Kárász Eszter színésznő, énekesnő, bohócdoktor, az Eszter-lánc mesezenekar vezetője. De legfőképpen két gyönyörű lány, a 12 éves Janka és a 14 éves Dorka anyukája, akiket egyedül nevel immár nyolc éve. Számos elfoglaltsága közepette is az a legfontosabb a számára, hogy a két gyerek mindig tudja, számíthatnak rá mindenben. Szoros kapocs van hármuk között, amit a szeretet, az őszinteség, a női szolidaritás, a művészetek és az átélt traumák is erősítenek. Kárász Eszter az az ember, aki mindig mosolyog, mindig vidám és mindig azon jár az esze, kinek hogyan lehetne segíteni. Olyan, mint egy boldogságbomba. Pedig… A gyereknevelésről és a nehézségek kommunikálásáról kezdtünk el beszélgetni, ám sok másra is fény derült.
Nehéz éven vagyunk túl, ami senkinek nem volt egyszerű. Hogyan sikerült ezt az időszakot egyedül, két gyerekkel végigcsinálni?
Amikor tavaly tavasszal kitört a járvány, átbeszéltem velük, hogy mi ez az egész, ami most történik. Össze leszünk zárva hárman, ki tudja, meddig, és egymást támogatva kell ezt végigcsinálnunk. És amikor majd valamelyikünk rosszabbul viseli, akkor segítünk neki. Viszonylag jól megoldottuk, hogy egyszerre soha ne legyünk padlón.
Ami nagyon sokat segített ‒ és fontos, hogy ezt megemlítsem, mert minden szülőnek jó tanácsként szolgálhat, bármilyen időszakban ‒, az az, hogy mindent át lehet forgatni játékba, vagy valami olyanba, ami nem a nehézséget hangsúlyozza, hanem a benne megtalálható erőt. Én ezt a másfél évet úgy éltem túl, hogy a bohóc-énemet hívtam elő, és a gyerekeknek is ezt mutattam. Kihívásokat, játékokat kreáltunk a helyzetből. Van egy pinceszobánk, amelyet a pandémia alatt kifestettünk, rendbe tettünk, hogy ha valaki el akar vonulni, megtehesse, mert nem olyan nagy a lakásunk. A kisebbik lányom konkrétan szabadulószobát csinált belőle, napokig dolgozott rajta. Mindhárman imádtuk és sok játékos feladaton át végül nagy nevetve kiszabadultunk.
Remélem, sikerült nekik átadnom, hogy a rosszban is találják meg a jót, a játékot vagy a kihívást, és akkor nagy súlyok alatt sem roppannak majd össze.
A két lányt mennyire viselte meg, hogy egyik napról a másikra radikálisan megváltozott az életük? Egyformán élték meg ezt az időszakot?
A kisebbik lányom, Janka viselte a legjobban a helyzetet. Ő eléggé befelé élős, neki az a nehezebb, ha emberek között kell lennie, ha kommunikálnia kell. Például kiskora óta eddzük arra, hogy merjen segítséget kérni, ha bármi gondja van. Belül viszont fantasztikus saját világa van, szeret abban élni, így ő örült, hogy több időt tölthet magával. Szó szerint végigtáncolta a napokat – ugyanis nagyon tehetséges balettos. Ám nehéz volt rábírni arra, hogy megtartsa a napi rendszert, hogy észben tartsa az online órarendet, és annak ellenére tanuljon, hogy nem kell iskolába járni. Most így, utólag bevallom, tavaly tavasszal ezért én elég sok dolgozatot írtam vele. Most tavaszra nagyon belejött, sokat és nagy örömmel tanul, már élvezi az online órákat, egyedül készül, pontos napirendet csinált magának. Nagyon büszke vagyok rá, hogy így megugrotta.
