Rovatok

A testi fenyítés mint nevelési eszköz – 1. rész

Megdöbbentő tény, hogy a világ számos országában még mindig megengedett, hogy a felnőttek a testi fenyítés módszerével éljenek a gyerekekkel szemben. Ahol nem, mint Magyarországon, ott is virul a gyermekekkel szembeni pedagógikus célzatú erőszak. Márpedig az erőszak erőszakot szül, emellett félelmet, tekintélytiszteletet, csak éppen békét és kölcsönös megbecsülést nem. Most induló sorozatunkban olyan témákkal foglalkozunk, mint a nevelésként alkalmazott erőszak, a gyermekek egymással szembeni agressziója, az iskolaőrség intézménye, valamint a szociális nevelés fontossága.

Egy kutatás szerint az amerikai szülők 80 százaléka ütötte már meg a gyerekét, Angliában pedig egyáltalán nem büntetendő az otthoni testi fenyítés. Magyarországon 2005 óta jogszabály tiltja a gyermekekkel szembeni mindennemű fizikai erőszak alkalmazását, ennek ellenére a Hintalovon Alapítvány 2020. évi Gyermekjogi jelentésének kutatása szerint a gyerekek testi fenyítésével kapcsolatos kérdésre a válaszadók 38%-a mondta azt, hogy egy pofontól még nem lesz semmi baja a gyerekeknek.

Vajon hogyan alakult volna azoknak a gyerekeknek a sorsa, akiket szüleik sohasem aláztak vagy ütöttek volna meg, de mégis megtették?

Anya veri gyermekét. Középkori ábrázolás.
A kis felnőttektől az „önző vadállatokig”

A testi fenyítés egészen a 19. századig elterjedt gyermeknevelési módszer volt. Maga a „gyermekkor” is nagyrészt csupán az elmúlt három vagy négy évszázad találmánya. Ez nem azt jelenti, hogy a korábban született gyermekeket elhanyagolták vagy megvetették volna, inkább arról van szó, hogy a középkorban figyelmen kívül hagyták a gyermekek sajátos gyermeki jellegét, a gyermekeket (a csecsemőkorszakon túl) inkább kis felnőtteknek tekintették. A középkori ember nem volt érzékeny a gyermeki sajátosságokra. A gyerek attól kezdve, hogy megélt anyja vagy dajkája fizikai gondoskodása nélkül, már a felnőttek társadalmába tartozott. A gyermekkor mint a felnőttől elkülönített életszakasz fogalma csupán a polgárosodás kezdetén jelenik meg.

A 16. és 17. században tehát fokozatosan elválasztották a gyerekeket a felnőttek világától, egyre nagyobb hangsúly került a gyermekek és a felnőttek közötti erkölcsi távolságra és pszichológiai különbségekre. 

Ezzel párhuzamosan a felnőttekre hárították azt a felelősséget, hogy utódaik természetét „kijavítsák”. A korbácsolás a fegyelmezés megszokott módszere volt egy 16. vagy 17. századi otthonban, gyakran szándékosan és nem ritkán szexuálisan is bántalmazták a gyermekeket. 

„Örök kincs”

Luther Márton, a reformáció megteremtője gyakran foglalkozott a gyereknevelés kérdéseivel. Úgy tekintett gyerekekre mint „pompás, örök kincs”-re, amelyet meg kell óvni Isten számára. Az örök üdvösség elnyeréséhez szerinte a gyerekek szigorú és következetes erkölcsi elvek szerinti nevelésén át vezet az út. A család élén a férj állt abszolút hatalommal, felesége és gyermekei feltétlen engedelmességgel tartoztak neki. A gyermek saját akaratát „folyamatosan meg kell törni”, ugyanis Luther szerint a gyerek bűnös hajlamokkal, züllött lélekkel jön a világra. Nevelés nélkül a gyerek „önzõ vadállatként él, semmire sem jó, csak evésre”. 

A reformáció atyja Salamonra hivatkozik, aki szerint „aki a vesszőt kíméli, gyermekét gyűlöli”. Ellenben aki veri a gyerekét, az megmenti a lelkét a pokol tüzétől. 

