Meddig mehet el a szülő büntetésben? Szabad-e egyáltalán büntetni a gyereket? Vannak helyzetek, amikor akár egy pofon is elcsattanhat? ‒ ilyen és ehhez hasonló kérdésekről vitáztak a Közgyűlés című műsor résztvevői Gulyás Márton YouTube-csatornáján, a Partizánon. Ebben a kettészakított országban, amikor képtelenek vagyunk bármiről is indulatok nélkül párbeszédet folytatni, sőt, maga a vita műfaja is száműzve van az állami tévéből, igazi felüdülés egy ilyen műsor. Mert bebizonyítja, nemcsak jó, de hasznos is minden társadalmi disputa: sokat lehet belőle tanulni, és ez viszi előre a világot.
Szavak és tettek
A Közgyűlés című vitaműsor első adása (Kontroll vagy szabadság? | a gyereknevelés dilemmái | KÖZGYŰLÉS I.) bő két hete jelent meg a YouTube-on. A Partizán stábja, Gulyás Márton és Szimler Bálint filmrendező összehozott harminc különböző nemű, korú, végzettségű, családi állapotú, társadalmi helyzetű, lakhelyű – egymásnak is, nekünk is – ismeretlen embert, hogy megkérdezze tőlük: van-e helye a gyereknevelésben a büntetésnek, a korlátozásnak? Erős nyitás ez, hiszen
manapság hatalmas ellentét feszül a különböző világnézetű emberek, illetve a politika és a jogvédők között a gyerekek és szülők jogainak tekintetében.
A műsor úgy kezdődött el, ahogy azt számos skandináv érzékenyítő filmben is lehetett már látni. A műsorvezető, Gulyás Márton kérdéseket tett fel a műsor résztvevőinek, és arra kérte őket, lépjenek előre, ha igaz rájuk az állítás, vagy azzal egyetértenek. Például aki úgy gondolja, hogy a mai gyerekek rosszabbak, mint az ő idejében voltak, vagy aki szerint a szociális érzékenység fontosabb, mint a teljesítmény, az álljon ki, és indokolja is meg a döntését. De volt kérdés a gyerekkori pofonokról, arról, hogy ki reagált már úgy bizonyos helyzetben, mint a saját anyja vagy apja, és hogy a gyerek vajon a szülő tulajdona-e. A vegyes csoport akkor vált ketté – és tulajdonképpen ezzel kezdődött el a vitaműsor –, amikor az egyik oldalra ültek azok, akik szerint szükséges büntetni a gyereket, a másik oldalra pedig azok, akik szerint nem.
Már ennél a kérdésnél kiderült, hogy semmi nem fekete vagy fehér. Mert végül is mi számít büntetésnek? Csak az, ha fizikai vagy lelki fájdalmat él át a gyerek, vagy az is, ha kötelezik valamire? Például sérül-e a attól, ha azért küldik le a közértbe egy kiló krumpliért, mert folyamatosan égve hagyta a villanyt, hiába szóltak rá ezerszer. (A témáról a Büntessünk? Ne büntessünk? – Hogyan neveljünk büntetés nélkül? és Az agresszió nem lehet nevelési eszköz című írásainkban foglalkoztunk részletesebben. A testi fenyítés mint nevelési eszköz című cikksorozatunk egyes részeit itt, itt és itt találjátok – a szerk.)
Szankciók és pofonok
Érdekes volt hallgatni, hogy a jelenlévők nem mindig értették, hogy hol húzódnak a határok. Hogy a gyerek vajon mit él át büntetésként, mi az, ami őt lelkileg megviseli, mi számít durva retorziónak. Az sem volt világos, hogy a büntetés jogosságának a kérdése hány éves kortól és milyen „bűn” kapcsán kerülhet elő. Bár sokan ültek a büntetést preferáló oldalon, közülük csak kevesen helyeselték a testi fenyítést, és saját bevallásuk szerint soha nem éltek ezzel az eszközzel. A másik oldalon többségben voltak azok, akik szerint csak az a helyes, ha egy „bűn” elkövetése után őszintén elbeszélgetnek a gyerekkel, ilyenkor ráadásul a szégyenérzet is nagyobb lesz a bennük – elgondolkodtató, hogy ez mennyire kívánatos
Nem véletlen, hogy a következő, a „Minden körülmények között tilos-e megütni a gyereket?” helycserés kérdésnél harmincból mindössze nyolcan maradtak azon az oldalon, akik szerint nem tilos megütni egy gyereket.
