Rovatok

Egy anyuka dilemmái 5. – Egyedülálló anya munkát keres

A körülmények alakulása miatt korábban kellett visszatérnem a munka világába, mint ahogy azt terveztem. Immár egyedülálló anyukaként újabb megoldandó problémával kellett szembesülnöm: hogyan fogom összeegyeztetni időben a munkát és az anyaságot? Balla Zita írása.

A gyerekeim 2 és 4 évesek voltak, amikor világossá vált számomra, hogy egyedülálló anya leszek. Én akkor éppen nem dolgoztam, a második gyerekem születése előtt abbahagytam a munkát, mivel úgy éreztem, két gyerek nevelése mellett ez már nem fog beleférni. Elkezdtem viszont egy mesterképzést levelező szakon. Szerettem volna megszerezni a mesterdiplomát, amit kisebb megterhelésnek gondoltam, mint helytállni egy napi nyolcórás munkakörben. Ezen kívül kikapcsolódást is jelentett hetente egyszer felnőttek közé menni, és számomra érdekes dolgokról beszélgetni velük.

Ekkor azonban úgy alakult az életem, hogy újra el kellett kezdenem dolgozni. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy mivel ott kell majd ülnöm egész nap egy irodában, a kisebbiket bölcsibe kell adni, a nagyobbikat pedig át kell íratni egy másik óvodába, olyanba, ahol legalább 5-ig van ügyelet. 

A Waldorf-oviban, ahova járt, erre természetesen nem volt lehetőség. Hiába a világ legjobb óvodája, fél 2-ig érte kellett menni. Ez még azokban az egyébként szépséges COVID előtti időkben történt, amikor a home office fehér hollónak számított Magyarországon, heti egyszer lehetett róla szó, ha egyáltalán.

Az első rémület után újra átvette az irányítást az anyai ösztönöm: elhatároztam, hogy mindennek ellenére én továbbra is a gyerekeim szempontjait fogom előtérben tartani. 

Megpróbálok olyan munkahelyet keresni, ahová nem kell bejárnom, vagy legalábbis nem rendszeresen, és ha már az apukájuk elköltözött, legalább nekik ne kelljen még egy radikális változást megélniük. Egyébként is a kezdetektől nagyon komoly elhatározásként élt bennem, hogy én nem úgy szeretném leélni az első éveket a gyerekekkel, hogy a hétköznapokon ovi után már csak az esti rutinra jut idő velük. Sajnos annyira nem voltam okos, hogy már a gyerekek előtt olyan karriert építsek, amelybe rugalmasan vissza lehet térni. Irodát vezetni, ugye, mindenképpen egy irodában kell. Ehhez az élethez pedig nem akartam visszatérni.

Nem volt könnyű, ami ezután következett. Először is végignéztem a legismertebb állásportálok ajánlatait. Még annál is rosszabb volt a helyzet, mint amire számítottam. Alig volt részmunkaidős állás, lehetőség home office-ra pedig egyáltalán nem. Aztán egyik nap egy anyuka a játszótéren mondta, hogy van egy oldal, amelyen kifejezetten anyáknak kínálnak részmunkaidős állásokat. Van Facebook-csoportja és weboldala is. Sajnos a honlapon igen kevés állásajánlat van (nem tehetnek róla, igyekeznek összegyűjteni egy helyre azt a keveset, ami fellelhető), de a csoport pörög rendesen, és az érdeklődők legalább hasznos szakmai tanácsokat kapnak  elhelyezkedés terén. Az ötlet mindenképpen hiánypótló, mert Magyarország egészen rosszul áll az anyák igényeihez való alkalmazkodás terén, miközben a hivatalos kommunikáció szerint ez az ország kiemelkedően családbarát.

Végül egy ismerősön keresztül jutottam olyan munkához, amely olyan rugalmasnak tűnt, amilyenre nekem a gyerekeim mellett szükségem volt. Hihetetlenül boldog voltam, óriási kő esett le a szívemről. A munka részben megfelelt a szakterületemnek, de sok volt a tanulnivaló is. Érdekes volt megélni azt a kettősséget, hogy otthon én vagyok a mindentudó főnök (azaz anya), a munkában pedig a tanuló. 

Sajnos a munkatársaim közül senkinek sem volt gyereke, és bármennyire is igyekeztek megérteni a helyzetemet, miszerint én elsődlegesen a gyerekeimet nevelem, másodlagosan pedig nekik dolgozom napi néhány órában, hosszú távon kiderült, hogy ez nekik nem elég. 

A munkaóráim száma elkezdett felfelé kúszni, miközben a fizetésem nem, és rendszeresen kaptam üzenetet a főnökömtől este nyolc után is, hogy azonnal csináljak meg valamit. Állandóan rosszul éreztem magam. Rosszul éreztem magam attól, hogy nem tudom azt teljesíteni, amit a főnököm elvár tőlem, és még rosszabbul éreztem magam attól, hogy nem tudok annyi figyelmet és törődést nyújtani a gyerekeimnek, mint amennyit szeretnék. 

© Neményi Róza

És akkor beütött a COVID, bezárták az óvodákat, bezáródtunk hárman a lakásba, és elszabadult a pokol. Mert megmagyarázni a két óvodásnak, hogy én most igazából megbeszélésen vagyok, és légyszi, ne verekedjetek már össze pont ebben a húsz percben, nyilván lehetetlen volt.

Ettől csak nőtt bennem a feszültség, és ez nyilván nem javított a gyerekek hangulatán sem, akik egyáltalán nem értették, hogy miért dekkolunk otthon. Állandóan azért nyüstöltek, hogy hívjam át valamelyik barátjukat, vagy mi látogassuk meg őket. Én mindig kényszerűen nemet mondtam, és megpróbáltam az ő szintjükön elmagyarázni a helyzetet, de azt nem várhattam el, hogy ezt békésen el is fogadják (értsd: hangos üvöltés volt a válasz).

Mindezek együttes hatására megérett bennem a gondolat, hogy váltásra van szükség, nemcsak a munkában, hanem szemléletben is. Rájöttem, hogy én nem szeretnék a klasszikus értelemben vett alkalmazott lenni többé. 

Saját magam szeretném beosztani az időmet, és ezzel együtt azt is, hogy a munkámat mikor végzem el. 

Sokszor nem érek rá dolgozni a megszokott irodai órákban, ezzel szemben rendszeresen teszem ezt altatás után, a reggeli kelés előtt vagy hétvégén. 

© Neményi Róza

Pályázaton nyert támogatás segítségével elindítottunk egy vállalkozást a húgommal: környezetbarát módon előállított anyagokból tervezünk időálló ruhákat. Neki is vannak gyerekei, és folyamatosan el vagyunk úszva a feladatokkal, de legalább tudjuk, hogy magunkért dolgozunk és magunknak felelünk. Közben a gyerekeim nőnek, egyre önállóbbak, kicsit kevesebb időt és figyelmet igényelnek, amit át tudok csoportosítani a munkába. Valószínűleg több pénzt keresnék, ha egy vállalat irodájában dolgoznék napi nyolc-tíz órát, de teljesen biztos vagyok benne, hogy így mindhármunknak sokkal jobb. 


Zita sorozatának első (Jön a baba!), második (Egy kismama magányossága), harmadik (Vegagyerek) és negyedik (Ovit keresünk) részét a Blogkalitka című rovatunkban találjátok. A történet folytatását jövő héten olvashatjátok.

Címoldali kép: Shutterstock