Rovatok

Karácsony Katánál

Nyakunkon a magány. Egyre többen szigetelődnek el a mindennapi életüket tekintve – vagy akarattal, vagy csak a sorsuk alakulásának következtében. A világjárvány erősítette a jelenséget, megváltoztatott szokásokat, még óvatosabbá tette az embereket a másokkal történő érintkezéssel kapcsolatban.

Kicsit minden évben szégyellem magam, mert kevéssé tölt el boldogsággal a karácsony. Nem próbálok viselkedni, magamba erőltetni egy kis jókedvet, mint mások az öblös pohár  tojáslikőrt. Ez nem az én műfajom. De talán elvetettem a sulykot, mert anyukám idén már azt mondta: „Jaj, jön a karácsony, előre félek tőled, hogy ezúttal mennyire fogod elszúrni.” Nem esett jól, de elgondolkodtam rajta.

Idén mindnyájunknak óriási nyomás alatt, a kiégéssel dacolva kell ünnepélyeskednünk. Keseregni nem ér, a rosszkedvünk olyan atombomba lehet, amely több családtag ünnepi hangulatát is porrá zúzza. De mit kezdjünk magunkkal, ha rendre szomorúnak éljük meg az ünnepet? Kisgyerekkel, nagy gyerekkel jogában áll-e az embernek a rosszkedv egy ilyen fontos családi, közös időben? Lehet-e nyűgös az, aki nem is magányos? 

A magány persze folyton ott lapul bennünk, legbelül, onnan leselkedik ránk.

Nagy országok kis magányai

Nagy-Britannia után idén Japánban is kineveztek magányügyi minisztert. A jelenségnek, ami az egyes személyek egyre inkább jellemző izolációját jelenti, náluk neve is van: hikikomori.

Hollandiában már évek óta működtet egy áruházlánc úgynevezett beszélgetős kasszákat, ahol nem kell kapkodni, a magányos vásárlókra mindig van ideje a pénztárosnak, hogy kicsit beszélgessenek.

Szabad-e szomorkodni?

Az én szomorkodásomra sokan azt mondják: Ugyan! Ez csak figyelemkeresés. 

Szedd össze magad, hozd haza a fát, süss bejglit, nosza, állj létrára és suvickold végig azt a hodály lakást, úgyis ráfér, aztán öltöztesd díszbe a gyereket, a szívedet, és uzsgyi, karácsony! 

Húzz fel egy fekete harisnyát – ne gondolj arra, hogy hol szerepelt rajtad legutóbb –, keresd elő azt a galambszürke ruhádat, még beleférsz, talán ezúttal a fodrász is belefér, egy kis smink és máris szuperasszony lettél! Százkarú magyaros Shiva, aki rántást kavargat, csúcsdíszt applikál, a gyerekkel só-liszt gyurmázik, felmos, bordát pácol, hangosan hallgatja a régi slágereket és a tűzhely mellett még képes egy-két hibátlan tánclépésre is. Valamint gyönyörű.
Akik ezt mondják, azoknak igazuk van. Elszúrni mindig mindent könnyebb.

Vannak a megértők – általában a barátok – akik nem lesznek azonnal undokak az undokkal, de az igyekezetük, hogy az undok undokságát megmagyarázzák, nem sokat segít: 

Megértelek. Ha egyedül lennék a gyerekekkel, én is vacakul érezném magam 

– mondják. Vagy: „Ó, tudom, hogy volt az a rémálom év, és pont karácsonykor kulminált minden a fejed fölött, abszolút elfogadom, én is borzonganék a helyedben a csillagszóróktól!”
És máris zöld utat kaptunk, mehet az undokság, abban a kihízott galambszürke ruhában, mosolyogva. 

Fogmosás és karácsony

Igen ám, de itt jön a világ legfontosabb érve: Gyerekkel vagyunk. Emiatt lesz ciki a családi nappali teleszomorkodása, csak mert nekem ilyenkor összekuporodik a szívem. 

A szülőségnek számtalan ilyen vonzata van: viselkednünk kell, nem lehetünk mindig a lazábbik önmagunk, még ha úgy egyszerűbb is volna. Emlékszem, egyszer felindulásomban azt mondtam a kicsi fiamnak: „A fogmosás hülyeség!” – na, ezt évekig hallgattam utána, azonnal megkérdőjeleződött az összes további tizenhatezer fogmosás értelme. Nagyjából ilyen a karácsonyi szomorkodás kérdése is. Mert a karácsony igenis vidám, ahogy a fogmosás sem hülyeség, hanem nagyon is szükséges, punktum. 

