Az elmúlt csaknem két év, a járványidőszak mindannyiunkat megviselt, családosokat, egyedülállókat egyaránt. A bezártság, a szociális távolságtartás, a bizonytalanság ‒ felesleges folytatni a felsorolást, mindannyian megtapasztaltuk a pandémia hátrányait. Vannak azonban, akik egyszer talán nosztalgiával emlékeznek majd erre az időszakra: ekkor ismerkedtek meg egymással és alapítottak családot. Apabloggerünk ezúttal róluk mesél. Bánki Jakab írása.
Több gyerekes családdal töltöttük együtt az év végét egy turistaparadicsomban. Két keresztgyerekünk szülei ott húznak ki annyit időt télen, amennyit csak megengedhetnek maguknak. Őket mentünk meglátogatni.
Egy fekete kősivatagban sétáltunk éppen, holdbéli tájon bukdácsoltak az egykorú kissrácok, amikor ismét felvillant, hogy lemondta a családi karácsonyt a legkisebb lányom, Ausztrália. Ilyen még nem fordult elő velünk élete eddigi 15 évében. Szintet lépett a távolodásban: azt írta, hogy az anyja egyik barátnőjével kell feltétlenül elutaznia, akinek a nevét se hallottuk eddig, de most csak a mi karácsonyi hétvégénken akadt alkalom annak a fontos kapcsolatnak az ápolására.
Pedig előtte két héttel magától jött, sőt, ő kérte, hogy jöhessen. Az ilyesmi is ritkaság volt eddig. És megígérte, hogy jön karácsonyra is. Feltétlenül. Hogy egy hónapban kétszer jöjjön, az se fordult elő túl sűrűn.
Felkaptam a pályaudvaron, mert fél éve egyedül közlekedhet. Végre. Nem kell érte rohangálni az ország különböző távoli vidékeire, oda, ahol az anyjával éppen lakik. Alig láttuk felnőni, de a kapcsolatunk ökológia lábnyoma így is jelentős.
Állt ágrólszakadtan a járdán, és mintha valami felízzott volna a kezében, a szájánál. Amikor meglátott, zavartan elfordult. Csak nem cigizik is már? – hasított belém fájdalmasan.
De elhessegettem Ausztrália képét ‒ majd akkor foglalkozunk vele, ha jön, addig csak egy ghost-gyermek ‒, és élveztem inkább a keresztgyerekek társaságát. Meg azét a szerelmespárét, akik a karantén alatt találtak egymásra, és akik azonmód csináltak is egy gyereket.
Valóságos baby boom volt a környezetünkben a járvány hullámai alatt. Sorra születtek a szerelmek, és a gyerekek is.
Alig győztünk ájuldozni, és vegyes érzelmekkel örülni, ahogy új és új párkapcsolatok szövődtek körülöttünk. Pedig nem volt egyszerű ismerkedni, mégis valahogy egymásra találtak a párok, és gyorsan gyereket is vállaltak.
A szerelem a covid idején sorozatunkból az „Álompár-díj”-át az a barátnőnk viszi el, aki egy karácsony este, amikor már mindenki elaludt, a nővére társkereső appjával szórakozott unalmában.
Néhány nappal később elment egy randira a nővére helyett, és megismerkedett azzal a remek grafikus sráccal, akivel azóta már össze is házasodott. Eladták mindenüket és házat meg nyaralót vettek vidéken. Azóta is tökéletes összhangban élnek, szeretik egymást és a kislányukat.
Mondják, hogy ugyanannyi a statisztikai esélye annak, hogy egy társkereső appal találja meg valaki az igazit, mint hogy összefut vele a villamoson. Az ő életük egy nővér profiljával vett tündérmesei fordulatot.
A második helyet az a barátnőnk viszi el, aki két, már-már felnőtt gyerek után véletlenül teherbe esett a hatvanas élettársától, és az első karantén alatt otthon egyedül megszülte a kislányát. A bábákat is kiüldözte a szobából, hogy majd szól, ha végzett.
Azóta a tündéri kislány nemcsak az apja, hanem a népes család valamennyi tagjának az életét bearanyozza. Mindannyiuk szerint egy csoda érkezett közéjük.
Egy másik, ötvenes barátunk egy buliban ismerkedett meg egy oda csak véletlenül betévedt lánnyal, és onnan együtt mentek haza. Azóta elválaszthatatlanok, és már úton van a gyerek.
