Vajon mik a férfias erények? Mitől férfi a férfi? Nyilván mindenkinek másért. Nincs egy olyan sablon, amit rá lehet húzni az emberekre, és hogyha kilóg egy kicsit belőle, akkor már nem nevezhető férfinak vagy férfiasnak. Hiszen minden férfi más. Ahogy minden ember más. A 21. században ezt már egyre többen értik, és nem akarják a gyerekeiket évszázados, begyöpösödött klisék szerint nevelni.
„Legutóbb már el voltam keseredve, hogy a férfiaknak nem sikerül” – imigyen indította útnak borús gondolatát a miniszterelnök egy interjúban a női és férfi olimpikonok sikeressége kapcsán. A mondatból kiérzik a fájdalom: hogyan lehetséges, hogy a nők jobbak, mint a férfiak?! Nem ezt szokta meg a miniszterelnök úr, nem így nevelték. A férfiaknak mindig győzni kell, a nők meg csak nők.
Majd ekképp folytatta: „Annyi kihívás éri a modern korban a férfiak világát, a férfias erények nincsenek megbecsülve, a fizikum, a családért való felelősség, a gondoskodáshoz szükséges lelki és fizikai erő tisztelete szinte eltűnt a világból. A férfiembert meg ez hajtja, a sportteljesítménye is ebből fakad. De ha megnézi valaki a Tokióban aranyérmes magyar férfiakat, ők nemcsak, hogy bajnokok, hanem férfi idolok.”
Hát, igen, ez egy 21.. századi vélemény Magyarország miniszterelnökétől, aki most újra bebizonyította, hogy nemcsak a nőügyekhez nem ért, de a férfiügyekhez is keveset konyít. A család iránti felelősség és (az anyagiakról való) gondoskodás régen nem kizárólag férfierény. Hol van az már, amikor a nőket, pontosabban az úri nőket pátyolgatták, eltartották, hogy megkímélt babákként díszelegjenek a férjük oldalán? És hát a mai férfi sem attól férfi, ha sportos, erős, ha jó a fizikuma. Voltak korok, amikor ez sokat számított, de ma már ennél összetettebb a férfiasság kérdése.
Ha az eddig idézettektől feszengett, a következőtől a rémület önti el az olvasót: „Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg újjáépítése, a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése és az, hogy a férfi sportolóink újra felkapaszkodtak a dobogó tetejére, és hogy ismét vannak futballista példaképeink, ez így együtt jót fog tenni Magyarországnak. Mindez óriási segítség a gyerekek nevelésében.”
Tehát vegyük sorra: a gyerekek nevelésében segít, hogy újjáépítik a hadsereget? Vajon miképpen? És mi köze a nevelésnek ahhoz, hogy férfi sportolóink dobogóra kerültek? Miközben az, ha egy nő elér valamit, említésre sem méltó.
A férfiak, azok igen! Már ha kisportoltak meg erősek, különben nem lehetnek példaképek. Nehogy már egy vékonydongájú tudósra, egy kis pocakot növesztett kutatóra, egy hajlott hátú mesteremberre, egy fáradt művészre nézzenek fel a gyerekek. A focisták, az más tészta, tőlük viszont sokat tanulhatnak.
Hogy mindez miért annyira ijesztő? Miért nem lehet csak rálegyinteni vagy egy jót nevetni rajta? Azért, mert Magyarország miniszterelnöke, aki szerint csak a férfiak számítanak, olyan előítéletekkel teli kliséket akar belecsempészni az emberek, a fiatalok fejébe, amelyek a társadalmat évtizedekre vetnék vissza.
Ez a féltékeny macsó mentalitás az, ami uralja az országot. Az állandó harcban állás, az erőfitogtatás, a másság lenézése és üldözése… ez mind-mind az elkámpicsorodott férfiasságról szól. Arról, hogy már nem tudják uralni a világot a születés jogán. Hogy nem az erő nyelve dominál már régen. Hogy a férfi és női szerepek már nem szétválaszthatók.
Míg a skandináv országokban, de a franciáknál, a spanyoloknál, a szlovéneknél – és gyakorlatilag felsorolhatnánk szinte az összes európai országot! ‒ nemcsak a parlamentben, de a kormányban is nagy arányban vannak nők, addig mi a legvégén kullogunk a listának. Itthon még a Szoptatást Támogató Nemzeti Bizottság elnöke is férfi! Mert hát kik is tudnák jobban, mi kell és mi a jó a nőknek, mint az igazi magyar férfiak. Pedig nők nélkül nincs igazi demokrácia, ahogy nők nélkül nincsenek nemzeti sikerek sem.
Az, hogy a gyerekek kezébe fegyvert adnak, hogy a hazafias nevelés számukra nem a kultúra őrzése, hanem valamiféle harci virtus erőltetése, hogy nem a tudás és a tanulás, hanem az erő és a gyengébbek eltiprása a jövő útja ‒ rémisztő, főleg akkor, ha a gyerekekkel és a neveléssel kerülnek összefüggésbe. Sőt, Hoffmann Rózsa, a Fidesz oktatáspolitikusa szerint még a szexuális nevelésnek is hazafiasnak kell lennie, jelentsen ez bármit is, de elég férfiasan és militaristán hangzik!
Ne érezze magát „férfinak” az a túlsúlyos kisfiú, aki valószínűleg majd kinövi a babaháját, de addig is hadd kegyetlenkedjenek vele az erősebbek? Azzal a kissráccal, aki nem szeret focizni, valami baj van tán? Ki lehet nevetni, meg lehet alázni azt a fiút, aki táncos akar lenni vagy balettet néz bokszmeccs helyett? Vagy az az apuka, aki otthon maradt a gyerekkel, aki a kislányával királylányosat játszik miután kimosta a szennyes ruhákat, nem lehet férfias?
Nem ezt kell megtanítani a kicsiknek. Hanem azt, hogy minden ember egyenlő ‒ születésétől, nemétől, bőre színétől, vallásától, nemi identitásától függetlenül. Hogy a gyengéket nem legyőzni és eltaposni kell, hanem segíteni és felemelni.
Hogy nincsenek nemi szerepek, mindenki azt teheti és úgy, ahogy neki jólesik, amíg nem bánt vele senkit. Hogy egy lány lehet erős, lehet ügyes és lehet okos. Hogy egy fiú sírhat, hogy érezheti magát gyengének, hogy nem kell csak az ő vállára tenni a terheket. Hogy aki más, az nem rosszabb. Hogy nincsen kőbe vésve sehol, hogyan kell kinéznie egy nőnek és hogyan egy férfinak. Mert minden ember más. Minden ember másban jó, és különbözőek az értékeik. Hogy lehet úgy is örülni győzelemnek, sikernek, hogy azt nem fordítjuk mások ellen.
Címoldali kép: Shutterstock
