikai sikerre is hajtanak.
Ebben is ők akarnak a legjobbak lenni. Hiszen az a mai világ természete. Nagy a verseny. Sok a gyerek – nagyobb esély szükséges a genetikai túléléshez. Abból még nem lett baj, ha valaki genetikailag túlnyerte magát. (Lásd Dzsingisz kán, akiről a modern genetikának hála már azt is tudjuk, hogy az egykori mongol birodalom területén élő férfiak nyolc százaléka az ő leszármazottja. Összesen 16 millió ma élő utód, ami a Föld férfinépességének mintegy fél százaléka. Bravó!) Titkon ez motoszkálhat a gyerekgyárosokban, ők is lehetnének valami helyi jelentőségű Dzsingiszek
.
A mai menő gyerekgyárost nem olyan szempontok vezetik, mint mondjuk a régi korok és a nélkülözők sokgyermekeseit, akiknek gondolni kellett arra is, hogy elveszítenek párat közülük, mire felnőnének. Ő csak megy előre ezerrel, és itt-ott elhagy egy-egy alomnyi gyereket. Jellemzően önszántából távozik, de előfordul, hogy az anyák elégelik meg, hogy leszar mindent, és kidobják, bár ez a ritkább.
Idővel az is fellélegezhet, akit elhagyott, hogy végre megszabadult tőle, mert nem igazán vette ki a részét a család dolgainak az intézéséből, és valódi szeretetet, figyelmet sem nyújtott. Legfeljebb anyagi biztonságot. Ideig-óráig.
Vagy hadakoznak vele az anyák, pumpolják, nyomasztják, ahol érik. Nyilvános posztokban próbálják elérni, hogy kifacsarjanak belőle némi pénzt, törődést, és próbálják megóvni nőtársaikat, hogy áldozatul essenek egy ilyen ragadozónak. Mindhiába.
Aztán persze az ő normái szerint fizeti a gyerektartást rendesen – annyi pénze sosincs, hogy elég legyen annyi gyerekre –, de a gyerekeket lényegében a sorsukra hagyja.
Néhány telefonbeszélgetés, esetleg az új alom anyjának jelenlétében, kihangosítva, mert ő nem hagyható ki ebből. Pár láthatás. Meg itt-ott összefutások, felszínes érdeklődések esetleg. De a gyerekgyáros leginkább, sőt, csak és kizárólag az utolsó alomból származó csemetével tölt időt, amennyire a munkamániája engedi. Nincs ideje az odahagyott csemetékre. Jöhetnek vendégségbe, ha elvannak csendesen. És vigyáznak a kistestvéreikre. Folyton dolgozniuk kell, hiszen sok a gyerek – két-három alomból – és sok a gyerektartás, nagy a ház, kell a pénz. Ha nagyon nagy, és egyre nagyobb a nyomasztás, akkor előbb-utóbb egy szerető is befigyel, hiszen oldani kell a stresszt, meg rövid az élet. Tehát a gyerekgyárosnak minden jár. Ő erről nem tud lemondani. Ha még egy-egy zabigyerek is becsúszik, az kész szerencse.
Akad jó pár ilyen gyerekgyárostól származó gyerek a környezetünkben, próbálok is apjuk helyett apjuk lenni. Meg is kapom érte tőlük a biztatást, hogy „jaj, veled több izgalmas dolgot csináltunk eddigi életünkben, mint apánkkal valaha…” Az Anya is különösen törődik az ilyen elhagyott gyerekgyáros csemetékkel. Amennyire ideje engedi, hiszen olyan sok a szeretetre, figyelemre, támogatásra éhes gyermek – a saját kakukkfiókáink – a közelünkben.
És most térjünk vissza ahhoz a bizonyos karácsonyi bilihez, amely kiborult az egyik ilyen gyerekgyáros ismerősünknél.
A gyerekgyáros összeültette karácsonykor erre-arra elhagyott csemetéit – számuk már egy kézen nem volt megszámlálható – a harmadik feleségével összehozott vacsorán. Az egyik felvágott nyelvű tinédzser egyszer csak így szólt bele a meghitt társalgásba:
Apa, tudod, mit kérünk karácsonyra…? Ugye most már elkötteted magadat? Hiszen velünk sem törődsz! Sosincs pénzed, és semmire és senkire nincs időd!
A harmadik feleség köpni-nyelni nem tudott a töltött káposzta felett.
A gyerekgyáros pedig mosolygott, és büszke volt rá valahol, hogy milyen pompás, szabad szellemnek adott életet. És bejelentette, hogy már késő: a következő karácsonyra már újabb csecsemővel bővül a család.
✦✦✦
Jakab sorozatának korábbi részeit a Blogkalitka című rovatunkban találjátok, az elsőt ITT, a másodikat ITT, a harmadikat pedig ITT. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
