Amíg régebben elfogadott és mindennapos gyakorlat volt a gyereket fizikai fenyítésben részesíteni, ma ez teljesen elítélendő és már a törvények is büntetik. A mai felfogás szerint a büntetésnek nem szabad sem testi, sem lelki fájdalmat okoznia. Sokkal hatékonyabb az őszinte beszélgetés. Persze a szülők idegei sincsenek kötélből, mindenhol előfordulhat kiabálás, fenyegetőzés, csattanhat a fenéken a tenyér, de ezeket ma már a szülők többsége igyekszik elkerülni és szégyelli, ha megtörténik. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Polányi Viktória gyermekpszichológussal és kamaszokat nevelő szülőkkel.
A büntetés egy agresszív eszköz, főleg gyerekeknél alkalmazva. Nem is igazán hatásos, ahogy cikkünk első részéből kiderült. A gyereket inkább dacossá teheti, vagy pusztán szégyenérzetet keltve blokkolja a negatívnak minősített viselkedést, de nem ad mintát, és nem csinál kedvet a helyes viselkedéshez. Sokkal többet segíthet az őszinte beszélgetés, az indulatoktól mentes párbeszéd. Magyarázzuk el a gyereknek, miért okozott csalódást, dühöt, szomorúságot a viselkedése. Polányi Viktória gyermekpszichológus is azt tanácsolja, próbáljuk meg verbalizálni az érzéseinket, gondolatainkat, és kérdezzük meg a gyereket is arról, hogy éppen mit érez.
„Egész apró kortól az őszinte és higgadt beszélgetésekkel tudatosíthatjuk, mit várunk el egymástól a családban, ahogy azt is, hogy mindenki hibázhat. Sokkal jobban rögzülnek a normák abban az esetben, amikor szankció helyett nyugodtan és konstruktívan megtárgyaljuk a tinédzserrel, milyen hatásokat váltott ki az adott tette a szűkebb vagy tágabb környezetében. A további fejleményeket legfeljebb segítsük, de bízzuk inkább magára a kamaszra és a lelkiismeretére, hogy mit tesz.”
A belátás úgy működik, mint egy izom: ha nem használjuk, elgyengül, elsorvad… Ne vállaljuk át büntetések kiszabásával a kamasz lelkiismereti munkáját! A lelkiismeret-furdalás önmagában is elég nagy büntetés.
Mindez nem azt jelenti, hogy következmény nélkül maradna, ha hibázott a gyerek. Hiszen minden hibának van következménye. Persze ahány család, annyi szokás. Van, ahol büntetésre számíthat egy gyerek, ha nem hoz haza jó jegyet, máshol inkább azon akad ki a szülő, ha nem vitte le a szemetet, pedig az ő dolga lett volna. Nyilván lehetne arról vitatkozni, hogy ezek közül melyik esetben kell büntetni, de nem érdemes, hiszen a szabályokat családon belül állítják fel. Lauráéknál például amiatt, ami az iskolában történik, biztos nem jár otthon megrovás. A szociális területen dolgozó anyukának erről határozott a véleménye:
„Iskolai dolgokért nem vagyok hajlandó idegeskedni és büntetni, ezt intézzék a tanárok. Nem fogom a tanulás miatt csesztetni a gyerekeket, inkább együttműködöm velük abban, hogy teljesítsük az iskola sokszor abszurd elvárásait. Az otthon az tabu, a biztonság, ahol le lehet engedni. Én inkább arra ugrottam, ha egymással veszekedtek, egymást bántották a kölykök, vagy ha ment a sunyizás. Ha dafke olyat tettek, amit kértünk, hogy ne tegyék. Ebből már szerencsére kinőttek. A két lány 20 és 13 éves, a fiunk 15. Sokszor egymás között lerendezik a dolgokat. Például nálunk nincsenek nemi alapon kiosztott szerepek, de a fiunk némileg lustább, és ezt a lányok nem hagyják szó nélkül. Na, neki ez elég büntetés ilyenkor.”
Laura szerint vannak helyzetek, amikor a büntetés szükséges. Hiszen meg kell tanulni, hogy a tetteknek következményei vannak. A büntetés formája viszont nagyon nem mindegy, és erről határozott elképzelése van.
„Nem lehet cél, hogy a gyerek féljen. Mi életkorhoz igazítottuk a büntetéseket, de inkább az volt jellemző, hogy csak fenyegetőztünk velük, és ez általában elég is volt. Leginkább a tévétől, később a telefontól való tiltás szerepelt büntetésként, általában egy-két napig tartott. Nálunk a túlzások nem váltak be. Egy hónapra el vagy tiltva a telefonodtól. Ja, aztán hétfőn visszaadom neki, mert nem tudom hívni, hogy késni fogok.”
