Mindenről lehet beszélni…

A gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi szövetsége (ASSITEJ) idén tavasszal életműdíjat adományozott Novák Jánosnak a magas művészi színvonalú gyermek- és ifjúsági színház megteremtéséért és fejlesztéséért Magyarországon. Hazai színháztörténetről, gyermeki lélekről és a következő évadról beszélgettünk a Kolibri Színház igazgatójával.

Először is gratulálunk a díjhoz. Hogyan sikerült Magyarországot feltenned a nemzetközi gyerekszínházi térképre?

Nemes Nagy Ágnes gyerekdarabja, a Bors néni 1981-es megrendezése után úgy éreztem, hogy erre az újdonságra külföldön is lesz érdeklődés. Ebben akkor tévedtem. Viszont az ASSITEJ-nek hála eljutottam Svédországba, Németországba és Angliába, és az ottani színházlátogatásaim meggyőztek arról, hogy az igazi újdonságok a témaválasztásban, a tabuk ledöntésében mutatkoznak, a formai megoldások másodlagosak. Az újdonságok kolibris bemutatásával lépésről lépésre jutottunk közelebb ahhoz az állapothoz, amelyben a magyar művészek és pedagógusok egymásra találtak. Megéreztük, hogy munkánk, útkeresésünk közös célt szolgál: a gyerekek jobb megértését. A nemzetközi fesztiválokon látott választékból mindig azt hoztam haza, amelyről úgy éreztem, már itthon is aktuális, számunkra is fontos kérdéseket taglal. A Kolibri Színházban bemutatott külföldi szerzők vitték jó hírem az öt földrész művészei körében, azokba az országokba, melyekben aktív az ASSITEJ szervezet.  

Honnan ragadott el anno a gyermekszínház, és miért köteleződtél el?

Zeneszerzőként sok nagyszerű rendezővel dolgozhattam a hetvenes években. A Thália Színház, a Körszínház, a Huszonötödik Színház előadásaiban zenészként is közreműködtem. A Madách Színházban Lengyel György rendezéseihez írtam zenét, a Magyar Állami Operaház Seregi rendezte Szentivánéji álom balettjében Mendelssohn mellett én jegyeztem az elektronikus zenei tételeket. Messziről indultak az előzmények, csak azért sorolom, hogy kiderüljön, akkor még nem volt küldetésem, elhivatottságom a gyerekszínház iránt, de munkatársként sok tapasztalatot szereztem az előadások megszületésének folyamatát követve.

A Huszonötödik Színházban Cseh Tamás kísérő zenészeként játszottam, később több bemutatóban zeneszerzőként is szerepeltem. Itt kaptam lehetőséget arra, hogy bemutassam első Ady-estem Cseh Tamással és vagy húsz zenész barátommal. El se fértünk a színpadon, a szólisták a színpad előtt álltak. A bemutató után röviddel jött a hír, hogy elnyertem egy DAAD ösztöndíjat 1975/76-ra a Müncheni Zeneművészeti Főiskola cselló tanszakára. Gyors volt a váltás. Müncheni professzoraim hamar megszerettek, én is jól éreztem magam, de hazahúzott a hír, hogy Latinovits Zoltán filmre énekelt Kosztolányi-dalaim után az Adykat is el szeretné énekelni. 

Az Ady-dalokat látva Fábri Péter hívott meg az Egyetemi Színpad Balassi Bálint Szavalókör Ady-műsorába. Ez az est lett az első Ady-est, amit már rendezőként is én jegyeztem. Surányi Ibolya, a szavalókör vezetője új irányt adott felkérésével. Mivel a munka során megkedvelt a társulat – mondta –, jó lenne, ha a következő darabjukat is én rendezném. 

Mikor megtudtam, hogy gyerekdarab következik, kézzel-lábbal tiltakoztam. Arra hivatkoztam, hogy már gyerekkoromban sem szerettem a gyerekelőadásokat. Hát akkor ne olyat csináljon, amit nem szeretett, hanem olyat, amit szeret! – szólt a felkérés, aminek nem lehetett ellenállni. 