A 14 éves nagylányom, Dorka ennek teljesen az ellentéte. Neki lételeme, hogy emberek között legyen, kommunikáljon, hatalmas baráti köre van. Őt nagyon padlóra küldte az elején, hogy megszűnt a szociális élete, több mélyponton is átesett tavasszal a bezártságtól. De szerencsére sikerült a felszínen tartanunk, mielőtt lezuhant volna. És amikor ezen ő túljutott, akkor mertem én is magam kicsit leengedi. Valahogy beosztottuk, sosem egyszerre voltunk lenn, így mindig volt valaki, aki kicsit lelkesíteni tudta a másikat. De nekem is voltak ám nagyon-nagyon rossz napjaim. Nehéz volt megélni, hogy egyik napról a másikra művészként hirtelen úgy éreztük, mintha nem lenne ránk szükség.
Nem is csoda, hiszen előadóművészként – sok más szakma művelőjével egyetemben – elveszítette a bevételeit, megszűntek a fellépési lehetőségei. Egyedülálló anyaként nagyon nehéz helyzetbe került. Erről is tudtak a gyerekek? Szükségesnek érezte, hogy felvilágosítsa őket?
Természetesen. Az életkorukat, érettségüket figyelembe véve elmondtam nekik, hogy mi a helyzet. Megpróbáltuk eszerint szervezni az életünket. Például kitaláltam főzési játékokat, egy héten legalább ötször-hatszor főztünk, mindig másmelyikünk, ezzel is spóroltunk. Ez is egy kihívás volt. Lássuk, mi van a hűtőben… Semmi! Hát akkor ebből kell valamit csinálni… És sikerült!
Elkerülhetetlen volt, hogy beszéljek nekik az anyagiakról is, ami náluk sikamlós kérdés, mivel kamaszként a világ összes pénzét el tudnák költeni hajápolóra, ruhára, csecsebecsére. Hiszen lányok, nagyon lányok… De nagyon rugalmasak is, azonnal megértették, hogy minden kiadást vissza kell fognunk. Annyira átlátták, hogy mi a helyzet, hogy például elkezdték árulni a neten azokat a dolgaikat, amelyekre már nem volt szükségük.
Hiszek abban, hogy a gyerekekkel meg kell beszélni a nehézségeket is. Az őszinteség ugyanis a bizalom alapja. De arra mindig figyeltem, hogy csak annyi terhet tegyek ebből rájuk, amennyit muszáj, amennyit fel tudnak dolgozni, és hogy mindent az ő szintjükön mondjak el. És érezzék azt is, hogy nem egyedül kell megoldaniuk a problémákat. Ez nagyon fontos. Én ugyanis egy olyan anya mellett nőttem fel, aki ezt teljesen figyelmen kívül hagyta.
Az anyukám engem gyerekként úgy kezelt, mint egy felnőttet. Sokszor olyan feladatokat rótt rám és olyan témákat beszélt meg velem, amelyek nem egy gyerekre tartoznak, amelyekről nem kellett volna tudnom. Nem akart ő rosszat, de ettől ez nekem még nyomasztó teher volt, hiszen olyan elvárásokat tett ezzel rám, aminek nem tudtam, nem tudhattam megfelelni. Éppen ezért én próbálok sok mindent nagyon másképpen csinálni a gyerekeimmel.
A válás alatt mennyire avatta be őket az eseményekbe? Akkor még nagyon kicsik voltak.
Akkor is figyeltem erre, amikor nagyon mélyen lévő időszakaim voltak. A válásom nem szép történet volt, hosszú és harcos folyamatot éltem át, összesen öt évig tartott. Bármennyire is igyekeztem titkolni előttük az állapotomat, a gyerekek sok mindent megéreztek.
Amikor azt vettem észre, hogy a lányom úgy próbál engem óvni és védeni, hogy átveszi tőlem a felnőttszerepet, akkor nagyon gyorsan bekapcsolt bennem a vészjelző. Én nem hozhatom őt ilyen helyzetbe, ez nem az ő dolga. Az empátia, a szolidaritás jó, de csak azon a szinten, ami nekik egészséges. Nem borulhatnak fel a szerepek.