A bántalmazás természetesen tilos, ahogy a tudatosan eltervezett megalázás is.
„Amikor kisebbek voltak a gyerekek, előfordult, hogy rácsaptam a fenekükre ‒ ezt utólag nem tartom helyesnek, de nem is vetem meg magam mélyen miatta. Emlékszem, hogy olyankor, amikor kitartóan feszegették a határaikat és egyúttal az enyéimet, cérnavékonyságúra feszültek az idegeim, végtelen kimerültséget éreztem, és ilyenkor máshol van a tűréshatár. Szerintem néha mindenkinek elfogy a türelme. Azért a dackorszak elég kemény próbatétel, és legtöbben nem vagyunk békegalambok. A testi fenyítés ilyenkor egy elhamarkodott reakció, mert már úgy érzed, nem marad más eszközöd, és türelmed sincs próbálkozni. De nem helyes, a szülőnek se jó. Utána mindig beszélgettem velük, mikor már lenyugodtak, és elmúlt a hiszti. Bocsánatot kértem tőlük, elmagyaráztam, hogy én is emberből vagyok, előfordul, hogy hibázom. Elutasítom a testi fenyítést. Főleg nagyobb gyerekek esetében, amikor már meg lehet beszélni a történteket, ekkor már egyértelműen a felnőtt kontrollproblémáiról szól az ütés.”
Laura a kisebb büntetések helyett igyekezett mindent őszinte beszélgetéssel megoldani.
A gyerekekben igyekeztek tudatosítani, hogy a szülőktől nem félni kell, hanem együttműködni velük a közös cél érdekében, ami a család, a boldogság és a biztonság.
„Mondjuk, amíg kicsik voltak, 2-3 éves korig, nekem nem jött be a beszélgetés mint módszer. A kicsi bólogatott, hogy érti, aztán ment és tovább piszkálta a macskát vagy tépte a tapétát. Ahogy nőttek, úgy lehetett velük egyre inkább megbeszélni a szabályokat, és ez általában működött. Viták, veszekedések előfordultak, de alapvetően hagytunk nekik annyi szabadságot, hogy az ő dolguk maradhasson a határok betartása. Sőt, bevallom, sokszor mentünk ki röhögni, miután leszidtuk őket, mert bár tudtuk és éreztettük is velük, hogy rosszat csináltak, azért közben vicces volt az egész. Azt se bántuk, ha észrevették, hogy nevetünk. Egy gyereknek nem szabad félnie a szüleitől, a szülő ne legyen mumus.”
Laura kidolgozott magának egy stratégiát, a meglepetés stratégiáját, ami, úgy tűnik, náluk bevált.
„Amikor rádöbbentem, hogy anyám hangján üvöltök és látom a gyerek üveges tekintetében az érzést, amit anno én is éreztem ‒ és igen, néha késztetésem volt, hogy üssek ‒, akkor egyik napról a másikra bevezettem, hogy »nagy ölelés« felkiáltással magamhoz vontam őket.”
Eleinte frászt kaptak tőle, nem értették, miért csinálom, amikor ordítanom kéne. De működni kezdett a dolog, volt, hogy elsírták magukat és elmondták, hogy tele vannak feszültséggel, mert az oviban, suliban ez meg az történt.
„Ma már ott tartunk, hogy ha kérem, pakolják ki a mosogatógépet, és hárman háromfelé ugranak, mondom: »nagy ölelés!« ‒ erre felröhögnek és kipakolnak.”
Még radikálisabb a véleménye a büntetésről a pedagógus és szociológus végzettségű Fekete Zsombornak, aki egy 9 és egy 13 éves gyerek nevelésével fáradozik. A videójáték-tervezéssel foglalkozó apuka hívőként is alátámasztotta a retorzióval kapcsolatos ellenszenvét.
„A kisfiam alig múlt kétéves, amikor egy rendelőben a konnektor felé nyúlkált. Abban a pillanatban rácsaptam egy nagyot a kis kezére. Mindenki felnézett a csattanásra. Bár szégyelltem magam, úgy gondoltam, helyesen tettem, hiszen megtanulta a gyerek, hogy a konnektorhoz nem szabad hozzányúlni. Pár évvel később rájöttem, ugyanezt el lehetett volna magyarázni türelemmel, kedvesen is. Ma már nem büntetek. Nem a gyerekeim, hanem magam miatt. Úgy gondolom, hogy a büntetés, de olykor a jutalmazás is, a tehetetlen ember eszköze, aki nem tud szeretettel, odafigyeléssel visszajelezni. Vagy olyasvalakié, aki ezt hozta otthonról, és ‒ mint nekem is ‒ eszébe sem jut, hogy más eszközt is kipróbáljon.
