Tasnádi István nem kedveli a szokványos megoldásokat. Darabjaiban, regényeiben szeret viszont tabukat döntögetni, meghökkenteni, gyerekeket és felnőtteket szórakoztatni, súlyos társadalmi és egyéni emberi problémákat feszegetni, és a véleményét hangosan a képünkbe mondani. A Budapest Bábszínházban nemrég mutatták be a 12-18 éves korosztály számára írt új darabját, a könyvben is kapható Helló, Héraklész! című művét. A drámaírót a színházi műfaj új lehetőségeiről, a gyerek- és ifjúsági közönség megszólításának fontosságáról és nehézségeiről kérdeztük.
A Helló, Heraklész! az ókorban játszódik. Gyakran szeretsz műveidben a múltban kalandozni. Milyen értékeket akarsz közvetíteni ezzel a darabbal? Bátorság, együttműködés?
Bátorság? No, arra nem gondoltam… Ha vannak olyan képességeid, mint Héraklésznak, hogy például négy hónapos korodban megfojtasz egy kígyót a bölcsőben, akkor nem kell bátornak lenned.
És mi van a féltestvérével, Iphiklésszel?
Ő egy okostojás, egy igazi kocka. Neki ez az egész szupersztár világ idegen, bár intellektuálisan jóval fölötte áll Héraklésznak, a sztárnak. A mai gyerekek alapélménye a sztárkultusz: ki az Instán a sztár? Hány like-ot kap? Hány követője van? Influenszer vagy youtuber? Én meg egy ilyen gyógyegér vagyok, aki semmire sem jó. Ez Iphiklész. Nincsen ilyen oldala, meg olyan oldala.
Héraklész a mai szóval szupersztár, minden összejön neki, szuper képességei vannak, szuper háttere van, főisten az apja. A gyerekek ma is megtapasztalhatják piciben, hogy milyen az, amikor bekerülnek egy osztályba, és a terepjáró hozza le a hegyről az osztálytársat, mert az apja a Gazprom vezérigazgatója, ők meg csak Suzukival járnak.
(Fotó: gyerekkelvagyunk.hu/Szirbek Anita)
A darab elsősorban kamaszoknak szól. A tiniket hogyan lehet megfogni könnyebben: könyvvel vagy színházzal?
Szerintem színházzal. Tengely Gábor rendezte a darabot. Az év nagy részében Izlandon él, szállodákat takarít. Pedig talán a legtehetségesebb bábrendező Magyarországon. Csak megunta azt, hogy pöntyögünk a gyerekeknek, hülyének nézzük őket, és ha valaki egy kicsit innovatívabb dolgot csinál, akkor a fontoskodó tanár nénik inkább a Misi mókusra viszik őket. Gábor ezért inkább elment innen, de a Bábszínház igazgatója visszahívta erre a rendezésre. Különleges eszközöket használt: nincs előre megírt fix zene például, hanem a színpadon élőben van keverve, a zeneszerző a DJ-pultban áll, figyeli a dolgokat és közben rakja alá a zenét.
A gyerekeknek egyre nagyobb dobás kell. Most már eléggé fel kell turbózni a színházat is, hogy az ingerküszöbüket elérje. Te is így látod?
Egyrészt igen, másrészt meg, ha nem szól semmiről a darab, ha nincs állítás, akkor hiába a turbózás, az csak puszta látványelem marad. A színház ebben a tekintetben mindig is le fog maradni a film mögött. Ez egy vereség, ezt a csatát elvesztettük. De ha kombináljuk a látványelemeket és a mondanivalót, ha van érthető üzenet, például, ha van egy testvérpár, és az egyiknek minden sikerül, a másik meg azt éli meg, hogy ő egy lúzer, akkor már el lehet mesélni egy történetet, és időről időre olyan újabb formanyelven előadni, amely meglepi és leköti a gyerekeket.
