Színházban jártunk, méghozzá két bemutatón! Megnéztük a Boribon és a 7 lufit a Jurányiban és az Emma csöndjét a Kolibriben a többes számmal, fülemmel és szememmel, aki hétéves, és mint kiderült, kemény kritikus. Közös élménybeszámolónk következik. Újfalusi Kata írása.
Boribon és Annipanni 2021-es űrodüsszeiája
2019-ben indult gyerekszínházi eseménysorozatként a Pagony és a Füge közös produkciója, és még mindig nincs vége, hála az égnek! Hab a tortán a sorozat címe, amelyben minden alkalommal más színészpárral, -családdal és választott meséikkel találkozhatunk a Jurányi Házban. A meséket keretben kíséri kézműves foglalkozás, ezért érdemes kicsit előbb érkezni és sokkal később elindulni, csak éppen ebédre hazaérni. A korábbi előadásokról itt olvashattok.
Jó sokáig nem voltunk színházban. Mi legalábbis. Azt már szinte el is felejtettem, hogy a színház milyen közvetlen közeg tud lenni. Itt legalábbis minden összekeveredett. Olyan színházban voltunk, ahol lehetett rajzolni, énekelni, menni árkon-bokron át, ahol kérdeztek minket és kíváncsiak is voltak a válaszra, és mindebből egy tökéletes, közös produkció született.
Boribon (Szabó Győző) a szemünk láttára alakult mackóvá. Meg is beszélte a közönséggel, hogy mit miért és hogyan csinál. Például mackóorrot festett magának, és azt is megvitattuk, miként mozogjon, hogy igazán boribonos legyen. A gyerekek a földön, puha párnákon üldögélve szálltak be a játékba, de a végére a székeken, padokon ülők sem maradt egy helyben. A színészek is mozogtak körülöttünk, az egész térben játszottak, és a gyerekek is kaptak menetelős, énekelgetős feladatokat, mindenki jött-ment, nyüzsgött. Annipannit és az összes többi szereplőt Rezes Judit alakította. Nekem a béka volt a kedvencem, aki meditálás közben, csukott szemmel beszélgetett Boribonnal, de egytől-egyig tökéletesek voltak a karakterek. A hétévesemnek a motoros sisakot viselő, punk süni rabolta el a szívét.
Az előadás alapja az eredeti történet, a kis mesekönyv, amit mindannyian olvastunk már a gyerekeinknek. A Szabó-Rezes család Boribon meséjében jól kapcsolódtak egymáshoz az improvizációs elemek, a gyerekeknek köszönhetően pedig kicsit mindig változó a cselekmény, mivel beleszólhatnak az előadásba. A szülőknek nem kellett pisszegniük folyamatosan, nem kellett feszengeni, rajtam a végén már cipő sem volt, a hétéves pedig teljesen elvarázsolódva ámult, pedig jóval a megcélzott korosztály felett van. Ilyen volt ez a Boribon. Nevettünk, bámultunk, lufikat hajkurásztunk.
Marék Veronika néni is ott volt, vagány fehér tornacipőben. Beszélgetett, aláírt, vitt az unokájának valamit a kézműves sarokból, szerintem jól érezte magát. Nagyon örültünk, hogy láthattuk, megnyugtató, hogy velünk van ebben a viharvert kétezerhuszonegyben is.
Egyszerű ez. Ahogy Szabó Győző is mondta a bevezetőben: ha szeretünk valakit, azt szeretjük és kész, nem bonyolult. Mi ezt az előadást szerettük, tök jó volt ott lenni és kész, ilyen egyszerű!
Marék Veronika negyvennégy éves meséjét Rezes Judit, Szabó Győző és Szabó Mihály Simon eleveníti meg. A bemutató szeptember 26-án volt.
Novemberben a mesesorozat szervezői egy újabb bemutatóval várják a gyerekeket a Jurányi Házban: Pálos Hanna és Kovács D. Dániel, Czigány Zoltán Csoda és Kósza című meséjét dolgozzák fel.
Türkizkék felületi feszültség – Emma csöndje a Kolibri színházban
Főszereplőnk, Emma hétéves. Egyszerre látjuk kék földgömbhasú, törékeny babaként és élő szereplőként a színpadon. Az én hétévesem szerint Emma mint baba ijesztő, zöld színével és szomorkás arcával. Nem véletlenül. Emmában egy rettegő, rejtőzködő kisembert ismerünk meg, aki csak pár napja jár iskolába, de máris nehezen viseli. Emma utálja a hangos világot, ami körülveszi. Az iskolába érve kétségbeesetten fogja be a fülét, láthatóan szenved. Tengeri uborka vagyok, egy láthatatlan, csendes kis tengeri uborka, mondogatja. Különös különlegessége miatt bántják a többiek, ekkor viszont kitör belőle a dühe, és igazi vadócként vág vissza, földre teperve osztálytársát.
