Két anyától két saját lány, három nevelt lány, számtalan keresztgyerek és unokatestvér. Egy anya és egy apa, akiknek közös gyerekük nem születhetett. Így áll össze Jakab mozaikcsaládja, amelynek megtartó ereje ugyanúgy érvényesül, mint a „hagyományos” családoké. Vagy talán még jobban.
Pillanatkép
Elmentünk vásárolni a legnagyobb nevelt lányunkkal, akinek a kicsinyét karácsonykor láttuk először. Igazi higgadt anyuka, nem aggódja túl a helyzeteket, és ez a kiegyensúlyozott, boldog babán is meglátszik. Vidáman vett részt velünk a hosszadalmas válogatásban. Csak hangicsált, elégedetlenkedni kicsit sem elégedetlenkedett, amikor kicsomagoltuk-becsomagoltuk számtalanszor, ha újabb fűtött helyre mentünk.
Megtudtuk közben, hogy hamarosan a középső nevelt lányunk is hazaérkezik Skandináviából, akinek a kislányát még nem is láttuk soha élőben. A papa ugyanis ki van merülve a hónapok óta tartó nem alvástól, ezért kifújná magát, a kismamának pedig elege van a télből ott a messzi Északon. Hazamenekül hát egy kicsit a családi melegségbe.
A legkisebb nevelttel, akinek már két gyereke van, és a másodiknak decemberben hagyta abba a szoptatását, kétszer is találkoztunk a héten, mert neki minden napra valami házon kívüli programot „írt fel” a párja. Nagyon helyesen. Kicsit bele van csavarodva ugyanis az anyuka az utódgondozásba. Csak a gyerekek körül jár minden gondolata, csak a kicsik dolgairól tud beszélni. Volt már neki egy tejapasztó bulija is, de minden héten tartania kellene egyet. Hogy lejöjjön végre az überanyaságról. Vásárolni vittük őt is, meg folyt az ötletelés, hogyan építse fel a saját vállalkozását. Végül egy szülinapi buliba is beesett meglepetésvendégnek. Bravó! ‒ biztattuk ‒ így kell ezt! Azaz visszaszoktatni magát a gazdatest üzemmódból a gyerekek utáni kiegyensúlyozottabb életre. Mi is bármikor bevállaljuk az unokákat.
Az enyémek közül a nagyobbik sikeresen abszolválta a vizsgaidőszakot. Kicsit beszűkült ugyan a szociális élete, de azért hetente egyszer-kétszer lehetett találkozni vele. De majd kinyílik újra, most elment rögtön telelni az anyjáékkal. Előtte próbáltam rábeszélni, hogy mindenképpen külföldre kéne mennie szakmai gyakorlatra. Erre rápörgött azonnal.
És jön végre a hétvégén a kicsi, akit alig láttunk felnőni, és idén először a karácsonyt is lemondta, aztán meg covidos lett a családja, szóval két hónapja nem volt nálunk. De hiányzunk neki, írta, nagyon akar jönni végre, úgyhogy február elején megtartjuk neki külön a karácsonyt.
Minden kerek tehát. Ebben a pillanatban. Amikor ezt leírom. Imádjuk ezt a nagy, zűrös mozaikcsaládot. És nem csak azért, mert a mienk. Hanem mert legalább vérségi kötelékek nyűgjei, anyasebek, családból hozott és megoldatlan drámák nem nyomasztanak minket.
A szimpátia és a barátság meg az önzetlen szeretet tartja mozgásban ezt a kis szövetséget, amelyre mindenki kis távolságtartással tud rátekinteni.
Az egyetlen fájdalmam, amiről még nem igazán tudok higgadtan írni, hogy a legkisebb lányom hozza a szülői elidegenítési szindróma minden hozadékát. Hogy gyakorlatilag nélkülem nőtt fel, és bár soha nem mondtam le róla, de a háborúskodás az anyjával csak úgy volt megszüntethető, ha elengedtem.
Amúgy én is ebben nőttem fel, de ezt csak az anyám halála után ismertem fel. (Aki nem ismerné a bántalmazásnak ezt a módját, itt talál róla egy remek összefoglalót ‒ a szerk.)
