Hányszor fordul elő velünk, szülőkkel, hogy amint kimondunk valamit, máris megbánjuk – de már késő! És olyan is van, amikor észre se vesszük, mégis félreviszik a szándékunkat a szavaink.
Egy szimpla kötőszó, fölösleges felszólítás is teljesen kiforgathatja a mondanivalónkat az eredetileg szánt értelméből. Mondunk néhány példát.
„De…”
Néha csak egy egészen kicsi különbség választja el a veszekedést az egészséges vitától. A „de” szó mindent tagad, amit előtte mondtál, hogy azt tegye fontosabbá, amit ezután mondasz.
„Szeretlek, de indulnunk kell.”
Ha azt mondod, hogy „ugyanakkor”, azzal azt fejezed ki a gyerekednek, hogy mindkét fele fontos annak, amit mondasz, és megerősíted azt, hogy ezek együtt létezhetnek:
„Szeretlek, ugyanakkor későre jár, és haza kell érnünk vacsorára.”
Próbáld ki ezt, és meglátod, hogy a gyereked máshogy fog reagálni!
„Ne légy ilyen erőszakos!”
Mit akarunk ezzel kifejezni? Hogy ne legyen véleménye, vagy hogy ne fejezze ki azt? Ugye, nem? És ugye a jövőbeli vezetői ambícióit sem akarjuk letörni? Mit mondjunk tehát a “erőszakos” helyett?
„Örülök, hogy ilyen biztos vagy az ötletedben. Hallgassuk meg a többiek ötletét is.”
„Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy. Mielőtt döntenénk, kérjük ki a testvéred véleményét is.”
„Nagyon alaposan kidolgoztad ezt a tervet. Hogy jutott eszedbe ez a jó ötlet?”
„Bámulatos, milyen gyorsan jár az eszed! Várj egy kicsit, hogy utolérjünk!”
„Nagyon jók a meglátásaid. Kérdezd meg a többieket is, hogy ők mit akarnak.”
„Tetszik a határozottságod. Ezzel a többiekbe is bátorságot öntesz.”
Néha elég, ha megváltoztatod azokat a kifejezéseket, amiket használsz, és máris máshogy látja magát a gyerek, a hozzá való viszonyunk is fejlődik, és a családban is észrevehető lesz a kedvező változás.
(NR)