Az egyház másik nagy reformátora, Kálvin, Luthertől eltérően mindenkit bűnösnek tartott, gyermeket, felnõttet egyaránt. A szülõ tehát nem „tetszeleghet” saját felsőbbrendűségében. 

A gyermekkor gyermekkora

A 18. század elején fokozatos változás történt. A puritán, konzervatív, protestáns nevelés továbbra is erősen meghatározó volt, miközben megjelent a 17. századi angol filozófus, John Locke szemlélete, aki mint tabula rasa (tiszta lap) tekintett a gyermekre. Locke a gyerekeket ártatlannak és tudatlannak tartotta, és egészen eltérő pedagógiát javasolt, amely ugyancsak egyértelmű feladatot rótt a felnőttekre. Locke a gyerekbõl elsősorban erkölcsös, de emellett praktikus tudással rendelkező felnőtt embert akar nevelni, márpedig szerinte erre a leghathatósabb módszer a személyes példaadás.

A 18. században a filozófus polihisztor Rousseau előszeretettel foglalkozott gyereknevelési kérdésekkel. Leghíresebb műve a pedagógiai terén az Emil, vagy a nevelésrõl.

Rousseau nyíltan szembehelyezkedett az elutasító, távolságtartó gyermekfelfogással és a szigorú nevelési gyakorlattal. Szerinte a gyermek eredendően jó, csupán az
emberi társadalom romlott viszonyai miatt válik rosszá. Ő viszont nem tartja gondolkodásra kész lényeknek a gyerekeket, akik szerinte érzelmeik által irányított, önálló, racionális gondolkodásra jóformán képtelen teremtmények.

© Neményi Róza
A „felvilágosodás” 

A valódi szemléletváltás az 1830-as években következett be, amikor – különösen a középosztálybeli háztartásokban – kialakult a „gyermekgondozás”. Az anya kiszorítva az apát a legmeghatározóbb személy lett a gyermek karakterének kialakításában, és a fizikai büntetés helyett nagyobb hangsúlyt kaptak a fegyelmezés pszichológiai módszerei. 

Az 1870-es éveket „a gyermekbántalmazás elleni keresztes hadjárat” kezdeteként szokták jellemezni, amely a gyermekek testi fenyítésének visszaszorítására irányult. 

A reformerek szerint a testi fenyítés az erőszak olyan formája, amely bármennyire is jó szándékú és ellenőrzött, még inkább kontraproduktív, mivel inkább ellenszenvet vált ki a gyermekben, semmint mélyebb változást a magatartásában. (A gyerekek emlékeznek a verésre, de arra nem, hogy miért verték meg őket.) 

A verés, ütés, pofozkodás megalázza a gyermeket és egyáltalán nem segíti elő erkölcsi autonómiájának kifejlődését.

A „gyermekkor felfedezése” után egyre elfogadhatatlanabbakká váltak a gyerekekkel szembeni agresszív nevelési módszerek. Magyarországon 1937-ben A jövő útjain című folyóiratban vita zajlott a testi fenyítésről, amit ugyan néhányan elkerülhetetlennek véltek, de már ekkor is csupán kényszerintézkedésnek tartották.

A nyugati demokratikus berendezkedésű országokban az 1950-70-es években a gyermeknevelés területén további fontos modernizációs folyamatok zajlottak: előtérbe kerültek a megértő, a gyerekek különleges és egyedi tulajdonságait számításba vevő gyermeknevelési elvek.

A cikk második részét jövő héten olvashatjátok.

Ismerd fel, és tegyél ellene!

A Hintalovon Alapítvány 2015 óta dolgozik azon, hogy felhívja a figyelmet a gyerekek jogaira. Az Alapítvány minden évben Gyermekjogi jelentést ad ki, amelynek alapkérdése: „Milyen volt gyereknek lenni Magyarországon?” 2020-ban az UNICEF Magyarország „Ismerd fel, és tegyél ellene” címmel indított kampányt a gyermekbántalmazás ellen: felnőtteket kérdeztek a bántalmazás elfogadottságáról. A válaszadók 38%-a mondta azt, hogy egy pofontól még nem lesz baja a gyerekeknek. 

A teljes jelentés itt olvasható.

A Hintalovon kiadványa a testi fenyítésről pedig innen tölthető le.

Címoldali kép: Shutterstock