Ezért a mi kettőnk kapcsolata a leginkább terhelt, hiszen nem fordulhat szembe az édesanyjával, aki gyakorlatilag eltiltotta tőlem. A nevelőanyjával ettől függetlenül még szerethetik elfogulatlanul egymást. Úgy állunk a kérdéshez, hogy a viszonyunk bármikor megváltozhat. Mi lehetünk azok, akik átírják ezt a hozott transzgenerációs mintát. Végre kiszabadulhatunk ebből a csapdából. Egyszer csak.
Választott család
A nagy, felnőtt női csapatban olyan az összhang, mintha értékválasztáson, közös célokon alapulna a közösségük. Választott család ez. Csak kapkodom a fejemet néha. Mintha nem az élet, a sors véletlen szeszélye sodort volna minket össze. Úgy egymásra hangolódnak ebben a lányok, asszonyok, hogy egymáshoz igazodik a ciklusuk is. Jól meg tudják tárgyalni például, kinek mikor és mennyi ideig maradt ki. Engem ebből persze rendre kihagynak. Vagy, hogy éppen mi a gond. Milyen egyéb női dolgok fordulnak elő velük. Bármilyen egészségügyi helyzethez kapásból lehet a családból találni négy-öt nőt, aki rögtön létrehoz egy „velem ugyanez van”-közösséget.
Törékeny egyensúly ez, addig tart, míg fel nem borítja valami zűr, egy zavaros unokatesó törvénytelen gyereke, egy escortsággal kacérkodó másik, mondjuk, vagy más gondok. De addig is élvezzük, és hálát adunk nap mint nap az égnek, hogy ilyen színes, nagy és vidám mozaikcsaládban élhetünk.
Nekünk ez már alap. El se tudnánk képzelni, hogy milyen egy hagyományos, szűk kis családban élni. Ahol mindenki vérrokona egymásnak.
Mindig ezzel biztatom fejben a saját lányaimat. Azért csak fejben, mert nem akarom a saját édesanyjuk működési hibáit kritizálni ‒ vagy legalábbis azokat, amiket én hibának tartok. És amelyektől ők szenvednek. Hogy legalább más női, anyai mintákat is látnak, mint a vér szerinti anyjukét. Ahogy engem is használnak más mozaikcsaládok apaképnek, ha náluk abból van hiány. Ezért kapok néha apák napi köszöntőket barátok gyerekeitől.
Áldott állapot
Legutóbb például a kis kedvenc keresztlányunk aranyozta be a hétvégénket. A feleségem nagyon ráment a főzőcskére, én pedig megunhatatlanul élveztem a mindjárt négyéves kislány társaságát. Az anyja meg kikapcsolt, kreatív dolgokat futtatott, fecsegett velünk, nagyokat aludt és kényeztette magát.
Nekem ez a kedvenc korszakom a gyerekeknél, amikor még nem válik szét a valóság és a fantázia. Építettük napokig a kislány kis pónijának a világát, és játszottuk, amit csak játszani akart velük.
Engem háromszor is megáldott a kislány. Az erős szívemet simogatta mantrákkal. Úgy mondta a varázsigéket, mintha valami slam poetry lenne. Másodszor a Napra meditált rá fölöttem, és a fejemre tette áldón a kis kezét. Kissé elfordulva, lecsukott szemmel mondta a varázslatot. Elhűlve hallgattam, hogy honnan veheti ezeknek az áldásoknak a koreográfiáját, amikor ő még csak egészen kisbabás filmeket néz. Az anyja se tudja, honnan ez a sámán véna. De nagyon rajta van.
Két napon át hadakozott a játékban a kis póni a gonosz medvék ellen – ezeket játszottam én –, végül átadta nekünk a kis pónija teljes varázserejét. Mindet. A szőnyeg felé kitárta kis ujjait és áldást mondott. Amit rögtön az egész családunkra (beleértve az övét is) kiterjesztettem magamban rögtön, hogy „maradjon is ez így!”
(Köszönöm az oldal szerkesztőinek a felkérést, és mindenkinek a figyelmet, akik elkísértek minket ezen a kis mozaikcsaládos utazáson.)
✦✦✦
Jakab sorozatának korábbi részeit a Blogkalitka című rovatunkban találjátok.
Címoldali kép: 123RF
