Várnagy Kinga és Köles Ferenc színészek Pécsen élnek, dolgoznak, három gyermekük van és sok munkájuk. Faluturisták nevű, emblematikus csapatuk révén állandó szereplői az Ördögkatlan fesztiválnak. A gyerekeiket is magukkal viszik minden nyáron. Szervezésről, katlanozásról, szakmáról beszélgettünk velük.
Mindketten elég domináns személyiségek vagytok. Munkában, családi ügyekben szokott-e vita lenni köztetek a „szereposztáson”?
Várnagy Kinga: Igyekszünk beosztani egymás idejét és a saját időnket. Ez általában úgy sikerül, hogy egymásra jut a legkevesebb. Nagyon fontos a logisztika. Feri szerencsére elég rendesen kiveszi a részét a házimunkából, a gyerekekből, a családból. A munka meg szent és sérthetetlen. Oda menni kell, ezt valahogy muszáj megoldanunk. Ez most elsősorban rám vonatkozik. Mert Feri mindig megy – ha van színház, ugye –, de ha én is dolgozom, azt nagyon le kell szerveznem előre.
Köles Ferenc: Kimondva is soknak tűnik, de az előző évezredben, a kilencvenes évek végén ismerkedtünk meg. Volt időnk egymáshoz kopni. Ennyi idő távlatából bátran kijelenthetem, hogy amit Kinga tud, azt én nem tudom, és viszont. Talán jól kiegészítjük egymást. Ez persze nem jelenti azt, hogy amikor este elülnek az „aprójószágok”, a két büszke „gazda” ne kapna össze néha valami apróságon. Politikán, színházon, nevelési elveken és így tovább. De ahogy a régi olasz közmondás is tartja: „Veszekedés nélkül a házasság megpenészedik.”
A három gyerek születése milyen mértékben és hogyan befolyásolta a munkátokat, az együttműködést?
V. K.: A gyerekek születése alapvetően csak az én munkáimat befolyásolta. Az első szülésem után hat héttel már színpadon álltam, de új munkát csak egy évvel később vállaltam. A második gyerekkel két évig voltam otthon. Akkor az kellett, hogy otthon lehessek, és nagyon élveztem, meg a lányom is igényelte. Utána nehezebb volt visszaállni, kerestem a helyem. És akkor jött az SZFE! Három év tanulás a drámainstruktor szakon, újratervezés. A diploma után éreztem, hogy a helyemen vagyok. De azt is, hogy jöhetne még egy babóca – ebben édesapám halála is megerősített. Meg Feri is. Úgy terveztem, hogy a harmadik gyerek után nem fogok leállni a munkával. Édesanyám vállalta, hogy segít, de a szüléssel jött a pandémia is. Igy mind az öten otthon maradtunk. Ott kezdődött igazán az „együttműködés”.
K. F.: Napról-napra élünk, mint mindenki más. Logisztika az egész. Eljuttatni őket A-ból B-be, és munka mellett igyekezni értelmesen eltölteni a napot. Ez éppen elég feladat. Legendás igazgatóm, Balikó Tamás mondta mindig élcelődve, hogy jó dolog a gyerek, csak nem lakásba való. Azaz, ha elfogynak otthon az ingerek, igyekszünk télen-nyáron kimozdulni. Sétálunk, biciklizünk, kirándulunk. Közben lehet beszélgetni. Akkor vagyunk külön-külön is igazán együtt.
Ha nem is játszotok sokat együtt a színpadon, a Faluturisták csoport a Katlanban közös vállalkozásotok. Mi ennek a története?
K. F.: A Faluturisták licence egyébként Kiss Mónié (a Katlan főszervezője ‒ a szerk). Ő találta ki ezt a brandet. A Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa kapcsán a pécsi Zsolnay negyedben csináltuk az első „bevetést”, akkor még Gyárturisták néven. Adott volt a helyszín meg mi öten, akik a mai napig együtt vagyunk. A feladat az volt, hogy a magunk sajátos, rendhagyó módján mutassuk be az objektumot. Egyszerre legyen informatív és vicces. Szerkesztett és improvizatív. Aztán a kezdeti sikereken felbuzdulva ezt a koncepciót adaptáltuk 2014-től az Ördögkatlan fesztivál falvaira. Ez lett a Faluturisták. És a közös projekt azóta is töretlenül dübörög.
V. K.: Az egyetem alatt az egyetemi színházban kezdtünk együtt játszani. Az első pár évben sok közös munkánk volt, még azután is, hogy Feri leszerződött a Pécsi Nemzeti Színházhoz. Aztán én többet kezdtem játszani a Bóbita Bábszínházban gyerekeknek. Később is volt még egy-egy közös előadás, tehát ismerős volt a Faluturisták felállás.
Miről szól az idei előadás, és korhatáros-e?
K. F.: Két éve úgy volt, hogy befejezzük, mert körbeértünk. Elfogytak a helyszínek. Aztán jött az ötlet, hogy mutassuk be a Szoborparkot. De abban az évben éppen felújították, úgyhogy Beremendből voltunk kénytelenek újrázni, majd jött a covid, úgyhogy csak idén került rá sor megint. Hogy korhatáros-e? Csak annyira, mint a mindennapjaink. Sajnos a magyar „való” nap mint nap rengeteg apropót, abszurd aktualitást ad egy-egy ilyen hibrid színházi akcióhoz. Hazugság lenne elbújni a tények elől. Inkább úgy fogom fel mint egy terápiát. A színház segítségével próbáljuk közösen kinevetni, kinevettetni azt a sok traumát, amit a hétköznapjainkban is magunkkal hurcolunk. Többek között erre is jó ez a fesztivál.