Ugyanakkor nemcsak az a fontos, hogy tudjanak a nehézségekről, hanem az is, hogy lássák, mindenből van kiút, hogy mindenhonnan fel lehet állni.
Jól érzem, hogy a mintaadást tartja az anyaság egyik legfontosabb jellemzőjének? És azt, hogy folyamatosan bizonyítsa a gyerekeinek, hogy ki lehet kászálódni a legmélyebb gödörből is?
Amióta megszülettek, az hajt, hogy megdönthetetlenül tudják egész életükben, hogy feltétel nélkül szeretem őket, és hogy szerethetők és különlegesek. Én egy bonyolult és nehéz családi háttérből jőve csak felnőttként, bukdácsolva tanultam meg, hogy tudjam magam szeretni. Talán az egész anyaságomban az a legfontosabb nekem, hogy védőháló legyek a számukra. Nekem nem volt ilyenem, életem nagy részében egyedül kellett a kötélen egyensúlyoznom. De ők már tudják, nekik nem kell halálfélelmet átélni, amikor zuhannak, mert itt vagyok, elkapom őket, amíg csak élek.
Szintén nagyon fontosnak tartom, hogy olyan mintát adjak tovább, amelyik később segít majd nekik az életben. Mindig mindenről sokat beszélgettem velük, hogy értsék, mi történik körülöttük. De a legfontosabbnak a mintát tartom. Mindig jobban átmegy nekik, amit teszek, mint az, amit mondok. Ezért is kecmeregtem ki például egy rossz házasságból. Szinte csak miattuk, magamért nem tudtam volna megtenni.
Arra gondoltam, ha ők azt látják, hogy az anyukájuk benne marad a rosszban, akkor az lesz számukra a normális, és akkor lehet, hogy ők is így tesznek majd.
Azzal, hogy volt erőm változtatni, megmutattam, hogy nincs az a szörnyű helyzet, amiből ne lehetne kimászni, amin ne lehetne változtatni. Ahogy az előbb említettem, a gyerekekkel a nehézségekről is beszélni kell ‒ hát, ez is egy példa rá. Muszáj volt mindig sokat beszélgetnem velük arról, hogy mi történik, hogy megértsék, mindez nem az ő hibájuk, ezt a felnőttek rontották el, nekik kell rendbe rakniuk, és őket mindketten nagyon szeretjük.
Az évekig tartó válási folyamat hatalmas érzelmi hullámvasút lehetett. Mindig erősnek és bátornak mutatta magát a gyerekek előtt?
Nem, dehogy. Azt hiszem, nem kell mindig bátornak és erősnek mutatni magunkat. Az érzelmeket, a fájdalmat, a dühöt nem elnyomni kell, hanem vállalni. Sokkal könnyebb lesz megoldani, ha felvállaljuk. A lányaim úgyis látják rajtam, ha valaki megbántott, ha rosszul érzem magam. Talán ezzel is mintát nyújtok arra, hogy fel tudják dolgozni, ha a későbbiekben fájdalom éri őket. Látják, ahogy szembenézek a nehézségekkel, esetenként elmerülök a fájdalomban, néha lemegyek az aljára, de végül mindig megrázom magam, és kijövök belőle. Látják, hogy nem félelmetes kimutatni, ha valami rossz, ha valami fáj, és hogy igenis szabad sírni is. És szabad, sőt fontos segítséget kérni és elfogadni. Mert gyerekkoromban nálunk otthon az a legmegalázóbb dolognak volt tartva. Az én anyukám a mai napig nem képes jól segítséget kérni és elfogadni. Én is nagyon nehezen tanultam meg az elfogadást, és nagyon szeretném, ha az én gyerekeimnek felnőttkorukban ez nem lenne küzdelem.
