A gyerekek testi fenyítésével foglalkozó cikksorozatunk korábbi két részében végigvettük, hogyan viszonyultak az emberek a gyermekneveléshez a különböző korokban. A gyerekjogokért küzdő szervezetek fellépései ellenére még ma is számtalan országban, kultúrában elfogadott a gyermekkel szemben alkalmazott nevelési szándékú fizikai erőszak. A harmadik részben azt vizsgáljuk, miért hivatkoznak még ma is sokan a tradíciókra a gyerekek emberi méltóságához és testi épségéhez való jogával szemben.
A gyerekekről való gondoskodás kultúránként és társadalmanként különböző elvárásokat támaszthat a szülőkkel szemben. A gyereknevelés fogalma ugyanis igencsak összetett: az egyes szülői gyakorlatokra, a szülő és a gyerek közötti kulturálisan meghatározott kapcsolatra, értékek, hiedelmek és tradíciók kifejeződésére utal. A szülők kultúrától függetlenül általában arra törekszenek, hogy „jó szülők”, vagy ‒ Donald Winnicott kifejezésével élve ‒ „elég jó szülők” legyenek. Ebbéli törekvésükben különböző – korábbi generációk által meghatározott és/vagy az adott kulturális környezetben elfogadott, esetleg merőben új, egyedi – gyereknevelési módszereket alkalmaznak.
Tradíció vs. gyerekjogok
Pakisztánban még egy éve sincs, hogy betiltották a gyerekek testi fenyítését, miután több rettenetes gyermekbántalmazási esetre derült fény az országban. Az egyik egyházi iskolában egy nyolcéves kisfiú vesztette életét pusztán azért, mert nem tanulta meg az aznapi leckét. Tanára büntetésből megkínozta és úgy megverte, hogy a gyermek még azelőtt belehalt sérüléseibe, hogy orvosi ellátásban részesülhetett volna. Egy másik esetben egy szobalányként dolgozó nyolcéves kislány volt az áldozat, akit a munkaadói halálra vertek. Bűne mindössze annyi volt, hogy miközben a papagájketrecet takarította, a madarak kirepültek a lakásból. E kirívó esetek felszínre kerülése vezetett oda, hogy végül az ázsiai országban is jogkövetkezménye lett a gyerekek testi fenyítésének.
Az Egyesült Államokban bíróság elé kellett állnia egy afgán menekült apának, Kargarnak szexuális bántalmazás miatt, ugyanis megcsókolta csecsemő kisfia péniszét. A meghallgatás során kiderült, hogy a férfi csupán saját kulturális normáit követte, ugyanis a gyerek bármely testrészének a csókolgatása az ő közösségében csupán a szeretet kifejeződése, így az apát végül felmentették a szexuális bántalmazás vádja alól.
© Neményi Róza
A kulturális relativista állásponttal szemben áll az emberjogi felfogás, amely szerint hiába élvez egy tradíció bizonyos kultúrákban széles körű támogatást, ha sérti az alapvető emberi jogokat, ha helyrehozhatatlan fizikai vagy lelki károkat okoz, akkor el kell vetni, és minden fórumon az eltörlését kell szorgalmazni.
Hol húzódik a határ? Milyen mértékben vehetjük figyelembe a kulturális relativizmus álláspontját, és mikor kell győznie az emberjogi szempontoknak?
Az eltérő gyereknevelési tradíciókból számtalan kulturális konfliktus adódik világszerte. Ennek klasszikus példája az a kérdés, hogy joga van-e megverni a szülőnek a gyerekét avagy nincs. Észak-Amerikában és Európában is gyakran citálnak bíróság elé bevándorló szülőket amiatt, mert az anyaországból hozott gyereknevelési módszereik eltérnek a befogadó ország elveitől, jogrendszerétől. A kulturális relativizmus szószólói szerint egy tettet csupán az adott kulturális közösség értékrendszerében, kontextusában lehet megvizsgálni. Az egyének általában meg vannak róla győződve, hogy a saját kulturális normáik „jobbak”, módszereik sikeresebbek, mint más kultúrák tagjaié.
