Miért nem mernek a gyerekek segítséget kérni, ha bántalmazás áldozatai lesznek? Mit tegyünk, hogy a gyerekeink meg tudják védeni magukat a kiszolgáltatott helyzetekben? Miért hibáztatják még ma is sokan az abúzus áldozatait, még abban az esetben is, ha az illető kiskorú? Szlankó Viola pszichológussal, az UNICEF Magyarország gyermekjogi vezetőjével készült interjúnk második, befejező része. Az interjú első része ITT olvasható.
Az interjú első részében többek között ezekről a témákról olvashattok:
– Mit nevezünk abúzusnak? A lelki, fizikai, szexuális abúzus fajtái
– Milyen jelekből vehetjük észre, ha a gyerek szexuális abúzus áldozata lett?
– Mit tegyünk, ha már megtörtént a baj?
Gyerekkel vagyunk: Ha a szülő észreveszi, hogy valami nem stimmel, hogy a gyereke megváltozott, hogyan beszéljen vele? Ez nagyon nehéz dolog, nem? Mert a gyerek szégyelli magát, esetleg fél, és nemcsak attól, hogy kitudódik, mi történt, de attól is, milyen következményei lesznek.
Szlankó Viola: Igen, nehéz. De ha a gyerekünkkel az elejétől kezdve őszinték vagyunk, ha mindig meghallgatjuk, ha a problémáit komolyan vesszük és megfelelően kezeljük, ha tudja, hogy nekünk bármit elmondhat, ha érzékenyen reagálunk és figyelünk a szükségleteire, akkor majdnem biztos, hogy ha bármi baja lesz később, akkor hozzánk fog fordulni. Ez egy ideális állapot persze, és a szülőket sem lehet hibáztatni minden esetben. Hiszen sokan iszonyatos nagy teher és stressz alatt élnek, rengeteg feladatnak kell megfelelniük, nem csoda, ha sokszor nincs elég idejük a gyerekeikre.
De soha nem késő érdemi kapcsolatot építeni a gyerekkel, bármikor el lehet kezdeni. A gyerek akkor nyílik meg előttünk, ha nem ítélkezünk felette, ha tényleg őszintén érdekel bennünket, amit mond.
Igen, nagyon nehéz ez a fajta figyelem. A gyerekek érzik, ha nem figyelnek rájuk, és elidegenednek, ha ez sokszor megtörténik.
Így kezdd el a beszélgetést a gyerekeddel, ha bajra gyanakszol – Szlankó Viola tanácsai:
– Légy őszinte! Mondd el, hogy aggódsz miatta, mert mintha megváltozott volna az utóbbi időben.
– Magyarázd meg, hogy szeretnéd tudni a hirtelen változás okát, és biztosítsd róla, hogy mindent meg tudtok oldani együtt.
– Hangsúlyozd, hogy bármi történt is, mindannyian nagyon szeretitek, és ezen semmi sem fog változtatni.
– Töltsetek együtt minél több időt. Vannak témák, amelyek csak akkor jönnek elő, miután már sokat voltatok együtt. Olyankor, amikor nyugodt a hangulat, amikor nem rohantok egyik helyről a másikra, inkább megnyílik a gyereked és elmondja, ami a szívét nyomja.
Beszélnünk kell!
GyV: Említette, hogy jobb helyzetben vannak azok a gyerekek, akik tisztában vannak a jogaikkal. Azok, akikkel beszélgettek arról, mit nem tehetnek meg velük, hol vannak a testhatáraik, hamarabb fordulnak segítségért, és talán nem annyira válnak áldozattá sem. De vajon kire hárul ez a fajta felvilágosítás? A szülőre, aki szintén nincsen feltétlenül tisztában a gyerekjogokkal, és sokszor azt sem tudja, hogyan fogjon hozzá egy ilyen beszélgetéshez? Vagy be kellene kerülnie mindennek a közoktatásba?
SzV: Nyilván az a jó, ha a szülő teszi meg az első lépést efelé, még egészen a gyerek kicsi korában elkezdi őt tanítani arra, hogyan álljon ki magáért. Bár igaz, nem biztos, hogy tudja, hogyan is fogjon neki. Nagyon fontos lenne a társadalom tudatossága, és az, hogy a gyerekjogok témaköre (például a védelemhez való jog) bekerüljön az oktatásba. Az UNICEF Magyarország évek óta működteti az Ébresztő-óra gyerekjogi programját, ami a jogtudatosításról szól. Pont erről, hogy mit jelent a bántalmazás, mit jelent a jogoknak a megsértése, és ha ez megtörténik, akkor kihez lehet fordulni, hogyan fogják ott ezt kezelni, mi az, ami segíthet.
Fontos, hogy a gyerekek is tudják, legyen kimondva, legyenek normák, legyen közös tudás arról, hogy mit lehet egy gyerekkel megtenni.