Volt is már arra példa, hogy kaptunk és elfogadtunk szakembertől segítséget, amikor a válásunk után – nyilván ennek hatására – olyan helyzet alakult ki, amelyet nem tudtunk mi magunk megoldani. De a lényeg, hogy túljutottunk rajta. Végül mindenki megerősödve jött ki belőle, és minden a helyére került. Remélem, nagy biztonságérzetet adott nekik az, hogy én olyan helyzetekben sem fordultam el tőlük vagy hibáztattam őket, amikor olyat tettek, amit helytelenítettem, hanem minden erőmmel melléjük álltam. Átélhették, hogy nem történhet olyan baj, amit ne lehetne együtt megoldani, és amiért egy kicsit is kevésbé szeretném őket.
Kevesen tudják önről, hogy élete során volt része bántalmazó kapcsolatban is. Nagyon kevés nő tud vagy mer erről őszintén beszélni.
Keveset beszélek én is róla, főleg nyilvánosan, olyankor is csak azért, mert ahhoz, hogy társadalmi szinten valami változzon, fontos, hogy ez ne legyen tabutéma.
Sok nőnek adhat erőt, ha tudja, nincs ezzel egyedül. Ha tudják, hogy valaki, akit ismernek, és aki kifelé vidám, kiegyensúlyozott nő, szintén átélt bántalmazást és ki tudott belőle jönni, akkor talán ők is megtalálják magukban az erőt hozzá. És azok miatt is fontos megszólalni, akik ilyet látnak a környezetükben: ne fordítsák el a fejüket, szolgáljanak kapaszkodóként, segítsenek a bajbajutottakon. Nekem nagyon kevés ilyen kapaszkodóm volt, amikor benne voltam ebben a bántalmazó kapcsolatban. Mert ez annyira tabusított titok a társadalomban.
Pedig fontos, hogy aki épp kilátástalanul fuldoklik egy olyan helyzetben, amelyből nem lát kiutat, lássa és tudja, hogy van kiút és hogy van élet ezután is. Meg kell érte küzdeni, de egy boldogabb és teljesebb élet vár az emberre.
Nekem olyan szakmám van, hogy ha velem valami rossz történik, én azt be tudom gyúrni művészetté, és így értelmet adok neki. Egy ideje dolgozunk egy előadáson Labancz Dániel pszichológussal a témában. Nem az én történetemről, hanem tágabban véve a témáról fog szólni az irodalom, a zene, a versek, a tánc és a pszichológia nyelvén azokhoz, akik most ebben a helyzetben vannak. Vagy azokhoz, akik látják, hogy a környezetükben valaki bajban van, hogy ne nézzenek félre, hanem segítsenek. Nekem egy barátnőm volt anno, aki segített, aki végigküzdötte velem azt az időszakot. Kell, hogy mindenkinek legyen ilyen támogatója, kapaszkodója, aki erőt tud adni ehhez. És jó lenne, ha társadalmilag is sokkal több lenne a kapaszkodó és a bántalmazás semmilyen formája sem volna elfogadott.
Ebben az országban amúgy is alap az áldozathibáztatás. Aki nincs benne, nem tudja, hogy milyen ez, mennyire nem úgy működik, ahogy azt az ember egy biztonságot nyújtó helyzetből elképzeli.
Nyilván óriási lelki munka volt, amit el kellett végeznie, hogy képes legyen saját magát kihúzni a bajból. Honnan merített hozzá erőt? Milyen felismerések segítették?
Próbáltam megérteni, hogy mindez miért történt velem.
Én minden rossz helyzetben nagyon sokat dolgozom magamon, és azon, hogy kiderítsem, hogyan kerültem abba a helyzetbe, mi a dolgom vele.