Sorsfordító volt számomra ez a mondat. Szabad kezet kaptam a munka során, nem kellett semmilyen előzetes várakozásnak megfelelni.

Elsőre bejött a gyerekszínházi rendezés? Milyen újdonságokkal sikerült előállnod?

A Vándor-móka című előadás tele volt meglepetéssel, a gyerekek részt vettek a válogatott szerzőktől kölcsönzött versek, mesék és dalok interaktív megszólaltatásában. Legfontosabb zenész barátaim is szerepet kaptak, sok jó ötletük beépült a játékba. Bejátszottuk az egész teret, együtt énekeltünk, játszottunk, a nézők bevonásával lett teljes a zene és a színpadi játék. Magam mint az előadás Játékmester szereplője sokat tudtam tenni azért, hogy az improvizációk célirányosak legyenek, építsék, és ne szétzilálják a folyamatokat. Minden olyan hatást kipróbálhattam itt, amire később a Bors néni című előadásban már biztosan építettem. Mikor Tamkó Sirató Károly megnézte a játékot, kicsit féltem, szerzőként mit szól majd a „szabad szerkesztéshez”, de azt mondta: „a legjobb előadás, amit ebben a műfajban láttam!”.

A Bors néni szövegébe aztán rögtön beleszerettem, mesék és versek úgy váltakoztak, úgy egészítették ki egymást, ahogy a Vándor-mókában, de tudtam, ebbe csak akkor érdemes belevágni, ha Dajka Margit lesz a címszereplő. Ezt úgy mondtam, mint ami lehetetlen, de Horváth Péter bátorított, hogy keressük fel személyesen, lesz, ami lesz. És ez már életem meséje, ahogy megkerestük, ahogy rávettük, és ahogy elvállalta a közös munkát. És a siker. Az Egyetemi színpadi és a tévés adaptáció után országszerte sok nagyszerű Bors nénivel dolgozhattam együtt, külön öröm, hogy a Kolibriben, itt nálunk Molnár Piroska élteti tovább a mesét. 

Bors néni folytatásra sarkallt. Ebben legfőbb támaszom Horváth Péter volt, aki szerzőként olyan darabokat jegyez, amelyekben a mese és az interaktivitás is fontos szerepet játszik. Ezekben az előadásokban nemcsak rendezői ötlet, hanem a történet integráns része volt a nézők szerepeltetése. A Maugli, A farkas szempillái, az Enyém a vár csatlakozott Bors néni ismertségéhez. Országszerte, nagy szériákban játszották a színházak.

Mi inspirált még? Kik voltak a segítők a napi munkában, a példaképek a rendezésben, zeneszerzésben? 

Minden találkozás inspirált. Segített abban, hogy kipróbáljak új dolgokat. A művészi hatások laboratóriumának tekintettem a csecsemőknek készített előadásokat is, amelyekben ugyanolyan kérdésekre kellett választ kapnunk, mint amilyenekre a felnőtt előadásokban kerestünk a színházi, zenei hatások befogadásának, működésének elemzésekor. Nem tekintem magam zeneszerzőnek – bár naponta írok ma is új dalokat –, de gyerekeknek írt dalaimban tudatosan törekedtem mindig olyan hangsorokat, olyan ritmusokat használni, amelyek közel állnak az adott közönség fizikai és lelki adottságaihoz. 

Sokat tanultam abból, hogyan alakultak ki évszázadok során a hangrendszerek, hogyan hódítják meg a felnövekvés során ezeket a gyerekek, párhuzamba állítva az egyedi és a törzsfejlődés fokozatait. A fejlődéslélektan ismerete is segít a hatások végiggondolásában.

Mint zenei munkatárs nagy alázattal és érdeklődéssel dolgozom más rendezőkkel, de nem a tanulás ösztönöz, csak a kíváncsiság: meg tudok-e felelni az új kihívásoknak. Gyerekszínházi szempontból Taub János rendezéseiben az egyértelmű fogalmazást, a pontos kontúrokat és a színészi energiák intenzitását csodáltam. Persze ő nem tekintette magát gyerekszínházi rendezőnek, de erényei ebben a közegben is jól érvényesülnek, ha rá gondolok.

