Húszéves kora óta dolgozik független társulatokkal, de a bábszínészet lett a mániája, és 2011-ben megalapította a saját társulatát, a Marica Bábszínházát. Később létrehozott egy akadálymentesített kulturális teret Rámpa néven, ahol találkozhatnak „speciálisak és épek, gyerekek és felnőttek, idősek és fiatalok, meg akiken van sapka és akiken nincs”. Tárnok Maricával beszélgettünk, mielőtt Kapolcskára ment előadni.
Miért kellett neked egy saját bábszínház?
Azért, amiért bábszínész lettem. A Független Színpadon dolgoztam még, amikor betévedtem egy kórház segítő szolgálatára. Akkor még csak egy-két ilyen kezdeményezés volt az országban, nekem pedig alig volt eszközöm ahhoz, hogy felvidítsam a gyerekeket, akik ott feküdtek súlyos betegen infúzióhoz kötve.
Kétségbeesésemben megcsavartam egy lepedőcsücsköt, és valami csoda folytán félórás önfeledt játékot biztosítottam ezzel egy kisfiúnak. Akkor azt éreztem, hogy valami fantasztikus dolog történt, és hogy nekem ez kell.
Addig maximum a tévében láttam bábszínházat. Rá egy hónapra – mindez ’97 körül történt – találtam egy hirdetést, hogy a Bábszínházba új stúdiósokat keresnek, és jelentkeztem. Akkor épp nem volt bábszínészképzés az SZFE-n, utánunk egy évvel indították újra.
Döbbenetes élmény volt a bábozás. Akkor jöttem rá, hogy ez képzőművészet is, mozgás is, szóval, minden benne van. Aztán találkoztam Gergye Krisztiánnal, aki látta a vizsgaelőadásunkat, és elkezdtünk együtt dolgozni. Az ő táncoló emberbábjai újabb inspirációt jelentettek.
Az elmúlt tíz évben népszerű műfaj lett a bábszínház. Van, aki azt mondja, hogy a báb az új színész. Te mit szólsz ehhez?
Nyilván az a lényeg, hogy a báb mögött lévő színész mennyire tudja átlelkesíteni a bábot, illetve mennyire pontosan tudja vagy akarja kifejezni magát általa.
Amikor tanultuk, hogy mi a báb, nekünk azt mondták, hogy az egy tárgy, a színész nélkül semmi. A színésztől lesz többdimenziós.
Nagy élmény volt, amikor visszahívtak a Don Quijote című előadásra a Bábszínházba, amelyet Kovács Ildikó néni rendezett. Kálid Artúr volt a címszereplő, és soha nem felejtem el, mennyire rettegett az a csodálatos színész, hogy mit fog ezzel a helyzettel kezdeni, mi köze neki ehhez az egészhez, mit keres a bábok között. Az ő Sancho Panzája egy kicsi báb volt, amit a kezében kellett tartania. Abban a pillanatban életre kelt mindkét figura, ahogy kommunikálni kezdett vele, semmi plusz nem kellett hozzá, csak a tehetség és az akarat.
Miről szól a Marica Bábszínháza? Miket szeretsz előadni?
A Marica Bábszínháza úgy lett, hogy a Néprajzi Múzeum felkért, hogy próbáljam meg a múzeumpedagógiát a bábművészettel ötvözni. Tárgyanimációkat készítettem nekik néprajzi tárgyakra, de elkezdtem „modernizálni” is a tárgyakat, mint például A kakas és a pipe című mesémben, amelyben van fazék, tejes doboz, szívószál, vagyis teljesen hétköznapi dolgok is.
Akkor jöttem rá, hogy ilyesmi minden előadásomba kell, mert felejthetetlen első öt percet ad a nézőnek, amíg felfogja, hogy ez a színház másképp, nem az elvárásai szerint fog működni.
Az interaktív, akár tárgyjátékos átvarázsolás arra ad neki lehetőséget, hogy elkezdje megélni a történeteket. Innentől kezdve nem kérdés, hogy A kisgömböc című előadásunkban miért a tulipános láda, vagy a hímzett vánkosok az előadás szereplői. Olyan keretet kap az előadás, amelytől a néző el meri engedni magát és velem tud jönni.
Egyszemélyes társulat vagy?