Most épp a saját családi mintáim „helyrerakásán” dolgozom, ami már időszerű volt. Előttem ugyanis nagyon sok olyan minta van, amilyet én nem szeretnék követni. A nagymamám csodálatos és elképesztően nagy szeretetet sugárzó ember volt, de egy kiüresedett, boldogtalan házasságban élt. Az anyukám pedig végig egyedülálló anyaként volt mellettem. Apukám sosem vállalt fel, és mivel másik házasságban élt, mindig szégyellte is, hogy lettem. Onnan kellett felépítenem az önbecsülésem, hogy én egy szégyellendő titoknak indultam.
Amikor egy iskolai feladat miatt családfát készítettünk jó néhány éve, megrendülve láttam nemcsak azt, hogy anyai ágon visszamenőleg mindenkit Ilonának hívnak ‒ én vagyok az első, akit nem ‒, hanem azt is, hogy hosszú generációkon át ível az a minta, hogy az egyik anya egyedül neveli fel a gyerekét, a következő pedig egy rossz házasságban. Ez így váltakozik, egészen addig, ameddig vissza tudtuk nézni a felmenőink során: a nagymamám dédnagymamájáig. Egyedül, rossz házasságban, egyedül, rossz házasságban… Aznap, amikor ezzel szembesültem, végiggondolkodtam az éjszakát. Ebben a végtelen sormintában nekem most az jött volna logikusan, hogy boldogtalan házasságban éljek. Ezt a hosszú sors-láncot sikerült megtörni. Talán akkor van az egésznek értelme, ha a másik lehetőséget sem választom a dédanyáim közül rámhagyottakból. A második nevem egyébként nekem is Ilona, és bár nem használtam soha, ott van mementóként, hogy lehet máshogy is dönteni.
Ha valamit ebben az életben én egyáltalán jó csináltam, akkor az az, hogy a lányaim megszülettek. Rengeteget hibáztam, bukdácsoltam, de az anyaságom a legtisztább dolog az életemben.
És ezt a nehéz sorsokkal terhelt női vonalat nem adhatom nekik tovább. Már megtörtem az egyik utat, és nagyon szeretném megtörni a másik utat is: nem keményedek meg, nem maradok örökre egyedül, ahogy anyukám tette, hanem képes leszek szeretetben együtt élni valakivel és jó társ lenni.
Abban biztos vagyok, hogy soha többet nem engedek be olyan férfit az életembe, aki elnyom, aki bánt, aki nem büszke rám vagy nem él teljes életet.
Nemcsak elfogadásra kész, hanem adni is tud, a nehezített körülmények ellenére is. Előadóművészként ezen múlik a saját túlélése. Persze nem elég a lelki felkészültség, nyilván az is sokat számít, ha az embernek van egy jó és kreatív ötlete. A járvány kitörése után az elsők között volt, akik közösségi oldalt kezdtek el használni a színpad helyett.
Igen, nagyon gyorsan elkezdtem csinálni a Karanténmeséket a videóoldalamon, mert pánikba estem. Nem is igazán a pénz miatt, hanem azért, mert féltem, hogy elveszítem a közönségem és hogy nincs már rám szükség. Nekem ez tényleg a túlélést jelentette, lelkileg is, anyagilag is. Nagyon sok szülő írt, hogy hálásak ezekért az esti koncertekért, mert amíg a gyerekek engem néztek, jutott egy kis idejük magukra, kicsit leereszthettek, pihenhettek. Az első hónapban néha elsírtam magam, annyira meghatódtam attól, hogy akár azt is megtehetnék, hogy csak úgy nézik az esti koncerteket, mégis elutalják azt az összeget, amit fel tudnak ajánlani.