Milyen hagyományai vannak és milyen irányzatai léteznek ma itthon a gyerek- és ifjúsági színháznak? Mi a különbség, van-e különbség az ifjúsági színház és a fiataloknak szóló előadások között?

A „hagyományos” gyerekszínház mesefeldolgozásokra épült. A népszerű mesék az éppen akkor célszerű dramaturgiai munkával kerültek színpadra. Tudni vélték, mi kell a gyerekeknek, mi kell a pedagógusoknak, mi a színháznak. A legfontosabb cél az volt, hogy a nagy színházi térbe tömegesen beterelt gyereksereg figyelmét lekössék, némi pedagógiai üzenettel fűszerezve a játékot. Differenciált eszközök, emberi közelség, érzékenyebb témák nem kaptak sok teret akkoriban még. Tőlünk nyugatabbra, ahol nem a szocialista termelési verseny nézőszámnövelése dominált, sok országban nem is állandó társulatok, inkább kisebb, alkalmi művészi közösségek játszottak gyerekeknek. Ebben az intim emberi közegben olyan témák is megfogalmazhatóvá váltak, melyeket addig tabunak tekintettünk. Akkor vált a paradigmaváltás jelmondatává az, hogy: „Mindenről lehet beszélni!”

A differenciálódáshoz tartozik, hogy ma már nem általában gyerekeknek játszunk, hanem megkülönböztetünk legkisebb, tipegő, iskolás és ifjúsági korú nézőket. Az ő sajátos korukra, szociális és kulturális hátterük figyelembevételével választunk darabot, drámapedagógusokkal segítjük őket a problémákkal őszintén szembenéző előadások megértésében, feldolgozásában. A kamaszok persze járnak már felnőtteknek szóló előadásokra. Azokhoz általában fel kell nőnie a fiataloknak, ha érteni szeretnék. 

Az ifjúsági előadásokban azonban magukra ismerhetnek, korukból fakadó sajátos problémáikkal szembesülnek a színház védett közegében. Mások történeteinek átélése lehetőséget teremt számukra saját, egyéni szorongásaik feloldásához, személyes problémáik kibeszéléséhez. A nézők iránti felelősségérzetünk nem ér véget az előadással, ebben különbözünk a felnőtt színházaktól.  

Hány éves kortól lehet színházba járni nálatok?

Nullától 18 éves korig építettük fel korcsoportos repertoárunkat a Kolibri Színházban. Ez persze pár hónapos kortól érvényes, de a mamák több gyerek esetén nyugodtan elhozhatják a legkisebbeket is, van lehetőség a pelenkázásra, etetésre. A színházi közeg itt a gyerekek és a szülők számára is máshol nem tapasztalható felfedezésekre ad lehetőséget. A közösségben megélt előadás új tudással gyarapítja őket magukról, egymásról és a környező világról.

A te gyerekeid hány éves koruktól jártak színházba? Vagy egyenesen ott nőttek fel, ahogy a színházi szülők gyerekei sokszor?

Először az ikerlányaim jöttek az előadásaimra. A Bors néniben, amikor minden gyerek feljöhetett a színpadra, ők odajöttek hozzám, az egyik az egyik lábamba, a másik a másikba kapaszkodott. Mikor a többi gyerek visszament a helyére, ők velem maradtak. Példájukat látva, lassan fölborult a rend, megtelt a színpad a sok visszalopakodó gyerekkel. A szereplők közül, aki talált egy mikrofont, az énekelt, követhetetlen volt a történet, de egyre nagyobb lett az általános jókedv. Soha annyi boldog gyereket és felnőttet nem láttam még. A föld felett repkedtünk mind, akik ott voltunk.

A nevelés szerintem példaadás. A felnőtt, ha nézőként boldog, átmenetileg lemond arról, hogy a gyerekeket fegyelmezze, és ő is nézi, élvezi a játékot. Ilyenkor viselkedik a legjobban, pont úgy, mint egy gyerekekkel egyenrangú néző. 