(Fotó: gyerekkelvagyunk.hu/Szirbek Anita)
Tasnádi István író, drámaíró
Tasnádi István József Attila- és Balázs Béla-díjas író, drámaíró, forgatókönyvíró, rendező. Költőként kezdte pályafutását, de első verseskötete megjelenése után inkább a drámaírás felé fordult. 1996-ban megalapította barátaival a Bárka Színházat, amelynek dramaturgja volt 2001-ig. Később a Krétakör Színháznál dolgozott a társulat megszűnéséig. Színdarabokat ír és rendez, saját darabjai közül is többet színre vitt. Néhány éve filmeket és filmsorozatokat is ír, például az Aranyéletet és a Terápiát. Számtalan mesét és ifjúsági történetet írt, amelyek közül a legnépszerűbb a szerzőtársakkal alkotott rádiójáték, majd regényfolyam, az Időfutár.
Másik darabod, a még 2010-ben bemutatott Cyber Cyrano is gyerekeknek, gyerekekről szól, és az online tér működésére koncentrál. Az internetnek sok pozitívuma van, de a negatívumokra és a kockázatokra is fel kell hívni a figyelmet. Igyekszel tudatosan formálni a gyerekek gondolkodását? A társadalmi problémák, amelyeket felvetsz, szerinted elérnek hozzájuk?
Azt a nyolcvan embert eléri, aki megnézi a Cyber Cyranót. Ezzel párhuzamosan nyolcszázezer van fenn éppen a neten olyan platformon, ahol álnevet használó emberek szólítják meg őket egy chatfalon. Vagyis csepp a tengerben. De ettől még az ember csinálja, mert abból a nyolcvanból lehet, hogy három-négy kicsit óvatosabb lesz majd.
A színháznak eleve az esélytelenek nyugalmával kell hozzáállni a nagy folyamatokhoz, de kitartóan sulykolnia kell a maga mondandóját, és jelen kell lennie mint alternatíva olyan kommunikációs formaként, amely másképp szól hozzájuk.
Péterfy-Novák Éva megtörtént esetekből írt, Apád előtt ne vetkőzz című könyvét adaptáltad színpadra a Jurányiban. A családban történő szexuális zaklatás talán az egyik legfeldolgozhatatlanabb abúzus, mert ott a zaklatás előtt is eleve létezik már valamilyen viszony. Eljutott az üzenet a közönséghez szerinted?
Itt konkrétan tudom, hogy eljutott. A történet brutális. Kaptam visszajelzéseket, hogy a darab hatására kezdett el valaki terápiába járni. Miközben próbáltunk, akkor is már megdöbbentem, hogy szinte mindenkinek volt korábban hasonló élménye. Nem feltétlenül családon belül. Le voltam sokkolva. Ez fiúként nyilván más, vagy szerencsém is volt, hogy én ilyet nem tapasztaltam meg, de miközben próbáltunk, kiderült, hogy elképesztő, milyen sok embert érint.
Ez egy olyan tabutéma, amely a hatalmi viszonyok miatt is rendkívül nehezen kerül a felszínre. Ha családon belül történik az eset, akkor az áldozat különösen hajlamos bevédeni az agresszort, átszínezni, elnyomni a történetet.
Felelősnek érzi magát, hogy ő maga is benne volt, összejátszott. Borzalmas, önbántó folyamatba lehet így belepörögni. Az előadás elején mindig kisétált pár ember, egyszer egy férfi sírni kezdett. Tudtuk, hogy kemény lesz, de hogy ennyire direkt és közvetlen hatása lesz, azt nem sejtettük.
Az eredeti szereplők korát megváltoztattad, két olyan színészt választottál, akik között nem volt számottevő korkülönbség, míg a könyvben egy nagypapáról és az unokájáról van szó. Miért írtad át a koncepciót?
Olvastam a könyvet, de azt akartam, hogy az előadás adjon egy másik fajta értelmezést a történetnek. A darabot egykorú színészek játsszák – egy férfi és egy nő –, akik úgy ránézésre akár össze is illenének. Hiszen a könyv szövegéből is kiderül – és rám ez tette a legnagyobb hatást –, hogy amikor ők egymással beszélnek, függetlenül attól, hogy nagypapáról, kislányról vagy nevelőanyáról van szó, párként képzelik el magukat. A célom az volt, hogy mi, nézők is zavarba jöjjünk. Hogy gondolkozzunk el, mi is ezzel a baj. Meg arra gondoltam, hogy akkor lesz izgalmas és zavarbaejtő az előadás, ha felváltva ábrázolom a szereplőket áldozatként és elkövetőként. Az elkövető is áldozat, hiszen őt is abuzálták gyerekkorában. Ettől még persze nem kell felmenteni, de mindenesetre így sokkal bonyolultabb a képlet.