New Yorkban egy nigériai apának azért kellett bíróság elé állnia, mert túlzott testi fenyítést alkalmazott hétéves fiánál a gyerek iskolában elkövetett helytelen magatartása miatt. Az apa bement az iskolába, hogy megbeszélje fia viselkedését az igazgatóval a gyerek jelenlétében. A vita során az apa ököllel ütötte meg a fiát. A tettét részben azzal indokolta, hogy a fiú a beszélgetés alatt „nézte az igazgató arcát”. Amikor az igazgató megkísérelte megfékezni az apát, a férfi őt is megütötte. Az apa magyarázata a fizikai bántalmazásra az volt, hogy Nigériában, ha a gyermek helytelenül viselkedik az iskolában, szégyent hoz a családra, így a szülőnek azonnal meg kell büntetnie. A bíró az ítéletben hangsúlyozta, hogy ebben az esetben az amerikai törvényi előírásoknak kellett volna megfelelni. Annak ellenére, hogy elismerte a kulturális különbségek tiszteletben tartásának fontosságát, arra a következtetésre jutott, hogy az apa magatartása sérti a gyermek mindenek felett álló jogát. A gyereket végül nem vették el az apától, de megtiltották neki, hogy a továbbiakban bármilyen testi fenyítést alkalmazzon.
A Human Rights Watch jelentése megállapítota, hogy a gyerekek 90 százaléka olyan társadalmakban él, ahol a gyerekek testi fenyítése ma is jogszerű.
Keleten a helyzet…
Hogyan viszonyul a magyar társadalom a gyermekek fegyelmezése során alkalmazott testi fenyítéshez? Néhány éve egy igen botrányosra sikerült műsort adott le a TV2. Az Appra, magyar! egyik adásában azt a kérdést tették fel a jelenlévő magyar celebeknek, hogy adhat-e pofont a szülő a gyerekének. A műsorvezető, Liptai Claudia három lehetséges választ adott meg: A: Igen, nekem sem lett bajom a pofonoktól, B: Igen, de csak nagyon indokolt esetben, C: Nem, tilos megpofozni egy gyereket. A nézők is szavazhattak a három válasz egyikére. A műsorvezető igyekezett leszögezni már az elején, hogy „nagyon nehéz megregulázni egy gyereket.” A műsorban egy „szakembert”, egy pszichopedagógust is megszólaltattak, aki először elmondta, hogy a pofozkodás megalázó a gyerek számára, aztán viszont arról értekezett, hogy „természetesen az életben vannak olyan helyzetek, amikor egy szülőnek muszáj egy darab ritkán elcsapódó ütéssel a gyerekét figyelmeztetnie vagy megállítania valamiben”. Ha ez még nem lett volna elég, praktikus tanácsokat is adott, hogy hogyan és hova üssünk: ne pofont adjunk, hanem a gyermek fenekére, karjára, combjára mérjük az ütést. Az ilyen eljárás a pofonnal ellentétben szerinte nem megalázó és megszégyenítő.
A nézők nagy többsége, ahogy a celebek is a B válaszra szavazott, vagyis arra, hogy indokolt esetben szabad pofozkodni.
Erre az egyik celeb, aki maga is anya, azt találta mondani, hogy „üzenjük az embereknek, hogy fogadják meg, amit a szakember mondott, és a pofon helyett lehet más testrészt is választani”, amihez a műsorvezető még hozzátette, hogy „ott, ahol nem látják aztán ruhában”, vagyis a verés nyomát takarja a kívülálló számára a ruha.
Jóformán minden esetben, ahogy a fenti adásban is, amikor a gyerekek testi fenyítéséről esik szó, a verés védelmében unos-untalan elhangzik a közhely, hogy „engem is vertek, mégis rendes ember lett belőlem”. Vagyis a magyar kultúrában a tradícióra hivatkozva még mindig a lakosság jelentős része elfogadhatónak tartja a gyermekek fizikai bántalmazását. Az említett műsor után a Hintalovon Alapítvány panaszt tett a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál a gyermekek jogainak megsértése miatt. A Médiatanács végül úgy foglalt állást, hogy nem igazolható, hogy a gyermekbántalmazást a műsor „jogszerű és társadalmilag elfogadható magatartásként” mutatta volna be, ezért elutasította az alapítvány keresetét. Vagyis hiába a jogszabály, amely tiltja a gyermekek verését, az emberjogi érvelést nálunk felülírja a társadalmi elfogadottság. Annak ellenére, hogy a műsor a gyermekbántalmazást jogszerű és társadalmilag elfogadható magatartásként mutatta be, a Médiahatóság e hozzáállást nem szankcionálta, hanem határozatával megerősítette, hogy „indokolt” esetekben alkalmazható a gyerekekkel szemben a testi fenyítés.
