Az élet néha fura helyzeteket produkál. Apabloggerünk mozaikcsaládjának kusza szálai után két olyan történetet ismerhetünk meg, amelyekről azt gondolnánk, hogy velünk vagy a barátainkkal soha nem fordulhatna elő. Bánki Jakab írása.
Az egyik „keresztlányunk” apukáját búcsúztattuk a hétvégén, mert külföldre megy dolgozni. Azért az idézőjel, mert nem hivatalos még, hogy mi leszünk azok. Mindig nyomatékosítja a kis szőke tündér anyukája, hogy még tart a casting, és hogy rajtunk kívül még két aspiráns pár van. De nagyon jó esélyeink vannak. Teperünk tehát.
Az állandó gyerekhiány miatt – hogy nekünk nincs közös – a feleségem folytonos keresztgyerek-halmozásban van. Nem múlik el nap nálunk, hogy ne forgatnánk az „én gyerekem, te gyerekeid, nevelt gyerekeink és nekünk nincs közös gyerekünk” témát.
Ezért lettünk keresztgyerek-gyűjtők, mintha azok csak a „mieink” lennének.
Pedig hát ki tudja, kié egy gyerek? Erről két sztori jut eszembe a közelmúltból.
Novemberben a feleségem egyik baráti társaságát – egy nagy, negyvenes férfibanda, akikkel én is jóban vagyok – egy olyan sztori zaklatta fel, amiről addig azt hitték, hogy csak a forgatókönyvírók fejéből pattanhat ki, de a köreikben ilyen nem eshet meg.
Az aranykor duhajkodása után a fiatal férfiak mindegyike túlesett már mindenen, itt-ott beszedtek már egy-két-három, mostanra jellemzően 10-15 éves gyereket, a többségük el is vált már. Egyetlen vézna, visszahúzódó srác volt közöttük, akinek nemhogy felesége, hanem barátnője is ritkán akad, és mindig kicsit lesajnálva kérdezték a volt gimnazista haverjai, amikor összefutottak vele: na, és neked van már valakid?
Ő pedig mind reménytelenebbül csóválta a fejét, mint aki szinte feladta: neki már esélye sincs, hogy gyereke legyen. A barátai meg büszkén sajnálkoznak, hogy a genetikai túlélő versenyben ők már mindenképpen jobban állnak.
A vézna srác rengeteget dolgozott, sok pénzt keresett, de a pénzt utazásra költötte, elszórakozta, amiért viszont évekig irigyelték a többiek. Amíg ők otthon fürdettek és fektettek, addig ő mulatott. De azóta, hogy szétmentek a házasságok, ők is be tudnak csatlakozni. Ha nincs náluk éppen a gyerek.
Minden héten találkoznak a törzshelyükön szigorúan csajok nélkül – úgy hívják ezeket az alkalmakat, hogy „kankedd” –, ahová egyszer zaklatottan, feldúlva esett be közéjük az egyedüli gyermektelen, és rögtön egy duplát kért. Majd elmesélte zaklatottan, hogy ráírt a Facebookon egy srác spanyolul, egy szőke, kék szemű, 18 éves srác Peruból.
Majd végül kinyögte, hogy nagyon úgy néz ki, hogy ennek a perui fiúnak ő az apja. Mindenki dobott egy hátast: és ez hogy lehet?
Gyorsan elmagyarázta a barátainak: hisz tudják, évtizedekkel ezelőtt spanyolosként külgazdaságot tanult és Peruban volt szakmai gyakorlaton. Emlékezhetnek, akkor már volt ugyan internet, de neki még e-mail-címe sem volt, ki gondolta, hogy egyszer majd közösségi média is lesz? Szóval, kavart ott egy lánnyal, de soha többé nem hallott felőle. Eddig.
Mindenki elhűlve lapogatta a srác vállát, hogy ezek szerint van egy 18 éves fia. Erre inniuk kell.
Az újdonsült apa szereplésével kezdetét vette az apa-fia szappanopera. Először ismerkedtek egymással. A srác részletesen elmesélte, hogy milyen információmorzsák alapján, hogyan találta meg a közösségi oldalakon a nyomait és lett egyre bizonyosabb, hogy ő az. Mígnem rávette magát, hogy lesz, ami lesz, ráír, és tessék, azóta hétről-hétre beszélnek egymással.
A haverok eleinte féltették a barátjukat, hogy nem valami lehúzás ez? Valamit akarnak tőle? Biztos a mama találta ki ezt az egészet. Életjáradékot akar? Ez nem valami újféle „unokázós” csalás perui változata? Te vagy az apám! címmel.
De a hirtelen öntudatra ébredt apa nem tartott semmitől.
Magyarázta, hogy eddig ő semmit nem tett ezért a srácért, semmit nem költött rá. Nem kelt fel hozzá egyetlen éjszaka se. Ez a fiú az övé, és most itt az alkalom, hogy tegyen érte. És nem is akar genetikai tesztet csináltatni, hisz ez olyan egyértelmű, hasonlítanak is egymásra. Ki látott már szőke peruit?
Ha a srác ide akar költözni, ám legyen, költözzön. Ő ebbe az apaságba beleáll, fizeti a taníttatását, ha tanulni akar, elintézi az állampolgárságát. Nevére veszi. Ha akarja. Jöjjön, aminek jönnie kell.