Nem csak arról van szó, hogy van a gonosz predátor és az ártatlan áldozat. A komplexitás érdekelt, és a hallgatás csendje, annak a felelőssége, hogy ugyan nem akarunk erről az egészről beszélni, de meg kell szakítani ezt a láncolatot, fel kell tenni a kérdéseket, beszélni kell róla, gyógyítani, és lezárni.
A hatalom kérdése állandóan visszatérő elem a műveidben. Például a szintén regényben is megjelent, a kibertérben játszódó, Jeli Viktóriával közösen írt Kettős:játékban is, amelynek középpontjában a bevándorló lét és a fogyatékkal élés problémái állnak. Van eszközöd arra, hogy szembe menj a hatalommal?
Nincs eszköz. Az a száz ember, aki eljut az előadásra, egy kis időre fellélegzik arra a másfél órára, és azt érzi, hogy nincs egyedül a véleményével. Állításokat lát és hall a minket körülvevő világról, amire rábólinthat, hogy én is érzem, engem is zavar, de legalább belélegezhetünk közösen egy kicsit szabadabb levegőt.
Utópisztikus vágyálom változásokat elérni szerinted?
Nem a színháztól függ. A 2000-es években kőkemény, radikális színházat csináltunk a Krétakörrel. Tömegeket értünk el, nem egy szűk réteget. Volt egy tízezres pártolói tagságunk. Készült később egy konkrét felmérés, hogy hol vannak ma az egykori nézőink. Kiderült, hogy nagy részük már Londonban, Franciaországban, Berlinben vagy akárhol él, a világ különböző pontjain.
Aki itt maradt, és színházba jár, azoknak a legtöbbje érdekes módon nem feltétlenül a Katonába vagy Pintér Bélára megy el, hanem átnyergelt a stand-upra.
Világjelenség, hogy akit a közéleti gondolkodás érdekel, az a provokatívabb stand-up felé fordult.
Miért történt vajon ez a váltás?
Az utóbbi tíz évben rengeteg olyan felület jött létre, amely korábban nem létezett. Egy kattintás, és azt tudjuk nézni, amit másik húszezer ember néz. Ez átírta a közeget is. Léteznek azért színdarabok, mert közben azért még szeretnénk színházba is menni, közösen átélni és közösen reagálni arra, ami érdekel.
Te például gondoltál valaha arra, hogy külföldön élj?
Nem. Annyira a nyelvemhez vagyok kötve. Épp mostanában jutott eszembe, hogy bár Bodó Viktorral vagy Schilling Árpáddal is jártunk előadásokkal Salzburgban, Párizsban, itt-ott a világban, ami érdekes kuriózum volt számomra, de igazán kommunikálni a közönséggel én csak itthon tudok. Lenyűgöztek az ottani színházak, de valahogy mindig idegenül csetlettem-botlottam abban a közegben, a kelet-európai fiú, a saját kelet-európai problémáimmal, amelyeket egyébként a nyugati közönség nagyon szívesen, borzongva hallgatott.
Folyt. köv.
Tasnádi István társszerzőkkel írt regényfolyama, az Időfutár az elmúlt évek egyik legsikeresebb gyermekirodalmi alkotása. Felkértük a sorozat két 11 éves rajongóját, hogy készítsenek interjút az íróval, azaz tegyék fel neki azokat a kérdéseket, amelyek felötlöttek bennük a mű olvasása közben és után. Juli és Vera szerencsére elfogadta a felkérést, úgyhogy holnap az általuk készített interjút is elolvashatjátok.
Címoldali kép: gyerekkelvagyunk.hu/Szirbek Anita