Lássuk csak, mi fér bele

Mindannyiunknak megvannak a gyerekkori emlékei, amiket az ünnephez kötünk, amik az ünnephez kötnek minket. Én például katonacsaládban nevelkedtem. Nagyapa tábornoki nadrágjából nagyi kivágta a piros paszpólokat, és ő attól kezdve azt használta otthon macigatyának. De karácsonykor nadrágot váltott, nagymama is szépen felöltözött, s elment a haját besüttetni a Gellért Szálló fodrászatába. A menüsor, a beszélgetések témái, az ajándékok és a jó ideje lejárt csokik monoton, éves ismétlésében üldögéltünk ott minden karácsonykor, törölközővel letakart kanapékon. Én mégis jobban éreztem ott magam, mint otthon, vagy az elvált apukámhoz megérkezve. Az elvált apukámnak lett két új nevelt fia, és őket olyankor onnan vitte el az apjuk. Így egyedüli gyerekként tépkedhettem a csomagolópapírt mindig, mindenhol.

© Neményi Róza
Metaxa és orosz hússaláta

Lehet valami családi minta a karácsony megélésében. 

Apukám is mindig szomorú volt ilyenkor. Egyik karácsonykor például lement kettessel telefonálni a fülkébe és reggelig nem került elő. Akkor is a konyhaasztal alatt találtuk meg, ott bujkált előlünk, vagy a karácsony elől, ki tudja, nem mondta meg. 

Ezért aztán, biztos, ami biztos, én is mindig végigkesergem az év végét. Elmúlt szerelmekre gondolok. Nem volt sok, de arra a kettőre veszettül gondolok.  

És most zene:



Aztán elkezdem sajnálni a gyerekeimet, hogy nekik ilyen anyjuk van. Szégyenérzetemet rettenetes ajándékokkal próbálom kompenzálni. Tavaly még lépegető és ugató kutya is volt, a Morzsa. Huszonhatodikára elfogy a szufla belőlem. A fiam az elvált apjához megy, a kislányom és én maradunk, a pénzünket pedig már mind elköltöttük. A két ünnep között átjárunk anyukámhoz a hagyományostól szögesen eltérő fogásokat enni. Hiányzik a nagyszüleim orosz hússalátája, és hogy lássam őket Metaxával koccintani. Hiányzik az ünnep, letakart kanapén.

Karácsonyi kóborlásaink

Amíg a lányom totyogó volt, ilyenkor, az ünnepek alatt eljártunk sétálgatni a környékre. Megnéztük a sarkon, a Turul szobor mellett felállított Betlehemet, az arctalan kisbabát gyolcsba tekerve, ahogy magasodik fölötte az a hatalmas madár. A karácsonyi vásárt is mindig bejártuk, ott kerülgetni kell az embereket, nem éreztük magányosnak magunkat. 

Volt egy zseniális hontalan fickó arra, tökéletesen játszotta az orosz akcentust, merész volt, humoros és vidám. Most, hogy eltelt két év, már alig-alig beszélget, az arcán és a tekintetén látható, ahogy távolodik a világból, cigit kér, a kolbászostól ebédet kap, de már nem hangos, nem merész, és lassan láthatatlanná válik. 

© Neményi Róza

Végtelen csavargásainkon találtunk egyszer egy holland karácsonyi mesekönyvet a kukák tetején és egy pinceszagú zsákegeret, apró szemüvegben. Egér sokáig a lányom kedvence volt. Ahogy ment szét az anyaga, egyre sűrűbben jártam a Röltexbe, varrtam, foltoztam, de Egér csak fogyott, fogyott. Anyukám azt mondta, egyszer csak egy szemüveg marad majd belőle. Amikor már majdnem csak szemüveg volt, a kávéházban egy bácsi ráismert. A felesége varrta az összes kerületi zsákegeret a rendszerváltás előtt. Sokáig beszélgettünk a megélhetési egérvarrásról.

Apakép

Aztán óvodába kezdtünk járni. Igen, direkt írom így: kezdtünk. Már a jelentkezési lapra is odavéstem és a bemutatkozó beszélgetésen is elmondtam, hogy mi családot keresünk, mert a meglévő családunk nagyon pici, egy rózsakehelyben elfér. Jó sorunk lett, olyan oviba járhattunk, ahol különleges kapcsolatok alakulnak a családok között. Nekünk több se kellett! Kihasználtunk mindent az utolsó pillanatig. 

A karácsonyt az óvodában egy reggeli közös éneklős hét előzte meg. Körben ülve a szülők, ölükben a gyerekek, kisbaba, nagymama, mindenki jöhetett arra a fél órára. Egész más volt innen elindulni aztán a napi robotba, legalább délig ott zümmögtek a dalok az ember fejében. 

Emléknek nem is rossz, de ott és akkor nem vettem észre, milyen jó dolgunk van. Csak éltünk azokkal a családokkal a nagy óvodai jövés-menésben, akik kerek egészek voltak, sok gyerekkel meg a felnőttek egymással. A kislányom meg is kérdezte egyszer, nagy sokára, miután végigszemlélte az összes gyerek összes családját ‒ és kellőképpen meggyőződött arról, hogy valami bibi van ‒, hogy biztosan nincsen neki apukája? Akkor hazamentünk és elővettük a fényképet. Amin én mosolygok, mint egy gondtalan csicseriborsó, apukája mellettem áll – megnyerő, jóképű férfi – és már ott van a pocakomban az a kislány, aki ezt a fényképet elkéri. 

