A Gyerekkel vagyunk apabloggere, Jakab népes mozaikcsaládban él, és noha a gyerekek zöme már kirepült a fészekből, ilyenkor, az ünnepek alatt összegyűlik a família apraja-nagyja. Na jó, de ki végezze el az ilyenkor megnövekedett mennyiségű házimunkát? Ki vásároljon be, ki mosogasson? Az elfoglalt anya? Az ingázó gyerekek? Hát nem. Bánki Jakab írása.
Az év vége az az időszak, amikor különösen örülünk az Anyával annak, hogy már kiürülőben a fészek. Nagyok a lányok, senki nem akar már a szüleivel lenni. Ilyenkor végképp nem. A felnőtt gyerekekkel különben is az a szokás nálunk, hogy lehetőleg ne bulizzunk együtt: nekünk is jobb, ha nem látjuk, mit művelnek. És mi se szeretünk előttük „viselkedni”.
Amíg a közösen nevelt lányunk, Amerika kicsi volt, addig az volt a rendszer, hogy az egyik évben velünk volt szilveszterkor, a másik évben az anyjával. Jól kezelhető és tervezhető rendszer volt, csak kicsit erőltetett, életidegen.
Szerveztünk mindig valami barátnős/gyerekes bulit jó fej, hasonszőrű baráti szülőkkel, és próbáltunk eltekinteni attól, hogy mindannyian máshol lennénk legszívesebben. Kihoztuk belőle a maximumot.
A legkisebb, Ausztrália, olyan távol volt mindig is, hogy felnőve szóba sem jött, hogy pont szilveszterkor beállítson. Idén, mondjuk, szintet ugrott a távolodásban: életében először lemondta a karácsonyt is.
Idén olyan flottul ment minden, szinte repedésmentesen, hogy azt mondhatjuk, „életünk legjobb karácsonyán” vagyunk túl. Anyával gyorsan, hibátlanul, tökéletesen lepörgettünk mindent. Nagy már a gyakorlatunk ebben, eljött mindenki, aki mozdulni tudott, és bőségesen megszórtuk egymást figyelmes ajándékokkal. Örültünk egymásnak. Csak úgy. Afrika, a legnagyobb, most először hozta el a kislányát bemutatni a nagycsaládnak. A távollevők közül hosszan bekapcsolódott Anya középső nevelt lánya, Ázsia is az estébe, Skandináviából. A kicsinyét eddig még csak kamerán keresztül láttuk.
Anya arról képtelen leszokni, hogy az ünnepet kihasználva pénzt dugdosson a gyerekeknek, uncsitesóknak, rokonoknak. Ezt számolgatja, egyezteti folyton, hogy kinek mennyit adjunk, abból, amit adhatunk, mennyi lenne éppen hasznos meg „pedagógiailag” szerencsés. Ki szorul rá, mi a valódi segítség.
Nekem a karácsony azt jelentette leginkább, hogy ott segítsek Anyának, ahol tudok.
Gyors bevásárlás, aztán főzés: Anyával nagyon összeszokottan dobunk össze finom ételeket, nagyon sok embernek. Akár. Jöttem-mentem, leugrottam ezért-azért, ha elfelejtettünk valamit. Elszállítottam, akit kellett. Alig láttak egész nap a nagy cikázásban. Még a szomszéd kiszökött kutyájának is utánamentem.
Amikor levonult mindenki az egész napos vendégségből, akkor sokalltam be egy pillanatra. Európa, Anya legkisebb nevelt lánya az összes gyógyszerét, a sajátját meg az unokákét, otthagyta nálunk. Szóval vihettem (volna) utánuk. De jött végül a gyerekek apja értük.
Az apák szeretik azt, ha el kell ugrani valamiért – legalábbis én úgy látom. Csodás a család, az ünnepek meg minden, de valahogy jólesik egy kis hétköznapi elkalandozás. Merengés. A semmin.
