Régen is, most is sokat vitáznak szülők, pedagógusok, szakemberek a büntetésről, annak szerepéről, hatékonyságáról vagy éppen romboló hatásáról. Nyilván fontos, hogy a tetteknek következménye legyen, de nem mindegy, milyen és hogy miként érjük ezt el. Ezekről a korántsem egyértelmű kérdésekről beszélgettünk Polányi Viktória gyermekpszichológussal és kamaszokat nevelő szülőkkel.
Amikor kicsik voltunk és a testvéremmel összevesztünk, nem fogadtunk szót vagy csak hisztiztünk, édesanyánknak volt egy módszere arra, hogy rendet tegyen közöttünk. Lehajolt hozzánk és azt mondta: ha nem hagyjátok abba, ne tudjátok meg, mi lesz. Soha nem tudtuk meg. Ám ez a baljóslatú mondat elég volt ahhoz, hogy kibéküljünk, csináljuk, amit mondtak, és abbahagyjuk a nyávogást. Ezzel elég sokáig, úgy kiskamasz korunkig meg lehetett etetni minket, de aztán anyukánknak stratégiát kellett váltania.
Visszagondolva a gyerekkoromra nem emlékszem olyan büntetésre, amelyik félelemmel vagy valamilyen megvonással járt volna. Igaz, tőlünk még nem vehettek el mobiltelefont, a tévétől való eltiltás sem jelentett sokkot, lévén két csatorna közül leginkább egyiket sem néztük, és azzal sem fegyelmeztek, hogy nem engedtek le a térre játszani. Néha rásóztak a fenekünkre, de akkor sem a fájdalom, inkább a meglepődés zökkentett ki abból, amit éppen csináltunk, ez pedig általában a hiszti vagy az üvöltés volt, amitől a legnyugodtabb szülőnek is egy idő után szétpattannak az idegei. Talán az volt a büntetés, hogy nem szóltak hozzánk, vagy hogy ránk kiabáltak.
Ám abban az időben, amikor én voltam gyerek ‒ a hetvenes-nyolcvanas években ‒, más családokban nem volt ritka még a nadrágszíj, a pofon vagy éppen a sarokba állítás sem. Ez ma brutálisan hangzik, de valahogy akkoriban senkit sem foglalkoztatott az a gondolat, hogy gyereket nem lehet verni. (Ma már kategorikus tilalomba ütközik ez a „nevelési módszer” ‒ ld. itt, itt, itt és itt.) Persze, amikor a szülők büntetni akartak, a verésen kívül más, akkor elfogadottnak számító módszerekkel is éltek. A bezárás vagy például a vacsoramegvonás mellett a lelki bántalmazás teljesen hétköznapi eszköznek számított: a gyerek megszégyenítése vagy levegőnek nézése majdnem olyan gyakori volt, mint egy-egy pofon. És ha azt gondoljuk, ilyen ma már nem létezik, tévedünk. Sajnos még mindig vannak családok, amelyekben a fizikai vagy éppen lelki bántalmazás számít büntetésnek. Az ilyen esetek többnyire a gyermekvédelmi hatóságig sem jutnak el, hiszen nem állandó bántalmazásról van szó, „csupán” pedagógiai indíttatású erőszakról.
Egy pofon még nem a világ?
Te is elmondhatod a véleményed a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány felmérésében, amelynek célja, hogy feltérképezze, mit gondol ma a társadalmunk a gyermekbántalmazásról, és milyen lehetőségei vannak a közösségi gyermekvédelem megvalósításának.
A Magyarországon kívül Albániában, Moldovában, Romániában és Szlovákiában zajló, nonprofit szervezetek által végzett kutatás célja, hogy a szakemberek az eredmények alapján olyan javaslatokat fogalmazzanak meg a közösségek számára, amelyek növelhetik a gyermekek biztonságát, és segíteni tudnak a helyi közösségeknek a gyermekekkel szembeni bántalmazás megelőzésében, felismerésében és kezelésében.
A kérdőívet itt tudod kitölteni.
Egyre többen egyetértenek abban, hogy a testi fenyítés és a lelki bántalmazás elítélendő és teljességgel helytelen nevelési eszköz, de mi a helyzet általában a büntetéssel?
Lehet-e egyáltalán gyereket nevelni enélkül? Sokan állítják, hogy lehet, sőt, úgy kell. Szerencsére a világ nagyot változott. Ma már teljesen mást jelent a büntetés, mint egykor. Inkább valami olyan következmény, amely a gyereket ráébreszti arra, hogy rosszat tett vagy valamit rosszul csinált. Maga a hiba, amit a gyerek elkövetett, eredményezi a kínos helyzetet, amitől talán szégyenkezni kezd és átérzi a tetteinek súlyát.