A kérdés körül kirajzolódott egy érdekes dilemma. Vajon verésnek vagy büntetésnek számít-e az ijedtségből adott ütés?
Az egyik anyuka azt mondta, azért nem ült a testi fenyítést elutasítók közé, mert ő bizony már ütött rá a gyerekére. Mégpedig a lábára, reflexből, amikor kidugta egy mozgó kisvasút rácsain. Mellette egy már nagymama korú hölgy egy harminc évvel ezelőtti pofont vallott be: idegességében ütötte meg a kamaszlányát, aki későn ment haza, és mivel akkor még nem volt mobiltelefon, fogalma sem volt, mi történhetett vele. Ez a két eset megosztotta a szemben ülőket, ám egy idősebb, iskolában dolgozó férfi (nem derült ki, hogy tanár-e) véleményét, aki szerint egy szeretettel adott jelképes testi fenyítés sokkal többet ér, mint a szeretetmegvonás – és még hálás is érte a gyerek – szinte mindenki felháborodva utasította el. Hát még azt, amikor fejtegetni kezdte, hogy 2010 előtt a gyerekek sokkal pimaszabbak és durvábbak voltak, mint 2010 után. Ez a fajta egyértelmű politikai „szelektálás” mindenkit fejcsóválásra késztetett.
Kié a gyerek?
A harmadik kérdést, miszerint „Eldöntheti az állam a szülő helyett, hogy mi sérti a gyerek méltóságát?”, azt gondolom, kicsit félreértették, vagy nem is értették a beszélgetés résztvevői, hiszen itt sem tisztázódott, mit is jelent ez tulajdonképpen. Ezért a két tábor nem is nagyon tudott ezen a ponton vitatkozni egymással.
„Az államnak egyetlenegy feladata van: a kereteket megszabni, és utána minden gyerek egyedi eset. Ebbe már így ne szóljon bele az állam. De hogy mi a méltóság? Az egy relatív dolog…” – mondta egy idős úr, akit még az elején mindenki megtapsolt, amikor azt mondta, a gyerek nem a szülő tulajdona, inkább a szülő a gyerek tulajdona. Az egyik apuka viszont az Amerikában elhíresült gyerekszépségversenyeket hozta fel, amikor megindokolta, miért örülne, ha az állam eldönthetné a szülő helyett, hogy mikor sérül a gyerek méltósága. Ez nyilván egy szélsőséges példa volt, de utána is ilyen szélsőségekre mutattak rá a résztvevők. Például arra, hogy
sok szülő maga sem tudja, a saját méltósága mikor szenved csorbát, hát még a gyereké. Mások a méltóságot a szabadsággal tették párhuzamba. Abban viszont mindannyian megegyeztek, hogy ha egy gyereket bántalmaznak, megaláznak, veszélyeztetnek, ott igenis az államnak fel kell lépnie.
Száll egy pofon a szélben
A vita végén Gulyás Márton megkérdezte, ki kapott gyerekkorában bármekkora pofont a szüleitől. Mindössze nyolc ember volt, aki nem emelte fel erre a kezét.
Érdekes volt látni, hogy azok az emberek, akik még úgy szocializálódtak, hogy a gyereket lehet ütni, pofozni nevelési céllal, magát a verést – egy-két kivétellel – elutasították, ám az újból feltett vitainditó kérdésre, miszerint „szükséges-e büntetni a gyereket a szülőnek?”, nem választottak most sem másik oldalt, mint a legelején. Igazából senki véleménye nem változott meg a vita során, mindenki ragaszkodott ahhoz a gyereknevelési stratégiához, amivel a vitára érkezett. Az egyik apuka meg is jegyezte, milyen szépen el tudnak beszélgetni a büntetésről, hiszen szinte mindannyian „ebben nőttünk fel”.