Azon tépelődünk még mindig Anyával, hogy egy kardinális dolgon hogyan tudnánk még változtatni. Hogyan tudnánk kialakítani, helyrehozni a kisebb gyerekeknél, ahogyan hozzáállnak a házimunkához. Otthon. Mert
a minimum szülői programunk az, hogy a gyereket tanítsuk meg szeretni, dolgozni és alkalmazkodni a mindig változó dolgokhoz.
A szeretettel szerintem elég jól állunk, próbáljuk éreztetni velük, hogy a „szeretlek” ne csak egy zaj legyen, hanem aktív törődés. Hogy érezzék a hálát, a viszonzás szükségességét.
Az alkalmazkodásban hol így, hol úgy, de elég jól állnak. A munkájukban is jeleskednek. De az otthoni teendőkben való részvétel valahogy sötét folt nekik.
Nyilván én rontottam el, mert folyton jöttek-mentek. Oly ritkán láttuk némelyiket, hogy mindig úgy álltam hozzá, ne vegzáljuk őket a házimunkával, amikor éppen velünk vannak. Ők meg belehelyezkedtek ebbe a vendéggyerek szerepbe.
Úgy is viselkednek a mai napig. Ha újrakezdhetném, máshogy, máshol, másokkal, akkor egységekre osztanám a házimunkát, és mindenkinek ki kellene vennie belőle a részét. De ez már mintha késő lenne. Velük. Ebben az életünkben.
Így a teendők zöme rám marad. Anya sem ugrik el a feladatok elől, de ő enélkül is elég elfoglalt. A cégénél is nagy a felfordulás, meg ilyenkor zajlik az év végi zárás. És hát végtére is én vagyok otthon. Folyton.
Nekem nem is esik ez nehezemre, nem érzem sértve magamat a férfiasságomban, ha házimunkát kell végeznem. Ha focistafeleségnek tartanak.
Csak azon bosszankodom olykor, hogy eközben mindenki kivetnivalót talál az elvégzett feladatok minőségében. Nálunk mindenki szakértője ugyanis a házimunkának. Elméletben. Tudja, hogy lenne tökéletes a mosogatás, a bevásárlás, a hűtő rendje, csak hát általában én hadakozom egyedül ezekkel. A maradékokkal – meg alapból a kerttel – és a kismillió tárgy mozgatásával, a szemeteléssel, a lomtalanítással. Mindennel.
A többiek legfeljebb segítenek. Anya a kedvencemre, Amerikára tud igazán kibukni, amikor az szöszmötöl, alszik, meditál, sportol. Mikor aztán már szinte nem marad teendő, megkérdezi illedelmesen: segíthetek valamiben? Én meg próbálom védeni, elmismásolni, hogy már megint elsunnyogta a segítést.
Egyszer egy ilyen sokteendős időben megérkezett Európa a két unokával és felforgatott mindent. Akkor meg én borultam ki emiatt. Anya szégyenkezett, hogy a kedvenc nevelt lánya mindent penészesnek talált a hűtőben. A legközelebbi látogatáskor Anya előrelátóan inkább kidobatott mindent. Hogy üres legyen a hűtő, hiszen Európáék mindig felpakolva érkeznek. Én persze őrjöngtem a pazarlás miatt. A végén pedig kiderült, hogy egyenesen az üdülésből jöttek, és ezúttal kivételesen nem hoztak semmit magukkal. Ott álltunk az üres hűtővel, amiből kidobtunk mindent, nehogy penészes, lejárt legyen valami. Anya pedig védte a védhetetlent.
Nem egyszerű ennyi határozott nővel az élet, de ajándék a sorstól, hogy ismerhetem őket. Leginkább a saját kedvencnek, Amerikának vagyok hálás ezért, hogy más ember lettem, miután ő megszületett. Nemcsak az életmódom, a világhoz és az emberekhez való viszonyom változott meg akkortól, hanem minden: másként figyelek, törődök, érintek.
✦✦✦
Jakab sorozatának korábbi részeit a Blogkalitka című rovatunkban találjátok, az elsőt ITT, a másodikat ITT, a harmadikat ITT, a negyediket pedig ITT. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