A büntetés azért veszélyes, mert ha a gyerek hozzászokott a kis büntetéshez, akkor mindig ki kell találni valami nagyobbat, erősebbet, félelmetesebbet, míg végül tönkretesszük a bizalmat, a kapcsolatunkat.
Zsombor meglepő módon nemcsak a büntetést, de a jutalmazást sem tartja jó dolognak. Szerinte a büntetés pozitív párja ugyanúgy ósdi és elavult. Példát is hoz erre, mégpedig a keresztény vallásból.
„Halálunk pillanatában, ha jók voltunk, a mennyországba kerülünk, ha rosszak, akkor pedig a pokolba. Ez a jutalmazás-büntetés lényege: csinálunk valamit, aminek aztán lesz valami következménye. Azok a szülők, akik ebben a paradigmában gondolkodnak, zsebpénzzel tömik a gyereküket, vagy épp eltiltják őket a videójátékoktól, attól függően, hogy milyen jegyet hoztak haza az iskolából. Valójában sem a zsebpénznek, sem a videójátéktól való eltiltásnak nincs köze a gyerek iskolai teljesítményéhez. Ezek csupán külső motivációs eszközök.”
„A másik keresztény paradigma nem a halál utáni büntetésre/jutalomra fókuszál. Krisztus a kereszthalálával megváltotta a bűnöket, vagyis a földi élet utáni mennyország a hívő ember számára nem jutalom, hanem kegyelmi ajándék, amit már megkaptunk. A cél az, hogy itt, a földi életünkben érezzük jól magunkat, Krisztus viselkedésmintáit és útmutatásait követve. Ha hibáztunk, megbeszéljük, kijavítjuk, és megyünk tovább az általa kijelölt úton. Az eszerint gondolkodó szülők nem legorombítják a gyereket, ha rosszul sikerül egy dolgozata, hanem leülnek mellé és együtt tanulnak vele. Büszkék arra, ha a gyerekük jól teljesít az iskolában, rendszeresen adnak visszajelzést, mégpedig szeretettel. Zsebpénzt azért adnak, hogy a gyerek tudjon magának venni fagyit, vagy gyűjthessen valamire. A videójátékkal töltött időt pedig úgy szabályozzák, hogy sokféle klassz dolog beleférjen még a napjukba. Egyiket sem kötik össze a gyerek teljesítményével.”
A két szülő, Laura és Zsombor tehát nemcsak a pedagógiai módszerként alkalmazott testi fenyítést, hanem az indulatból elkövetett verést is elutasítja. Polányi Viktória ezzel teljesen egyetért, szerinte ugyanis a testi fenyítés ‒ vagy annak az emlegetése ‒ mindig a szülői tehetetlenség biztos jele: akkor kerül elő, amikor a szülő eszköztelennek érzi magát, kifogyott az ötletekből, és maga is éretlenül, tudattalanul kezd el működni.
„A fizikai fenyítés mindig vakvágány, sosem az elvárt célt éri el: lehet, hogy a nem kívánt viselkedést megszünteti, de magát a morális értékrendet nem közvetíti – sokkal inkább lábbal tiporja. Rossz példát mutat egy olyan helyzetben, amikor éppen azt akarjuk megtanítani, hogyan viselkedjen legközelebb helyesen, a közös normáinknak megfelelően.”
Nemcsak a testi fenyítés okozhat sérülést, hanem az is, ha kiabálunk a gyerekkel, minősítjük őt, és elfogadhatatlannak bélyegezzük a személyét – ahelyett, hogy a viselkedését utasítanánk el!
„Ne próbáljunk meg megoldani egy rázós helyzetet addig, amíg az első érzelmi sokk után nem nyertük vissza a józan eszünket, hidegvérünket! Ha néhány percet várunk, majd az indulatainkat megfékezve, építően kezeljük a helyzetet, abból sokkal többet tanul a gyerek, mint egy heves kirohanásból. Nemcsak a tettek következményeit illetően, hanem azért is, mert látja, hogyan tudjuk megfelelően kezelni a bennünk dúló feszültséget.”
Nyilván egy szülőtől sem lehet elvárni, hogy a gyerek minden ballépésére, rosszaságára, pimaszságára angyali nyugalommal reagáljon. Van, amikor elpattan a húr, előfordul veszekedés, kiabálás, sírás. De utána meg kell nyugodni és tudni kell átbeszélni a történéseket. Ha másért nem, azért, hogy a gyerek érezze, bármit tesz is, mellette állunk, és együtt mindent meg lehet oldani, jóvá lehet tenni, át lehet fordítani pozitívba. És a kulcsszó itt az együtt!
A cikk első része itt olvasható.
Címoldali kép: © Shutterstock