„A felnőtt életben is vannak következményei a tetteinknek, ezzel tehát a gyerekeket is szembesíteni kell. Ám az fontos, hogy a következmények reálisak maradjanak” – véli Polányi Viktória gyermekpszichológus. ‒ „Például egy elfelejtett házi feladat után ne szülői düh és prédikáció következzen, hanem az, hogy a gyerek a saját idejéből pótolja a feladatát, és tanuljon többet, hogy kijavítsa a rossz jegyét.”
Szülőként gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy gyakorlatilag átvállaljuk tőle a felelősséget: ha anya, apa ki van akadva, kiabál emiatt, akkor – gondolja a kamasz – ez nyilván az ő problémájuk.
„Ám ha higgadtak tudunk maradni, és még némi együttérzést is kipréselünk magunkból, hogy »jaj, szegénykém, most egész hétvégén tanulnod kell erre a buta pótdolgozatra«, a tini magára marad a saját maga által teremtett helyzettel: nincs kit hibáztatni, így kénytelen a saját hibáival szembesülni. Ez vezet majd hosszú távon az erkölcsi fejlődéshez. Kamaszkorban a büntetés alkalmazását csak nagyon ritka és példaértékű helyzetben tartom indokoltnak és hatékonynak, például akkor, ha hazugságon, lopáson kapjuk a gyereket. Ugyanis, ha nem csak igazán kritikus helyzetekben büntetünk, akkor a kamaszokból még nagyobb dacot, ellenállást vagy, jobb esetben, csak látszólagos együttműködést váltunk ki – valós megértés és értékrendváltozás nélkül.”
A pszichológus ugyanakkor hozzáteszi: az egészen kicsik, óvodások vagy kisiskolások esetében a büntetés megfelelően alkalmazva hatékony módszer lehet arra, hogy jelezzük: bizonyos viselkedésformák veszélyesek vagy az értékrendünk szerint elfogadhatatlanok. Ám az idősebbek, a kamaszok már rendelkeznek morális értékkel, azaz pontosan tudják, mi a jó és mi a rossz, mikor szegnek szabályt.
Ha agresszíven reagálunk a kamasz hibáira, mulasztásaira, az belőle is agressziót vált ki, így végül mindenki kiabál, a gyerek visszaszól, a szülő még idegesebb lesz, a probléma pedig ott marad megoldatlanul. Inkább kérdezzük meg tőle: miért tette, amit tett? Lehet, hogy teljesen normálisan el fogja mondani az okait és az érveit, amivel persze lehet vitatkozni, de azt érdemes higgadtan. A gyerek, ha partnernek tekintjük a vitában, meggyőzhető.
Ahhoz, hogy egy gyerek elgondolkozzon azon, helyesen cselekedett-e, követett-e el hibát, egyáltalán nem kell büntetni. Sőt, egy beszélgetés sok esetben többet ér.
Cser Alexandra is így gondolja, nemcsak anyaként, hanem a munkájában pozitív pszichológiát alkalmazó trénerként is.
„Kamaszok esetében már bőven működik a belátás, ezért érdemes velük komolyan megbeszélni a helyzetet. A fő cél az, hogy a saját belső értékeik mentén alakítsák a viselkedésüket. Például ne azért ne igya magát részegre a gyerek az osztálykiránduláson, mert majd megbüntetem, ha kiderül. Nekem bevált a ma már 15 és 17 éves kamasz fiaim esetében az elvárások közvetítése, a mintaadás, és hogy szembesítettem őket azzal, ha valamit nagyon nem jól csináltak. A kamaszok már kellően rosszul érzik magukat ilyenkor a szülői extra büntetés nélkül is. Sőt, anélkül még inkább! Nálunk két éve az egyik fiam esetében, amikor gimibe került, hosszan téma volt a tanulás, a jó jegyek, a leckeírás, felkészülés. Ugyanakkor igyekeztünk nem túlságosan beavatkozni. Az első félévben ‒ amellett, hogy közvetítettük felé az elvárásokat ‒ hagytuk őt rontani. A félévi bizonyítványa messze alulmúlta a képességeit. Nem volt könnyű végignézni a kínlódását, de hatásos lecke volt. A második félév elején már ő mondta, hogy javítani akar, mi csak ráerősítettünk, mondván: bizony, tényleg muszáj. A kilátásba helyezett retorziókat is könnyebben elfogadta. Ezekre néha szükség volt, mostanra viszont egészen klassz a helyzet. Persze ez nem jelenti azt, hogy időnként ne kellene elbeszélgetni vele, mert a gyerek azért gyerekből van.”