A társaság tagjai lelkesedtek, de nem mindegyiknek volt őszinte a mosolya, mert az utolsóból így lett az első: akiről azt hitték, reménytelen eset, hirtelen élre ugrott közülük ezzel a 18 éves perui sráccal. És még az egész idevezető akadályversenyt is megúszta. A mázlista. Hiszen eddig csak élte az élvhajhász életét.
✦
Az én egykori gimnazista baráti társaságomban is történt hasonló eset, de a barátom nem verte nagydobra, csak nekem mondta el a diszkréciómat kérve. (Ezért csak jelzésszerűen írok róla.)
Hogy amikor 18 éves lett a lánya – akinek az anyjától már réges-rég elvált –, érettségi ajándéknak azt találta ki, hogy csinálnak egy közös családi DNS-tesztet mind a négyen, az új feleségével és a féltestvérével együtt, hogy melyikük milyen ma élő népcsoportokkal vérrokon. Demonstrálandó, hogy milyen színes lehet valakinek a származása.
Ez akkor jó ötletnek tűnt.
Le is sokkolta őket az eredmény, amikor kiderült, hogy Skandináviától Anglián át a Balkánig, sőt Afrikáig, mindenféle vér csörgedezik bennük.
Még valami kiderült mindemellett: hogy míg az új házasságából született gyereke bizonyosan az övé, az előző házasságából származó, 18 éves nagylánya egyáltalán nem vérrokon vele.
Akiről tehát addig azt hitte, hogy a lánya, egyetlen e-mail megérkezése után „köddé vált” hirtelen: bebizonyosodott, hogy nem az övé. Ült éjszaka a megérkezett eredmény felett dermedten, és nem akarta elhinni az e-mail tartalmát. Hálálkodott magában, hogy még jó, hogy nem a nagylány e-mail-címét adták meg a kapcsolattartásra a DNS-vizsgáló cégnek. Csináltak azért a biztonság kedvéért egy hivatalos apasági tesztet is – amit azzal indokoltak meg a nagylánynak, hogy az előző teszt elveszett –, amiből ugyancsak
kiderült, hogy 99,9 százalékos valószínűséggel, azaz holtbiztosan nem apja annak az éppen felnőtté vált lányának.
Hetekig ment a tanakodás közte és a felesége között, el szabad-e, el kell-e, és ha igen, hogyan lehet ezt egyáltalán elmondani egy fiatal felnőtt lánynak, aki éppen érettségi előtt áll. Közben engem is mint legjobb régi barátját beavatott. Hatalmas lelki beszélgetéseket folytattunk hosszasan sétálva, miközben elsírta nekem a megborult „apa”, hogy annyira szereti azt a lányt, és nem teheti meg vele, hogy pont ezt nem mondja el neki.
Mindenkinek joga van tudni, ki az apja. Hiszen összeköti őket 18 év mindenféle eseménye, milliónyi emlék. Akit annyiszor fürdetett. Mintha még csak most tanult volna meg járni. Mennyit mesélt neki! Hozta-vitte óvodába, iskolába. Egész éjjel virrasztott mellette, amikor megállíthatatlanul hányt valami vírustól. Akinek a személyiségén örök nyomot hagyott. Aki valahol olyan lett, mint ő.
Fizette végig mindenét, és minden szerető figyelmét az „elsőszülöttjére” áldozta, akiről most kiderült, hogy biológiailag nem is az ő gyereke. Belereccsent a kapcsolatuk természetesen, de már építik vissza lassan-lassan, mert összeköti őket valami mély barátságszerű, amit nem rombolt le az se, hogy kiderült, nem vérrokonai egymásnak. Hogy nem ő az igazi apja. Akit a lány egyelőre nem is keres, pedig sejthető, hogy az anyja melyik félrelépéséből fogant.
Az apa mindezek ellenére titkolja a dolgot, szégyelli, hogy felszarvazták anno és a fészkébe pottyantottak egy gyereket.
Azzal győzködi magát, bízzák a felnőtt lányára, hogy kivel közli, hogy ki az apja – mert úgy érzi, mintha valahol elhasalt volna a genetikai akadályversenyen.
Szégyenkezve mosolyog, ha dicsérik neki a lányát, hogy mennyire hasonlít rá!
Mi a tanulság? Semmi, hacsak az nem, hogy a környezetünkben lett egy gyerek plusz és egy gyerek mínusz. A vérvonalak tekintetében. Tehát egálban vagyunk. És a sok-sok gyerekből, akik körülöttünk vannak, mi sem tudjuk a feleségemmel, az Anyával, hogy melyik milyen lesz, amikor felnő.
Kire számíthatunk majd, ha számítani kell valakire. Valamelyik lányom vagy a feleségem neveltjei, esetleg egy unoka lesz, aki bevásárol majd nekünk, ha úgy adódna. Vagy netán valamelyik keresztgyerek lesz, akivel leginkább örömteli és élő marad a kapcsolatunk, amikor már igazi nagyszülői korba érünk. Ki lesz aki bearanyozza majd az öregkorunk? Ha megérjük. Ki tudja ezt?
✦✦✦
Jakab sorozatának korábbi részeit a Blogkalitka című rovatunkban találjátok. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.
Címoldali kép: 123RF
