Az elmúlt hetekben megismerhettük apaboggerünk népes mozaikcsaládját, és megtudhattuk azt is, hogy e népes családban a sok gyerek mennyi gonddal és mennyi boldogsággal jár. A házaspár egyetlen fájdalma, hogy mind ez idáig nem lett közös gyermekük. Pedig szinte minden lehetséges módot megpróbáltak. Ebben a fejezetben a „mesterséges gyerekcsinálás” kálváriájáról olvashatunk. Bánki Jakab írása.
Az Anya teljesen kétségbeesett, majdnem sírva fakadt, amikor ráírt a kedvenc unokatesója, aki véletlenül leányanya lett, hogy fél év után kezdi „felfogni végre, hogy van egy lánya”. Nem akarta azt a gyereket, de mégis. Van neki. Ez tőr volt az Anya szívébe ismét, hogy neki nincs egy lánya. Aki csak az övé. És nem csak azért, mert éppen ettől az uncsitesótól remélt egy petesejtecskét, miután feladta a reményt, hogy a saját genetikáját átörökítheti. De az enyémet talán még lehet, ha bepróbálkoznánk egy petesejtdonorral.
Nyolc évünk, sok-sok érzelmi energiánk és még több pénzünk ment rá arra, hogy legyen egy saját gyerekünk.
Mert a jelenlegi öt nem elég, kell egy közös. Egy közös, aki csak a miénk. Nincs másik anyja, vagy apja.
Hogyan lesz (vagy nem lesz) a gyerek?
Mindig is akartunk közös gyereket, miután elhatároztuk, hogy megszeretjük a másikat olyannak, amilyen, elfogadjuk és ezért változni is hajlandóak vagyunk. De évekig azt hittük, hogy elég, ha nem védekezünk.
Amikor ez nem vezetett eredményre, következtek a tuti módszerek, a születéstréning, ilyen-olyan terapeuták, a kineziológusok, a családállítók, a csodagyógyfürdők, az időzítéses módszerek, a fejenállás.
Aztán a hosszas orvosi vizsgálatok, hogy minden rendben van-e. Természetesen nem volt. Mergkezdődött a hadakozás a magas prolaktinszinttel. Ami megakadályozza a teherbeesést.
Aztán az első (sikertelen) inszemináció, azaz mesterséges ondóbevitel. Meg közben a naptármódszer és a hőmérőzés, meg a minden. Petevezeték-átjárhatósági vizsgálatok. A test jeleinek aprólékos pásztázása.
Együtt sírtunk. Minden egyes hónapban, amikor megjött.
Mindeközben dübörgött az Anya karrierje, és arra is mindig várni kellett, hogy az eszelős várólistákon eljussanak hozzánk. Tehát nagy kihagyások is voltak, amikor éppen jöttek az angol tulajdonosok, vagy „főműsoridő” volt, hajtás és a feje tetején állt minden a cégnél vagy a családban. Együtt nevettünk, hogy amúgy minden jól alakul.
Visszatekintve erre a nyolc évre, az is csoda, hogy együtt maradtunk, hogy nem ment teljesen tönkre a szexuális életünk, mert azt semmi sem rombolja jobban, mint a sponteneitás teljes hiánya, a „most kell”, az ovulációra időzített kínlódás.
Jöttek sorban a sikertelen lombikok. Megszámlálhatatlanul szinte.
Közben tettünk egy angliai kitérőt ‒ az Anya ott kapott munkát ‒, ahol ugyancsak elvégeztek minden vizsgálatot, és ugyanaz volt az eredmény: biológiai akadálya egyikünk részéről sincs annak, hogy közös gyerekünk legyen. De a lombikig ott már nem jutottunk el. Nem akadt rá idő a nagy pörgés meg a világban repkedés közben. És aztán itthon megint nem jött össze. Azután se, és azután se. És ismét csak nem.
Hol marad már az a gyerek?
Mit tudtam meg ezek során? Például azt, hogy a természetközeli élet növeli a spermiumszámot. Amikor nyárra esett az egyik várva várt lombik, előtte elküldtek egy spermavizsgálatra (ahol 17 millió ondósejtet számoltak). Majd tisztán és szabadon, egészségesen élve, stresszmentesen, közel a természethez nyaraltunk a gyerekekkel, fesztiváloztunk, kertészkedtem folyvást és vártuk a megfelelő időpontot. A beültetés előtt a szigorú biológusok is elkerekedett szemmel csettintettek: 70 millió lett a sejtek száma. Mégse történt semmi.
Azt, mondjuk, fel nem foghattam, hogy az akkor még szuperluxi és méregdrága magánklinikákon miért gondolják azt, hogy egy, a röhögcsélő recepciósokhoz közeli, hangulattalan szobácska a szétnyúzott férfimagazinjaival és a reggel hét órai időpont a legalkalmasabb hely és idő a „minta” leadására.
De nem tiltakoztam, nekem volt két saját lányom, így beleálltam ezekbe a helyzetekbe. Mind reménytelenebbül.
Csak a kudarc és a kudarc következett: akad-e elég petesejt, és ha igen, akkor megtermékenyülnek-e, ha igen, akkor beültetés után beágyazódnak-e. Nem, nem és nem.