Az elmúlt egy évben a koronavírus-járvány, az iskolabezárások, az otthontanulás következtében sok diáknak gondot okozott a tanulás, emiatt gyakran a jegyeik is leromlottak. Alexandra szerint ebben az időszakban a szülőknek sokkal megértőbbnek kell lenniük a gyerekükkel.
„A járvány alatt nekünk, szülőknek is máshogy kell állnunk ehhez a témához. Ez az egész helyzet sok kamasz számára már eleve egy hatalmas büntetés. Elszigetelten, a számukra fontos baráti kapcsolatoktól, sporttól, iskolai élményektől megfosztva élnek. Most leginkább támogatni és szeretni kell őket, biztonságot, melegséget adni.”
A gyereknevelésben amúgy is ez a legnagyobb erő, ami miatt a kamaszok lépésről lépésre felül tudják írni gyermeki szempontjaikat és működésbe lép a belátás.
Persze a „békeidőkben” sem mindig könnyű kitalálni, hogy egyáltalán miért járjon büntetés, és mi legyen a retorzió. Alexandra ‒ saját bevallása szerint ‒ ebben nem annyira jó. Azt vette észre, hogy 10 éves kor felett már nehezebb rájönni, hogy mit tekint majd a gyerek tényleg büntetésnek. Ez azért is van így, mert már ő is egyre árnyaltabban tud gondolkodni magáról a következményről ‒ még ha ez negatív is.
„A rossz jegyeknek és a másokkal szemben nem megengedhető viselkedésnek előbb-utóbb biztosan maguktól is vannak következményeik, amelyeket nem lehet megúszni. Az élet viszont tele van olyan helyzetekkel, amelyek nem fekete-fehérek, és pont emiatt feladják a leckét: hogyan legyen következetes a szülő? Például járjon-e érte leszidás, ha a gyerek nem végzett el valamilyen házimunkát, amire megkértük, mert épp belefutott egy oktatóvideóba a YouTube-on, és órákon át beszippantotta a programozás, majd rájött, hogy még leckét sem írt másnapra… Az említett bizonyítvány-javítós időszakban például voltak olyan hetek, amikor hétköznapokon egyáltalán nem volt számítógépes játékidő. Nekem nincs jól bejáratott módszerem az ilyen egyedi helyzetekre. Nem egyszerű, mert közben a másik gyerek, aki teljesen más típus, látja, hogy mi történik, és levonja a maga következtetéseit.”
Tehát nem a büntetés, hanem a beszélgetés a kulcs – és az őszinteség.
Semmi értelme indulatosan reagálni a hibákra, a helytelen viselkedésre, a trehányságra, a meggondolatlanságra. Inkább kérdezzük meg a gyerektől, miért csinálta vagy nem csinálta azt, amiért most csalódottak, dühösek, szomorúak vagy éppen meglepettek vagyunk. Nyilván nekünk, felnőtteknek is vannak érzéseink a dologgal kapcsolatban, ezt mondjuk is el neki. Ezt javasolja a gyermekpszichológus, Polányi Viktória is, aki hozzáteszi, felnőttként nem megsértődni kell, hanem esélyt adni arra, hogy a gyerek bebizonyíthassa, képes másképpen is viselkedni, dolgozni, beszélni.
„Hatékony eszköz még a motiváció, a saját felelősség hangsúlyozása, és a tettek következményeinek banális, hétköznapi megtapasztaltatása. Ha a távollétünkben elszabadult a születésnapi buli, minden romokban hever, akkor számoljunk el százig, majd együtt találjuk ki a gyerekkel, hogy melyik barátja segíthetne neki a nagytakarításban. A pár órás suvickolás során biztos átgondolja majd, hogy máskor jobban vigyázzon lakásra. Ez a takarítással egybekötött elmélkedés többet ér, mintha erkölcsi prédikációt tartanánk, majd kitakarítanánk helyette. Nagyon fontos, hogy jóvátehesse, ha hibázott. Az egyes botlások, félrecsúszások így nem vonnak maguk után végeérhetetlen érzelmi hullámvölgyeket. Ha a tinédzser beismeri a botlását és igyekszik azt jóvátenni, lépjünk túl rajta mi is – még akkor is, ha nehéz –, és forduljunk hozzá újra derűvel és bizalommal. Néhány ilyen eset után szinte biztos, hogy meg fogja hálálni a neki osztott tiszta lapot.”
A cikk második részét itt találjátok.
Címoldali fotó: © Shutterstock