Hazánkban a felnőtt lakosság többsége még ma is támogatja a gyerekverést, és sok gyerek is úgy gondolja, hogy rendben van, ha megütik. Évszázadokon keresztül a gyerekeknek nem voltak jogaik. A szülők úgy vélték, hogy a gyerek a tulajdonuk, és azt tehetnek vele, amit csak akarnak, más meg ne szóljon bele, hogy mit csinálsz a gyerekeddel.
A gyerekveréshez való hazai hozzáállást jelzi, hogy néhány éve megjelenhetett nálunk egy amerikai szerző által írott könyv, a Fegyelmezz! Megéri. A Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány által kiadott könyvben a szerző az Appra, magyar! adásához hasonlóan konkrét gyakorlati tanácsokkal szolgál, hogyan kell „helyesen” verni a gyerekeket. A könyvet végül levették a polcokról, miután több ezer pszichológus és gyermekvédelemmel foglalkozó szakember írta alá az ezt célzó petíciót.
Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye kimondja, hogy „egyetlen gyereket sem lehet kínzásnak vagy más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.” Elméletben talán sokan úgy vélik, nem kellene veréssel nevelni a gyereket ‒ de ha például kirohan az úttestre, érthető, hogy a szülő pánikba esik, és az első dolog, hogy üt. A magyarázatok különbözhetnek: mert ezzel lehet egyszer s mindenkorra megértetni a gyerekkel (ti. beléverni), mi az, ami szigorúan tilos, illetve elfogadható, hogy vészhelyzetben a szülő ijedtségből, frusztrációból reflexszerűen odasóz egyet. Így vagy úgy, az erőszakra akad felmentés. Mivel generációkon keresztül ezt a nevelési módszert alkalmazták, mintha nem volna más eszköz a szülők tarsolyában. Hiába, hogy a testi fenyítés megalázó és helyrehozhatatlan pszichológiai károkat, hosszú távú traumát okoz, a magyar szülők nagy része még mindig úgy gondolja, hogy bizonyos fokú verés, „észszerű dorgálás” hasznos fegyelmezési eszköz, de legalábbis a gyereknevelés természetes velejárója.
Pedig a szülőktől hajdanán kapott pofonok továbbadása helyett az emberiesség hagyományát kellene gyakorolni és átadni a következő generációnak. Tudatosítani kinek-kinek önmagával és mással, hogy
a gyerekeknek mindenütt joguk van az emberi méltósághoz és a testi épségük tiszteletben tartásához. A kormányoknak pedig kötelességük biztosítani, hogy legyenek megfelelő jogszabályok, amelyek védik ezeket a jogokat, és a gyakorlatban is alkalmazzák őket.
Ismerd fel és tegyél ellene!
A Hintalovon Alapítvány 2015 óta dolgozik azon, hogy felhívja a figyelmet a gyerekek jogaira. Az Alapítvány minden évben Gyermekjogi jelentést ad ki, amelynek alapkérdése: „Milyen volt gyereknek lenni Magyarországon?” 2020-ban az UNICEF Magyarország „Ismerd fel, és tegyél ellene” címmel indított kampányt a gyermekbántalmazás ellen: felnőtteket kérdeztek a bántalmazás elfogadottságáról. A válaszadók 38%-a mondta azt, hogy egy pofontól még nem lesz baja a gyerekeknek.
A teljes jelentés itt olvasható.
A Hintalovon kiadványa a testi fenyítésről pedig innen tölthető le.
A cikk első részét ITT, második részét pedig ITT találjátok.
Címoldali kép: Shutterstock
