Ha választhatnál, hova utaznál az időben? – Ötödikes gyerekek interjúja Tasnádi Istvánnal

Az Időfutár évek óta az egyik legnépszerűbb ifjúsági regénysorozat Magyarországon. Tasnádi Istvánnal, a mű egyik írójával két tizenegy éves olvasója, Győri Juli és Somlai Vera készített interjút, Szirbek Anita közreműködésével.

Nyolcéves gyerekemmel és a férjemmel 2012-ben kezdtük el hallgatni a tizenéveseknek szóló rádiójáték-sorozatot, az Időfutárt, amelyet a Kossuth Rádió közvetített. Rádiójáték? Erre a szóra manapság felkapjuk a fejünket. Létezik még ilyesmi a 21. században? Ráadásul gyerekeknek? Ez nem valami ódivatú műfaj még a múlt századból, amikor még tévéje sem volt mindenkinek? Hogyan rúghatna labdába manapság egy ilyen sorozat, amikor gombnyomásra filmek ezrei érhetők el a YouTube-on, az HBO-n és a Netflixen? Vajon hány gyerek szeretne ma hangjátékot hallgatni, ha filmet is lehet nézni? 

Mint kiderült, rengeteg! Az Időfutár című rádiójáték elképesztő siker lett. A fiam korosztályában mindenki hallgatta, és tegyük hozzá, nem csak a gyerekek. Sok szülő, mint mi is, együtt hallgatták gyerekeikkel a napi tízperces műsort, majd reggelenként az iskola kapujában együtt nevettünk Szabika viccein, vagy azon, hogy (spoiler alert!) Tibi hogyan nyerte meg a fizikaversenyt.

A rádiójáték három évadot ért meg. A sikeren felbuzdulva az írók regény formájában is feldolgozták a történetet. A regényciklus nyolcrészes sorozatban jelent meg a Pozsonyi Pagony gondozásában, és ma is a legnépszerűbb ifjúsági művek közé tartozik. Rendszeresen látom tizenévesek kezében a buszon, nyáron a strandon, és ha betévedek ismerőseim gyerekeinek a szobájába, szinte mindig ott találom a könyvespolcaikon. 

Ezért, amikor tervbe vettük, hogy Tasnádi István nemrég bemutatott Helló, Heraklész! című darabjának apropójából felkérjük egy beszélgetésre, arra gondoltunk, hogy külön interjút kérünk tőle az Időfutárról is. És ha már a gyerekek nagy kedvencéről van szó, adjuk a mikrofont az ő kezükbe, kérdezzék meg ők mindazt, amire kíváncsiak. 

Sz. A.

Vera: Nagyon meglepődtem azon, hogy az Időfutárban az egyik főhős, Zsófi kerekesszékes.

Az ötlet onnan jött, hogy az Időfutárt eredetileg hangjátéknak írtuk, és eszembe jutott, hogy milyen hatalmas lehetőség rejlik abban, hogy a sztoriban csak a hangot halljuk. Erre remek fordulatot lehet építeni. Szerzőtársaim, Gimes Dóri és Jeli Viki először ódzkodtak attól, hogy Zsófi karakteréből kerekesszékest csináljunk, azt gondolták, hogy ez milyen gonosz. Én viszont nagyon izgalmasnak találtam az ötletet, hogy a hallgató lassanként az elszólásokból jön rá, hogy mi a helyzet Zsófival, hogy valójában mozgássérült. Mekkora meglepetés lesz! És persze, mint tudjátok, Zsófi a történetben meggyógyul. 

Vera: Honnan jött az az ötlet, hogy időutazós könyvsorozatot írjatok?

Én eredetileg indiános, cowboyos történetet szerettem volna, de a lányok ezekért a témákért nem lelkesedtek annyira. A hercegnős sztoriban egyetértettünk: na, ezt felejtsétek el! Végül a közös nevező az időutazás lett. Ez a kérdés mindenkit izgatott. Vajon milyen lehet mai emberként egy másik korban élni? 

Juli: Ha választhatnál, hova utaznál az időben?

A 20. századnál messzebb talán nem mennék, mert óvatos duhaj vagyok. Az egészségügy például már álljon valamilyen szinten. De ha például lenne egy jó kis szkafanderem vagy láthatatlanná tevő, vírusmentes buborékom, akkor az ókori Rómába látogatnék el. Ott játszódik az Időfutár hatodik kötete. Amikor a sztorin dolgoztunk minden szerző kérhetett egy korszakot, hogy hova vigye el a hőseit, és én az ókori Rómát választottam. Nagyon élveztem Néró, Seneca és Petróniusz koráról írni. De szívesen elmennék a múlt század 20-as, 30-as éveibe is. Az akkori Pestet nagyon megnézném, ahol olyan írók és zeneszerzők éltek, akik engem érdekelnek. Párizs is nagyon izgalmas lehet: a szürrealisták, az avantgárd világa. A háborút viszont kihagynám. 