Amikor a lányaim látták, mennyit dolgozom egy-egy esti bejelentkezés előtt, hogyan készítem, vágom a videókat órákig, akkor jöttek maguktól segíteni, kérdezték, fogják-e a kamerát, tartsák-e a lámpát. A kisebbik lányom sok meséhez kitalált kézművesfeladatokat a gyerekeknek, a nagy pedig nagyon jól ukulelézik, több dalomba is beszállt kísérni. Egyrészt csodálatos élmény volt, hogy így, együtt csináltuk, másrészt fontos visszaigazolás, hogy sikerült átadnom nekik, hogy együtt, összefogva ki lehet kecmeregni a rosszból. Mikor Dorkával felvettük az együtt zenélős videókat, órákig röhögtünk, mire végre sikerült egy-egy felvétel. Tehát lehet ez a muszáj-helyzet is örömforrás. Ők pedig büszkén úgy érezték, hozzátettek valamit a helyzetünk javításához.
Örülök, hogy így is megtapasztalhatták, hogy a művészet, a zene, az irodalom, a tánc mennyi örömet és szeretetet tud adni az embereknek. Fontosnak tartom, hogy felnőttkorukban úgy éljenek majd, hogy át tudják majd adni ezt a maguk módján.
Művészként? Szeretné, ha azok lennének?
Nem, nem! Azt szeretném, ha boldogok lennének, és én azon az úton segítek majd nekik végigmenni, amit választottak. A kicsi elképesztően tehetséges a táncban, az már most látszik, hogy neki a művészettel valamilyen dolga lesz. Nem szavakkal fejezi ki az érzelmeit, hanem tánccal, mozdulatokkal. Remélem, hogy megtalálja azt az utat, ahol ki tudja ezt élni. A nagyobbik lányom pedig nagyon jól bánik az emberekkel, nagyon jól tud kommunikálni velük. Most úgy gondolja, hogy orvos, pszichológus, jogász vagy olyan valaki lesz, aki emberekkel foglalkozik. Segíteni szeretne másoknak, mert látja rajtam is, hogy ez mennyi örömöt ad, és annak is jó, aki segít.
Mindig nagyon odafigyelek arra, hogy semmit ne azért csináljak, mert én azt gondolom, hogy számukra jó lesz. Hanem akarják ők, okozzon nekik örömet, az ő életük legyen attól több.
Én gyerekszínész voltam, amitől nagyon sokat kaptam, elképesztően nagy művészekkel találkozhattam, dolgozhattam együtt, amiért örökké hálás leszek. De azért ez kicsit el is vett tőlem, hiszen az a klasszikus gyerekkor nem adatott meg. Anyukám ezt nagyon erőteljesen tolta, mert úgy látta, van bennem egy bizonyos tehetség, és ezt akarta – nyilván nagyon jó szándékkal – kibontakoztatni. Ez boldoggá is tett, egészen addig, amíg nem vált kényszerré, amikor már egyik filmből a másikba hívtak. Senki sem segített, hogy ne zakkanjak bele kamaszkoromban abba, hogy felismernek az utcán, néha utálnak, néha imádnak, attól függ, éppen mi volt a szerepem. Az önértékelésem naponta hullámvölgyeket és hullámhegyeket járt be. Szóval én azt szeretném csak, amit ők szeretnének, amiben jól érzik magukat. És hogy majd olyan szakmát találjanak, amit nem munkának fognak fel, hanem missziónak, életfeladatnak és örömnek.
De azért jó, hogy belekóstoltak kicsit a munkámba. Csodálatos élmény volt ez a szolidaritás a gyerekeim és a közönség részéről egyaránt. Élmény volt az is, hogy tudok kapni én is. Nekem ugyanis nem komfortzónám az elfogadás. Én abban éltem gyerekkoromban, hogy mindenért meg kell dolgozni, még a szeretetért is. Máig bennem van, hogy „csak úgy” nehezen fogadok el dolgokat, nekem mindig adnom kell cserébe valamit. Pedig hát nem szégyen sem segítséget kérni, sem elfogadni. Sőt, így működik jól a világ körforgása. Szeretném, hogy ez is egy minta legyen a lányaim számára.
Ha előfordulhat, hogy bántalmazás áldozata vagy, vagy úgy érzed, a környezetedben van, aki támogatásra szorul, itt tájékozódhatsz, illetve kérhetsz segítséget.