Persze a három helyválasztó kérdésen túl a műsorvezető által felvetett szempontok és a bejátszott műsorrészletek is vitára sarkallták a résztvevőket. Például Schobert Norbert gyereknevelési ars poeticája, aki szerint a liberális nevelés – jelentsen ez bármit is az ő szemében – tehet arról, hogy sok a drogos gyerek (így lesarkítva), ezért neki szülőként joga, sőt, kötelessége beleszólni a fia vagy a lánya minden cselekedetébe. A gyerek feletti teljes szülői kontrollt a többség elnyomásnak tartotta, de voltak, akik csak a határok kijelölésének és a szabálykövetésre való tanításnak értékelték. Abban megegyeztek a résztvevők, hogy kellenek a határok, de hogy hol és hogyan húzzuk meg őket, arról már eltértek az álláspontok.
Közszolgálat a YouTubon
Bár a műsor végére láthatóan senkinek sem változtak meg a gyereknevelésről kialakult nézetei, hiszem, hogy ez a vita mégis gondolkodásra késztette sokukat, ahogy a nézőket is.
Jó volt látni, hogy ma Magyarországon emberek még képesek kulturáltan, indulatok nélkül vitatkozni, érvelni, meghallgatni a másikat és arra reflektálni. Pedig sokszor tűnik úgy, mintha ezt elfelejtettük volna.
Ez volt a műsor egyik nagy érdeme, a témaválasztáson kívül. A másik pedig az, hogy lehetőséget adott a különböző élethelyzetekben lévő, eltérő körülmények között élő embereknek, hogy kifejtsék az álláspontjukat. Nem csak szülők szólalhattak meg a témában, hiszen a székeken sokan voltak olyanok is, akiknek (még) nem volt gyerekük. És senki nem éreztette velük azt – amit a mindennapi életben sokszor megkapnak a gyermektelenek, ha nevelési kérdésekről van szó –, hogy ők ezt nem tudhatják. Hiszen nekik is lehetnek tapasztalataik, ha máshonnan nem, hát a saját gyerekkorukból.
Ami nekem kicsit hiányzott, az a konklúzió, az összefoglalása a vitának, a következtetések levonása. És az is jól jött volna, ha egy vagy két szakember a végén helyreteszi, árnyalja a kérdéseket és a rájuk adott válaszokat. Nem azt vártam, hogy valaki az egyik vagy a másik oldalnak adjon igazat, hanem azt, hogy objektív, semleges magyarázatot kapjak a miértekre és a tapasztalatokra. Például a gyerekek szempontjait, véleményét is figyelembe véve. Így a kérdések körül kibontakozó vita kicsit a levegőben maradt, megválaszolatlanul.
Ám minden aprócska hibája ellenére ez a műsor nagyon fontos mérföldköve a jelenkori magyar televíziózásnak. Mondhatnám azt is, hogy közszolgálatiságnak. Nagyon sok ilyen kellene, különböző témákban, de a gyereknevelés kérdéseiben is. Hiszen, ahogy Gulyás Márton a felvezetőjében elmondta:
a gyereknevelést számos kihívás sújtja napjainkban. Az új gyereknevelési trendek nagyban átírják a szülőkkel szemben támasztott elvárásokat, magát a szülő-gyerek viszonyt, valamint az állam és a gyermekes családok kapcsolatát. A gyerekek jogai egyre több védelmet élveznek, ugyanakkor a szülők számára komoly kihívás, hogyan képesek a szükséges autoritást érvényesíteni anélkül, hogy ezeket a jogokat megsértenék.
A szülő-gyerek viszonynak számos dilemmája van még. Ezekről is jó lenne minél több ilyen kulturált beszélgetést hallani. Ha nem közelítenek egymáshoz az álláspontok, akkor is azt gondolom, ezzel mindenki csak nyerhet.
A vitaműsort a Partizán csatornáján nézhetitek meg:
Címoldali kép: Gulyás Márton (Forrás: Partizán/YouTube)