Vera: Mit gondolsz, fel fogják valaha találni az időgépet vagy valami hasonlót? És ha igen, miért és mikor? 

Szerintem igen, mivel mindenki vágyik erre, és a tudósok gőzerővel dolgoznak rajta. Nehéz megsaccolni, hogy mikor, de elég közel járhatnak már a megoldáshoz. A kvantumfizika multidimenziós valóságot feltételez. Ha a kutatók át tudják törni azt a határt, ahol már nincs tér és idő, lehet majd mászkálni az időben. Akkor az, hogy mi most itt ülünk és beszélgetünk, és közben telnek a percek, csupán fikció lesz, egy dimenzió a sok közül. Az elméleti fizika már elég régóta állítja, hogy az időutazás lehetséges, nem kell hozzá sok, hogy ez a gyakorlatban is megvalósuljon. Szerintem először talán egy neutrínót fognak átküldeni a túloldalra. Az még azért odébb van, hogy az ember is időutazzon, de a részecskék utazása úgy 10 év múlva már bekövetkezhet.

Juli: Milyen volt több íróval is együtt dolgozni az Időfutáron?

Arra gondolsz, hogy például veszekedtünk-e? Néha veszekedtünk. Mivel ez egy naponta menő sorozat volt, tudtam, hogy nem fogom bírni egyedül, ezért kértem fel magam mellé még társszerzőket. Gimesi Dórit, aki most a Budapest Bábszínház művészeti vezetője, és remek ifjúsági könyvei vannak és Jeli Vikit (Jeli Viktória író, Tasnádi István felesége – a szerk.). Mindkét íróval hasonló a humorunk, a gondolkodásunk, hogy miket szeretünk olvasni, milyen filmeket láttunk. Az alaptörténetet mindig együtt találtuk ki, aztán hazamentünk, és megírtuk külön-külön a különböző részeket. Én néha radikálisabb voltam, mint ők, mert korábban már felnőtt sorozatokat is írtam, és megszoktam, hogy meredekebb húzásokkal kell ma már élni ahhoz, hogy a figyelmet fenntartsuk.

Vera: Hogyan választottatok nevet a szereplőknek és hogyan találtátok ki hogy kinek milyen tulajdonságai legyenek?

Húha! Én azt mondom, hogy a neveken nem szabad sokat töprengeni. Abban a pillanatban, ahogy elkezdesz azon gondolkodni, hogy mi legyen a főszereplő neve, a végtelenség nyílik ki. Én ilyenkor csak rávágok valamit például: Hanna! A jellemek kidolgozása már bonyolultabb. Karakterpalettát kell csinálni. Főleg egy sorozatnál nem lehet egyből nekiesni a történetnek, hanem karaktertérképet kell készíteni: ki vagy kik a főszereplők? Kiknek van egyéni szemszögük, azaz kikkel megyünk tovább, kiknek lesz önálló történeti száluk? Milyen alaptulajdonságaik vannak a szereplőknek? Ezek nem keverednek-e zavaróan? Az Időfutárban volt olyan szereplő, aki nem volt elég karakteres, ki is esett, beszippantotta egy erősebb valaki.

Juli: Létező emberekről mintáztátok a szereplőket vagy kitaláltátok őket?

Bujdosóné állítólag a Gyimesi Dóri matektanára volt, de mi őt nem ismertük Vikivel, mégis teljesen tisztában voltunk vele, hogy milyen lehetett. Nekünk is voltak ilyen szigorú matektanáraink: nekem Ökördiné, Vikinek meg az ördög. Konkrétan úgy hívták, hogy Ördögh tanár úr. Az volt a fontos, hogy az alaptípus, az alapkarakter olyan legyen, amelyet mind a hárman jól ismerünk, és feltételezhetően ti, olvasók is jól ismertek. 

Juli: Fiatalkorodban is szeretted már az időutazós könyveket?

Amikor 14 éves voltam, remek csehszlovák és lengyel ifjúsági kalandfilmeket adtak a tévében. Az egyikben a gyerekek betévedtek valami elhagyott bányába, és onnan a középkorban találták magukat egy lovagvárban. Hú, de imádtam! 

Vera: Ha jól emlékszem, az Időfutárban is volt ilyen bánya.

Selmecbánya. Az írók sok mindent beleírnak a könyveikbe, amit szeretnek, de persze kicsit mindig variálnak rajta. Az Időfutár esetében is a történet ugyan a fantázia szülötte, de a helyek, amelyek szerepelnek benne, valóságosak. Az összes helyszínt be tudjátok járni a Mozsár utcától kezdve Selmecbányáig. A könyvben szereplő történelmi, tudománytechnikai és zenetörténeti adatok is stimmelnek. Például a Varázsfuvola időpontja és a szereplői is. A regényből sokat tudtok tanulni, de persze az elsődleges szempont az, hogy jól szórakozzatok, miközben olvassátok.

Tasnádi Istvánnal készült interjúnkat ITT találjátok.

Címoldali kép: gyerekkelvagyunk.hu/Szirbek Anita