Nálunk azért volt telitalálat ez a színház, mert az én hétévesem is most kezdte az iskolát, és sajnos hamar kiderült, hogy van neki is emmás csöndje, van továbbá igazi hasfájása, ami csak az iskola kapujában kezdődik el, illetve most már minden reggel vannak a kapuig kisírt szemei, utána egész nap visszatartott könnyekkel. Nagyon sajnálom, de muszáj iskolába járnia. Emmának viszont nem muszáj, az első iskolai verekedése után nem is kell többet mennie, szülei munkahelyén tölti idejét, pszichológusi engedéllyel. Kérdezte is a hétévesem, hogy ő hol tudna beszélni egy ilyen nyájasan metronómozó bácsival mielőbb. Na igen, ebből a szempontból veszélyes a darab, egyszerűen kiveszik a kislányt az iskolából, és utalás sincs arra, hogy bármilyen kapcsolatban maradnának az intézménnyel.
Emma tengerbiológus szülei úgy gondolják, értik a lányukat és ismerik őt. Igazából sosem figyelnek rá, kapkodnak, felületesek vele. Engedékenyek, de hanyagok. Sok a dolguk. Sérült állatokat gyógyítanak és rehabilitálnak egy akvárium-kórházban. Alaposak, mindent tudnak ezekről az állatokról. Legalábbis azt gondolják. Igazából csak Emma tud róluk mindent, beszélni is tud velük, aminek végre örülni tud. A tengeri állatok ugyanis nem kérdeznek felesleges dolgokat, ahogy a felnőttek szoktak. Ezekre a kérdésekre egyébként ő nem is válaszol, pontosan úgy, ahogy az én hétévesem sem szokott nekem, viszont fejben mindketten tudják a válaszokat. Átlagon felüli képességeik ugyanakkor rejtve maradnak – vagy egy iskolában, vagy egy hatalmas akváriumban, kinek hol.
A gyógyuló állatok sorra bemutatkoznak a nézőknek: van itt traumatizált fehér cápa, egy nagyon izgulós narvál, akit Rozinak hívnak és Pepe, a végtelenül kedves lamantin, aki tényleg lamantin és semmiképpen sem fóka
– Emma elmeséli, hogy első szava négyévesen éppen emiatt tört ki belőle: egészen addig meg sem szólalt, de azt már nem állhatta, hogy valaki lefókázzon egy lamantint!
Folyamatosan és drasztikusan szembesít minket az előadás a környezeti katasztrófával, amelyben élünk. Malvin, a polip hasából például komplett társasházi szemétadagokat műtenek ki egy igen plasztikus jelenetben. A kórházat lakó állatok is beszélgetnek a problémáról, és szinte érezzük, ahogy a vízben úszó mikroműanyagok minket, nézőket is beborítanak.
Remek zenei elemek vezetik végig az előadást. Ha kell, fülsüketítően hangosak, ha kell, sejtelmesek. Ezek a hangok részben élőek: a szereplők csinálnak zenét bádogdobozok és flakonok segítségével.
A főszereplőt Alexics Rita bújtatja felnőttes kislányba; egyetlen egyszer mosolyog, mégis szerethető karakter a maga békétlen küzdelmében, bátortalan sztrájkjával és végül azzal a kiállással, amivel egyszerre mindenkit meggyógyít: apát, anyát, kemény szívű orvosokat, beteg és kiszolgáltatott állatokat, és ami a legfontosabb, önmagát.
A Kolibri színház 2019-ben lezajlott meghívásos pályázatának díjnyertes darabja, Gimesi Dóra író, Kuthy Ágnes rendező, Sáry Bánk zeneszerző, Michac Gábor látvány- és bábtervező produkciója. Héttől százkilencvenhét éves korosztálynak ajánljuk, érzékenység jeligére, a folyamatosan forrongó hűs tengerben való elmerüléshez. A bemutató szeptember 25-én volt.
Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház
A színház igazgatójának, Novák Jánosnak idén tavasszal a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szövetsége (ASSITEJ) életműdíjat adományozott. A vele készült interjúnkat itt olvashatjátok.
Interjú Szabó Győzővel
A Toxikoma című film bemutatója kapcsán szeptember elején interjút készítettünk Szabó Győzővel, a beszélgetést itt találjátok.
Címoldali kép: Szokodi Bea