Mintha a nehéz idők egymásnak ütköztetnék a párkeresőket. Akik nem sokat vesződnek egymás megismerésével, hanem szinte ismeretlenül családalapításba vágnak. Lesz, ami lesz. Majd működés közben megismerik egymást, hiszen kijárási tilalom idején hova is mennének, és mégis csak jobb, ha ott van velük egy embertársuk.
A legtöbb gondot az életünkben a feleségem, az Anya egyik kedvenc unokatesója okozza, aki a covid alatt összejárogatott egy volt gimnáziumi osztálytársával. Mindig bejöttek egymásnak, de mindig mással kavartak. A kedvenc unokatesó szeretett sokáig titkos szerető lenni alárendelt kapcsolatokban.
Az első nagy karantén alatt viszont nem tudott mit kezdeni magával, a srác pedig elkezdett feljárogatni hozzá. Mindketten örültek, hogy jól elcsapják az időt, úgyse lehetett sehova se menni, és ha már így alakult, szexeltek is. Végtére is, mondhatni, évtizedek óta barátok, miért ne lehetne ez barátság extrákkal. Megbeszélték, hogy hál’ istennek egyikük sem akar gyereket, és ettől még felszabadultabban szeretkeztek.
Közben a kétségbeesett Anya, aki elérkezett az utolsó sikertelen lombikhoz, mint utolsó utáni B tervet bedobta nekem, hogy a petesejtdonor esetleg még lehet megoldás, és az első számú jelöltje ez a kedvenc unokatesó volt, aki úgysem akar gyereket.
A karantén, a home office még eseménytelenebbé tette a lány amúgy sem túl színes életét, a volt osztálytárs pedig egyre hosszabban maradt nála. Élvezték, hogy egyikük sem akar gyereket, és az elköteleződés nélküli, ágyrajáró, mondhatni, munkahelyi kapcsolat – hiszen mindketten otthonról dolgoztak – éppen megfelelt mindkettőjüknek. Viszont nem védekeztek.
Amikor a lány teherbe esett, a legteljesebb természetességgel és határozottsággal döntött a gyerek megtartása mellett. A srác viszont összeomlott, mint egy rongybaba, hiszen ő nem akart gyereket. De az abortusz szóba se jöhetett. Ebből azóta se kaparta össze magát.
Az Anyára szakadt annak a terhe, hogy tartsa a lelket az uncsitesójában, aki egyedül maradt terhesen, majd a gyerekkel. A nevére se volt hajlandó venni a srác. Miközben ambivalens érzésekkel azzal is meg kellett küzdenie Anyának, hogy a petesejtdonoros B terv is zátonyra futott.
Érintkezni is nehéz a megejtett leányanyával, aki öntudatosan és felelőtlenül megszülte a kis vörös hajú ufonautát. Csak azért is. Mert ugyan iszonyatosan parázik a covidtól, de beoltatni nem volt hajlandó magát, így személyesen találkozni vele lehetetlen. Csak egyéb csatornákon megy a folytonos lelki segély.
Amikor egyszer mégis nagy nehezen találkoztunk vele, és távolságot tartva, nem puszilkozva, nem ölelkezve gyorsan megmutatta nekünk élőben a kicsit, megállapítottuk, hogy a gyerek léte új identitást adott neki. A semmit kitöltötte valami: az anyaszerep. Szenved tőle, hogy a gyereket szinte alig látogatja az apja. Egyedül kell a monotóniát tűrnie. A nagymamának be kellett költöznie hozzá, hogy segítsen. Az egész családnak őt kell támogatnia. Anyagilag és mindenhogy. Mert neki és a gyereknek minden jár. Ha már megszülte. Hozzák-viszik, mert közlekedni valahogy csak kell. Áldom az eget magamban, hogy ennek a zabigyereknek köszönhetően nem lett semmi a petesejtdonoros ötletből.
A kislánynak vett karácsonyi ajándék, a plüss tigris még mindig nálunk van. A kősivatagban azzal nyugtatgattam az Anyát és magamat, hogy ez a gyerek végül oda akart megszületni.
✦✦✦
Jakab sorozatának korábbi részeit a Blogkalitka című rovatunkban találjátok, az elsőt ITT, a másodikat ITT, a harmadikat ITT, a negyediket ITT, az ötödiket pedig ITT. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