A lányom alaposan megnézegette és csak annyit mondott: ezt a képet soha többet ne vegyük elő. Én, kis megalkuvó, meg azonnal eltettem, és mondtam, hogy oké, nem fogjuk elővenni. 

Talán én sem szívesen látnám elöl. Egyetlen közös karácsonyunk volt az apjával. Én mindenkivel összevesztem otthon, hogy elmehessek hozzá, ő legyártott nekem 96 kaszinótojást. Megkaptam a szerelmet, franciasaláta-ágyon. 

Aztán nyáron már költöztünk (vagyis inkább menekültünk). A lányom hat hónapos volt. Azóta sem láttuk a fényképapját, egy jó kis pereskedést kivéve. 

Felsorolásszerűen: következő karácsonykor meghalt apukám, elúszott a lakhatásunk, kisszobába kerültem az összes gyerekemmel, a kutya is meghalt, szűkölködtünk, fogyott a levegő rendesen körülöttünk. Keresgélem, ebben az időszakban mi lehetne a napló piros oldala. Talán az, hogy a lányom anyukám szavára indult el először a nappaliban, hogy kukac-építőt kapott karácsonyra, hogy megtaláltuk a HellóAnyu! kávézót, mint családi helyet, ahova lehetett bábos mesekuckóba járni, így nem voltunk egyedül. Aztán végül egy év kisszobai kuporgás után kivettük életünk első albérletét a páratlan budai Hegyvidék kerületben. 

Csakazértis karácsonyt!

De kitekintve a robogó vonat ablakán, ami az életünk: idén is és tavaly is éppen elég ijesztő dolog vett minket körül. A gyerekeket főképp, akik mindenfelől mindenfélét hallgatnak naponta egy könyörtelen vírusról, maszkban kell tornázniuk, és új illemszabályokat követve enni az iskolában: lehúzod a maszkod, betolod a paradicsomos káposzta falatot, gyorsan visszahúzod a maszkot, rágsz, majd megint lehúzod a maszkod… Nálunk így kell csinálni  legalábbis. Elsősöknek. Én azt gondolom, ha ezt tudják, mindent fognak tudni. 

Ha egyszer sem vétik el és nem nyomják a paradicsomos káposztát közvetlenül a maszkjukba, akkor ez a generáció bárhol életben marad majd, ugrálnak vidáman a Holdon, ha arról van szó. 

Amióta ez a félelmetes időszak tart, alig látjuk egymást. Elhagytak minket a grimaszaink, nincsenek fáradt vagy kipihent arcok, a szerelmesek nem pirulnak el, ha a zebra túloldalán meglátják a másikat. Mindenki csak figyelő, érdeklődő, elforduló, unott vagy vigyázó szem tud lenni manapság. Mondhatom: arcátlanság! 

Egyszerűen nem tehetem meg a gyerekekkel idén, hogy megint használhatatlan legyek karácsonykor, egy szomorkodó néni, aki máshova vágyik.


Budapesti programlehetőségek szenteste:

Idén is vár mindenkit a Cirko-Gejzír

az Auróra

és az Instant-Fogas.

Nem és nem! Én idén kőkeményen tervezett programot írtam magamnak. 

  • Első terv: nem veszünk fát. (Na, ez jól kezdődik, tudom.) Minden évben az utcán heverő fenyők között szlalomozunk haza a már feldíszített fácskánkhoz. Idén az abszolút zéró pazarlás jegyében kivárjuk, míg belebotlunk egy senki által meg nem vásárolt darabba, és azt hazavisszük. Ez azért is jó terv, mert bőven lesz okunk a sétálgatásra szenteste. Nyomon leszünk, merre van árválkodó fa még. A kislányom egyébként is mindent szeret megmenteni, éppen most jöttünk haza: a helyi karácsonyi vásárt néztük meg, és a földön talált fenyőkéreg, illetve ágacska lett a legnagyobb kincs. 
  • Második terv: Kirándulni fogunk, bejárjuk az országunkban fellelhető összes szívcsakrát és gyógyító dombot. Keresünk havas helyszíneket. Télen csak elindulni nehéz. Ha valahova kimerészkedik az ember, akkor már nagyot megy, belevész a fehér tájba és csak gyalogol, hallgatja, ahogy a hó ropog a csizmája alatt, figyeli, ahogy fokozatosan megfagy az orra… 
  • Harmadik terv: Minden nap felhívom egy olyan barátomat, akivel évek óta csak kék kezei vagy mosolygós-szomorú sárga fejei vagyunk egymásnak. Le a virtuálissal, valós virtust a mindennapokba! Karácsonykor a másik úgysem hivatkozhat arra, hogy sok a munkája, legalább egy kávét mindenkiből ki lehet csikarni.

  • Negyedik terv: Ha mégsem így alakul, és mégis kicsit szomorkás lesz az ünnep, akkor sincs katasztrófa, és nem bújok a konyhaasztal alá, ígérem.