Miért jó katlanfesztivál-polgárnak lenni?
K. F.: Hét éve hazajárunk ide. Ismerősek a helyek, a helybéliek, a fesztiválozók. Tényleg olyan az egész, mint egy nagycsalád. De annyi minden történik párhuzamosan, hogy nehéz egyszerre befogadni. Nem beszélve arról, hogy mivel mindig dolgozni jövünk ki, nem tudjuk igazán átengedni magunkat ennek a szinte hihetetlen, ötnapos flow-nak. Persze közben mindenki jól érzi magát. Aztán a végén otthon megpróbáljuk utólag értelmezni a történteket. És akkor lesz úrrá az emberen valami furcsa, kellemes bágyadtság. Hogy ennek most újra megérte a részese lenni.
V. K.: Imádom a katlanfílinget. A vidéket, a napfelkeltét, a beremendi strandot. Csak végre egyszer már túlprogramoznám-barátoznám magam a sok fellépés és gyerekezés között, mellett. Mert alig jut idő megnézni egymást, vagy beleveszni egy hajnali koncertbe…
Foglalkoztatok-e gyerekeknek szóló színházzal a család előtt? Foglalkoztok-e azóta? Viszitek-e színházba a gyerekeiteket?
V. K.: Bőven a gyerekek előtt kezdtem el bábszínházban is dolgozni, az ottani munkák száma a gyerekek születése óta csak nőtt. Mert ugye jó, ha van otthon is este valaki a gyerekekkel… Minden bemutatón igyekszünk ott lenni, egész kiskoruk óta. A bábszínházban vannak ún. csecsemőszínházi előadások is 0-3 éveseknek, azokból is láttunk néhányat. Van, hogy gyerekkel megyek előadásra, már elvannak a nagyok egyedül is a nézőtéren. Volt, hogy a lányom egy előadást 7-8 szor is megnézett. Nagyon fontosnak tartom a gyerekek nevelésében a színházat. Az SZFE-s diplomamunkám is erről szólt.
A katlan műsorából idén mit ajánlotok a gyerekeseknek?
K. F.: Rutkai Borit minden évben megnézném. Utánozhatatlan, amit csinál. Meg persze a Bóbita előadásait. De azokat „hivatalból” évközben is látom.
Mi volt eddig a legmegterhelőbb munkátok család szempontjából?
V. K.: Talán a mostani Katlan lesz a legmegterhelőbb: négy nap alatt fejenként hat előadás. Felváltva és közösen is. Közben az első katlanozó, egyéves Blankával felfedezni a terepet, a strandot, a házat.
K. F.: Azt is mondhatnánk, hogy a gyerekeink tulajdonképpen a Katlanban nőttek fel. Tény, hogy a legkisebb igazi „katlanbaba”. Itt fogant. Még fát is ültettünk neki tavaly Beremenden a covid alatt. Szóval minden évben azt hisszük, hogy már nem lesz nehezebb családdal fesztiválozni. Az idei talán azért lesz mégis az eddigi legnagyobb kihívás, mert ugyan a két nagyobbik gyereket szét tudjuk masszírozni ismerősök között, vagy csak egyszerűen kicsapjuk őket a strandra, de a kicsi még anyatejes és elmúlt egyéves. Rögtönözni fogunk idén is. A helyzet általában megoldja önmagát.
A saját családotokból mit hoztatok magatokkal a mostaniba?
V. K.: Én mindenképp hozom a családcentrikusságot, az összetartozást minden körülmények között. Az ünnepek fontosságát. Az együttlét örömét. Gyereket nevelni nem biztos, hogy tudok, de az illemet illik tudni, és ezt talán hozom.
Vannak-e még szerepálmaitok?
V. K.: A mostani Katlanban is látható, Anyanyelve magyar című monodrámámmal, úgy érzem, új utat nyitottam meg magam előtt. (Az előadás augusztus 7-én látható ‒ a szerk.) Szeretnék még létrehozni fontos, aktuális témájú előadásokat, nem feltétlenül egyedül, mert azért ez a műfaj elég „merész”. Szeretek belenézni a partner szemébe és abból építkezni, együtt dolgozni. Amúgy meg imádok utazni, csavarogni, új kalandokba vágni. Csak olyan munkát nem találtam még, amelyik ezért jövedelmet is adna.
Mik lennétek, ha nem lennétek színészek?
K. F.: A felmenőim között rengeteg becsületes, „földszagú” munkás és parasztember van. Tőlük örökölhettem a természet, a kétkezi munka szeretetét. Ha nem színész lennék, akkor biztos szívesen foglalkoznék kertészkedéssel, asztalossággal. Valami olyan fizikai munkával, amelynek rögtön látszik a haszna. Ezeknél nem lehet mismásolni, mint a színházban, ahol mégiscsak minden relatív.
Címoldali kép: Köles Ferenc és a Faluturisták