Aggódtam a feleségem egészsége miatt, hogy meddig lehet büntetlenül ezeket a hormonkezeléseket végezni és gyorsítani a petesejtek érését. Vártam tűkön ülve, hogy felébredjen az altatásból.
Míg végre kimondta az amúgy bűbáj kedves orvosunk, hogy így és itthon ezzel tovább próbálkozni esélytelen. Kicsúsztunk lassan a 45 éves korhatárból is.
Az elviselhetetlen „társadalmi nyomás” volt a legrosszabb. Hogy nincs gyereke az Anyának. Olyan, nagy nehezen teherbe esett negyvenes nők kínozták ezzel hencegve, akiknek lett valahogy egy gyerekük. Vagy a véletlenül úgy maradt leányanyák. A gyerekre szövetkezett, boldogtalan párok. A spermavadászok. Akik eddig ugyan semmit nem tettek másokért, mit sem törődtek senkivel, nemhogy bárki más gyerekével, de most végre lett nekik egy. És ők lettek hirtelen a teremtés koronái, hogy szülni tudtak. Sajátot.
Az Anya hiába nevelt fel – így vagy úgy – ötöt. Az ő legkisebb kedvencét, Európát kétéves korától hordta bölcsibe, az én legkisebbemet, Ausztráliát nullaéves korától gardérozta, ha lehetett. Hiába költ valamennyi gyerekünkre, figyel rájuk, szereti őket. Hiába foglalkozik számtalan keresztgyerekkel, halmozza el ajándékokkal az unokákat és az unokatesók gyerekeit, mégis az anyaság örömeiről szónokolnak neki az egykék édesanyukái.
Mindig éreznie kellett, hogy soha nem lesz teljes értékű tagja a társadalomnak, mert nem szült. És közös gyerek nincs? – ez volt a kérdés folyton, ha a családi viszonyainkat ecseteltük.
Egy barátnőnknek Kanadáig kellett menekülnie ez elől a nyomasztás elől, ahol úgy tartják, hogy egy felelős polgár úgy tehet a legtöbbet a világ megmentéséért, ha eggyel kevesebb gyereket szül, mint amennyit szeretne. Mert egy gyereknek a legnagyobb az ökológia lábnyoma. Neki volt már egy nevelt, és köszönte szépen, akkor pont eggyel kevesebb van, mint amennyit szeretett volna, és ledobta magáról ezt a terhet.
Szüljünk unokát magunknak?
De az Anya nem tud azóta se szabadulni ettől, mert mindig akad egy ismerőse, akinek még 49 évesen Brnóban csináltak egy gyereket. Amire hitelt vettek fel, hogy meglegyen. És meglett. Tessék!
Egy csodás fogantatás, egy ismeretlen szlovák petesejtdonortól. Vagy aki egyedül vágott neki, és egy spermabankból csodálatos szőke dán „mintát” sikerült szereznie. Tele van a Facebook-fala ilyen gyerekekkel. És hiába kérlelem, hogy tiltsa le ezeket. Csak görgeti őket szüntelen, nézi fájdalmasan mások gyerekes fotóit.
Mert arról nem szólnak a sikertörténetek, az nem kerül ki a falakra, hogy volt, aki belehalt az első hormonkezelésbe. Vagy akinek összejött ugyan az ikerterhesség, de fekve kínlódta végig az egészet. És vesződik az ikrekkel, mert ikreket nem szeretett volna. Semmiképp. Vagy aki az ötödik hónaptól csak vérzik, egyre vérzik.
De nem kell ehhez lombik: több anyát is ismerünk, aki annyira vágyott arra a gyerekre, akivel évek óta nem tud mit kezdeni, és csak panaszkodik, hogy ezt az anyaságot nem neki találták ki. Miért pont az ő gyereke lett ilyen elviselhetetlen?
Itt tartunk most, és az Anya mindenféle vonzó petesejteket lenget be nekem, miután a rokon lányok castingolásáról letett, hogy én még tovább örökíthessem a génjeimet. Ő megszüli nekem. Megyünk Brnóba. Aztán én meg fiatalos nagypapaként nevelgethetem a leendő kicsinyünket, mert az elfoglalt Anyának nyilván nem lesz kevesebb a dolga, hiszen a munkája és a hatalmas mozaikcsalád ügyeinek intézése az élete.
A meddőségi klinikák államosítása
A történetünkben leírtak még a meddőségi magánklinikák államosítása előtti időkről szólnak. Azóta jó néhány klinika államosítása lényegében ingyenessé tette a meddőségi kezelést. Az ezekhez szükséges orvosi vizsgálatokat, gyógyszereket, valamint meghatározott számú inszeminációt és megtermékenyített petesejt beültetését a társadalombiztosítás finanszírozza.
A kezelések száma azonban véges és meghatározott számú. Mindezek a „női reprodukciós kor felső határáig, de legfeljebb 45 éves korig” vehetők igénybe. Ezért sokan külföldön keresnek megoldást.
A jelenlegi hazai szabályozásról részletesebben a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő honlapján olvashattok.
✦✦✦
Jakab sorozatának korábbi részeit a Blogkalitka című rovatunkban találjátok. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