Egyébként ezt tökéletesen leírja a gyerekvédelmi törvény, a büntető törvénykönyv, sőt az alaptörvény is: a jogszabályok egyértelművé teszik, hogy nem lehet semmilyen erőszakot alkalmazni, nem lehet a gyerek méltóságát megsérteni. Ha ezt a gyerekek is tudják, akkor sokkal magabiztosabbak lesznek, kevesebb dolgot tűrnek el. És ha mégis megtörténik, aminek nem szabadna, akkor el fogják mondani valakinek.
Kihez forduljon a gyerek, ha panasza van?
– szülőhöz
– felnőtt rokonhoz, családi baráthoz
– ha nincs bizalmi személy az életében, akkor az iskolában a gyermekvédelmi felelőshöz vagy az iskolapszichológushoz
– és használhatja az Unicef segélykérő appját is
Fontos lenne, hogy az iskolákban ténylegesen legyenek gyermekvédelmi irányelvek, ahogy számos nyugat-európai országban vagy Amerikában már léteznek. Magyarországon 2017-ben vezettek be ilyen típusú irányelveket a gyermekvédelmi szakellátásban (gyermekotthonokban és nevelőszülői hálózatokban). Ez a protokoll egyébként színvonalas, szakmailag jó anyagnak mondható, azonban több erőforrást kellene rendelni ahhoz, hogy az intézmények jobban megismerjék, és megfelelően használják.
Áldozathibáztatás
GYV: Keveset ér a jogszabály, ha egyszer nincs, aki alkalmazza, betartassa. És ha nem is tudnak róla az érintettek.
SzV: Sajnos a társadalom attitűdje, normarendszere lassabban változik, mint a jogszabályok. A gyerekvédelmi törvény már 2005-ben leírta a testi fenyítés tilalmát, és ehhez képest 2020-ban
a szülők 30 százaléka azt mondta egy kutatásunkban, hogy szerinte a gyereknek nem lesz nagyobb baja egy-egy pofontól, illetve 12% bevallotta, hogy rendszeresen használ testi fenyítést a nevelés során.
GYV: Az is fontos lenne, hogy az emberek ne az áldozatokat hibáztassák, vagy ne kérdőjelezzék meg a történetüket és azt, hogy miért csak évek múlva beszélnek róla. Sokan nem értik ezeknek a traumáknak a lelki hátterét.
SzV: Ezért kell ilyen dolgokról beszélni és beszélgetni sokkal többet, hogy megértsék az emberek, mit él át az áldozat, és hogy annak milyen következményei vannak. Mindenki másképpen reagál az átélt traumákra. Az is időbe kerül, míg rájönnek a gyerekek, hogy ezt nem lett volna szabad velük megcsinálni. Gyakran azért telik el sok idő, mert az áldozatok még évekig függő helyzetben vannak az elkövetőtől, akár érzelmileg, akár bármilyen más módon. Ez vonatkozik rokonra, edzőre, tanárra, vagy éppen – felnőttek esetében – egy munkahelyi felettesre is.
Hiszen gyakran ugyanaz a személy követi el az erőszakot, aki a szeretetet is adja, aki gondoskodik róla, hozzásegíti a sikerhez, akiben megbízott. Ezzel tudnak visszaélni sokszor az elkövetők, és az áldozat emiatt képes csak sok év múlva beszélni a traumájáról.
Néha 10-20 év is eltelik, mire az áldozat függetleníteni tudja magát az abuzálótól testi mivoltában vagy érzelmi téren. Ez akkor is így van, ha már régen nem állnak személyes kapcsolatban. Az áldozatnak el kell jutnia az önrendelkezésig, érzelmileg teljesen le kell válnia a bántalmazójáról, hogy képes legyen kibírni azt is, ha akár nyilvánosan konfliktusba keveredik vele.
Mert bármit is tett az illető, nagyon nehéz úgy elmondani, mit tett, hogy azért az áldozatban gyakran benne van valamiféle szeretet, tisztelet is az elkövető iránt. Ez egy furcsa érzelmi állapot.
Az áldozathibáztatás egyébként a társadalom egyik megküzdő mechanizmusa is. Van egy olyan hajlam az emberekben, hogy ha valakivel valami rossz dolog történik, akkor őt magát tartják érte felelősnek. Mert így képesek csak megőrizni az igazságos világba vetett hitüket. Biztos azért történt az illetővel, ami történt, mert miniszoknyát vett fel, mert kihívóan viselkedett, vagy nem is igaz, amit állít, csak hátsó szándékai vannak. Tehát, ha az áldozatokat hibáztatjuk, akkor nem sérül az igazságos világba vetett hitünk, és így biztonságban érezhetjük magunkat. Ez egy tévút, az áldozatok sosem tehetnek a velük megtörtént abúzusról. Mindig csak az elkövető a bűnös!
Címoldali kép: © 123rf