Ilyenkor már nem kell pisszegni, a gyerekeket idomítani, mindenki osztozik az élményben.  Ehhez persze varázslatos csecsemő-, tipegő-, gyerek- és ifjúsági előadások kellenek. A pozitív tapasztalat megnyugtatja a felnőttet és a gyereket egyaránt, megérzik, hogy itt jó helyen vannak, és nyugodtan rábízhatják magukat az előadásra, a művészekre.

Miért fontos a színház egy család életében, a nevelésben?

A közösségi élmény miatt, mert az fontos része a nevelésnek. A visszafojtott izgalom csöndje, a közös nevetés, a kiabálás, amikor veszélyben a hős, összekapcsol, közösséget teremt az ismeretlenekből is, személyiséget formál.

Mint minden évben, idén is lesz Kolibri évadnyitó fesztivál. Mi lesz a fesztivál tematikája idén, és milyen bemutatók lesznek az évadban?  

Az évadnyitó fesztivál programja mindig azon múlik, hogy barátaink egyéni műsoraiban, a bábszínházak repertoárjában van-e szabadtéren is játszható előadás. A tematikát tehát minden évben a választék határozza meg. A nagy egyéniségek önálló programjai is évről évre helyet kapnak, növelik a színvonalat, fokozzák az érdeklődést. Külföldi előadók kiemelkedő előadásai is gyakran eljönnek hozzánk.

Új évadunkat a pandémia idején bemutatott, de akkor csak digitálisan terjesztett előadásainkkal indítjuk. Ilyen a Rózsakirálylány, Az ember tragédiája, az Emma csöndje, amelyekhez csatlakoznak az ősbemutatók: Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza, Sam, avagy felkészülés a családi életre, Útlevél, A bálna és a srác, valamint a legújabb Horváth Péter által színpadra adaptált Locspocs mese, a Locspocs és a sárkány. A bemutatók ütemezése alkalmazkodik majd a járványügyi rendelkezésekhez.

A mindennap a Facebookon jelentkező Kolibri MobilMesék sorozatunk több mint negyvenezer nézője és a digitálisan megosztható korábbi előadásaink sikere jelzi, hogy a nézőink nem veszítettek el minket a karantén ideje alatt, sőt, folyamatos volt az érdeklődés az előadásaink iránt.

Említetted a Rózsakirálylány című saját rendezésedet, amelynek nemrég volt a  bemutatója. Mi volt a koncepciód ebben az előadásban?

A témaválasztás az Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódik. Egressy Zoltán az Európa-szerte ismert és tisztelt Szent Erzsébet élettörténetének eseményeihez kapcsolódva írta meg a szöveget. A szakrális színház és vásári bábszínház elemeiből építkező játék Orosz Klaudia óriás bábjaival, jelmezeivel, gyermekméretű figuráival stílust teremt. A stilizált jelenetekhez erős emóciókkal kapcsolódik a főszereplők játéka, érzelmi intenzitásuk megható pillanatokat teremt, minden korosztályt elvarázsol.

Soha nem bizonytalanodtál el abban, hogy jó irány, amit te, ti csináltok?

Az elbizonytalanodás nem írja le pontosan, mit érez az alkotó, amikor új, járatlan utakon indul el. A felfedezés öröme hajt minket előre, és óv meg önmagunk ötleteink gépies megismétlésétől. De a hitelességünket csak úgy tarthatjuk meg, ha felelősséget vállalunk nézőink előtt az újdonságokért. Az ismert elemek garantálják, hogy az ezek talaján születő meglepetések tovább építik a nézők tudását a világról és önmagukról.

Az ismerős elemek és a meglepetések aránya dönti el, hogy eljut-e nézőinkhez előadásaink üzenete, A gyerekszínházi, bábszínházi művész, ha felelősséget érez a nézői iránt, szabadabb lehet, mint a felnőtt színházak művészei. Nem kell alkalmazkodni a trendekhez, a napi divatokhoz, de fontos, hogy a legkisebbek problémáit is igazi emberi problémának érezze, komolyan vegye, teljes szívvel feléjük forduljon, és csak olyasmiről beszéljen nekik, amit saját maga számára is fontosnak érez.

Címoldali kép: Kolibri Színház