Nem, szerencsére vannak szuper társaim. Sz. Nagy Máriával alapítottuk az idén tízéves Marica Produkciót. Mária rajzfilmanimátor, a Képzőművészeti Egyetemen végzett, tehát van más nézőpontja is, miközben csodálatos bábos. Pantomimes volt, ami közös pont az életünkben, de amúgy is nagyon jól kiegészítjük egymást. Most László Lilla zenésszel és Philipp György zeneszerzővel dolgozunk együtt. A terv pedig az, hogy fiatalokat is magunkhoz csábítsunk.
Mi van a repertoáron jelenleg?
A legújabb a Kecskekatonaság című előadás, amelynek Lackfi János írta a verseit és Hoppál Mihály a zenéjét. Ezt Kapolcskán játsszuk most, ahogy a másik új darabunkat, a Teremtésjátékot is, ami a vírusidőszakban ihletődött. A Teremtésjáték egy homokanimációs, gyógyító, belső színház. Ugyanúgy meg kell teremtenünk a játék során a belül lévő világot, ahogy a külső létrejöhetett. Ebben fantasztikus partnerek a gyerekek, de a felnőttek is. Az ilyen előadások után mindig beszélgetni kell, nagyon jól be lehet vonni a nézőket, akiktől sokat lehet tanulni. A gyerekek különösen jól mozognak ezekben a világokban, könnyű megtalálni velük a hangot, de ez nekem sem esett soha nehezemre.
A gyógyító tevékenységet is folytatod?
Igen, csak más szinten, a Társalkotó Egyesületen keresztül. Rengeteg fogyatékosokkal foglalkozó intézménybe és kórházba megyünk játszani, gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt. Több partnerünk is van ebben, a Bliss Alapítvány, a Bethesda Gyermekkórház, a győri Egy a Világunk Alapítvány, fel nem tudnám sorolni most mindet. Tanuljuk az érzékenyítést, az előadások akadálymentesítését, ami nem könnyű feladat. Vakoknak előadást csinálni például elég nehéz. Nemrég voltam Sonkádon egy autista táborban, ahol huszonöt, az autizmus különböző spektrumain lévő gyereket kellett bevonnom a játékba. Nagyon sokat tanultam belőle.
A középső kisfiam középsúlyos fogyatékos, egy fantasztikus angyalka. Rajta keresztül azért nagyon is tudom, milyen az, hogy valaki más.
Sokat báboztál neki?
Nem, mert eleinte hárította ezt, de a Bárczi Gusztáv iskolából ‒ ahova járt ‒ egyszer az osztályával együtt eljött az Állatkertbe, ahol éppen az előadásaim mentek. Érdekes, hogy az osztálytársai és a tanár nénik körében elképesztően élvezte és figyelte az előadást. Ez volt az első áttörés, de ekkor már legalább 13 éves volt. Beszélni nem tud, úgyhogy nála ez egy igen nehéz dolog, de más módokon mindent ki tudott fejezni.
Azt nem tudom, hogy mit értett meg belőle, az viszont revelatív élmény volt, hogy nevetett, és azt érezhettem, hogy végig velem van. Na, ezért már megérte.
A többi gyermeked hogyan viszonyul hozzá?
A két másik fiam nagyon jól. Azzal kellett inkább megküzdenem, hogy a színházi szakma nagy ívben tesz rá, hogy milyen gondjaim vannak, ha éppen próbálni kell. Senkit nem hatott meg, hogy szoptatnom kell, miközben a stúdióba járok, és hogy időben haza kell mennem akkor is, ha éppen itt van a híres rendező. A gyerekekkel, a férjemmel, az anyósommal és az anyukámmal szépen összeraktuk azt a rendszert, ami működött. Ha valamiben sikeres vagyok, akkor az a családom.
Ősztől mire számítasz? Tervezel előadásokat?
Arra számítok, hogy elkerül minket ez a szörnyűség, ami biztos illúzió. A Müpában szeptember 18-án játsszuk a No megállj csak, Kancsil! című előadást, amelynek tárgyai újrahasznosított hulladékokból készült. Hívtak minket Tatabányára is, meg több más helyre, de hiába vannak szerződéseink, nem tudom, mi lesz. Ami biztos, hogy csinálom a meseterápiát, amit Boldizsár Ildikónál végeztem. Alkotó-fejlesztő meseterapeutaként is dolgozom a Társalkotó Egyesület égisze alatt a saját Rámpa nevű akadálymentesített művészeti terünkben (Budapest, Székely Bertalan utca 2c). Ez egy próbahely és raktár egyben, de előfordul, hogy táboroztatunk is benne. Azt nem tudom, mikor lesz itt előadás, mert most éppen beáztunk.
Címoldali kép: Benkő Bernadett
