Mindenkinek van egy álma. Valami, amit nagyon szeretne elérni. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Vadadi Adrienn óvónőből vált az ország egyik legnépszerűbb meseírójává. Nem véletlen, hogy könyvei hallatlan népszerűségnek örvendenek az óvodások körében. Nála jobban senki sem ismeri őket.
Gyerekkel vagyunk: Évekig óvónőként dolgoztál, ma pedig sikeres író vagy. Szerinted mi a titka a könyveidnek?
Vadadi Adrienn: Nekem mindig az a fontos, amikor ovis meséket írok, hogy az érzelmi aspektusra rávilágítsak. Vajon mi történik a gyerekek fejében, lelkében, amikor az egyik elveszi a másiktól a játékot, üvölt és odacsap? A tett csak következmény, számomra az az igazán érdekes, ami odavezet. Ezekre a dolgokra tudatosan nem figyeltem, amikor óvónő voltam, hiszen ott legtöbbször tűzoltásra volt lehetőség. Arra figyeltem, hogy el tudjak távolodni annyira a helyzettől, hogy higgadtan tudjam kezelni. Íróként az a célom, hogy kinagyítsak olyan pillanatokat, amelyek fölött amúgy elsiklanánk, mert észre sem vesszük őket, annyira zajlanak az események. A könyveimben megállítom a pillanatot, megvizsgálom, hogy érzelmileg mi történik egy-egy konkrét helyzetben, és hogyan lehet kihúzni belőle a tüskét.
GYV: Hogyan vált belőled író? Sokat segített az óvónői tapasztalatod is?
VA: Az óvodáskorú gyerekeket én olyan jól ismerem, ahogy talán más író nem, hisz több időt töltöttem a gyerekekkel, mint a saját szüleik. Az írói pályám elindulását valószínűleg az segítette a leginkább, hogy annyiféle gyerekkel és annyiféle személyiséggel találkoztam az évek alatt, hogy a korosztályt, amelyhez szóltam, tényleg kívülről-belülről ismertem.
GYV: Már nem dolgozol óvónőként?
VA: Első könyvemet akkor írtam, amikor második gyerekemmel voltam várandós. Mire hároméves lett, és nekem véget ért a GYES, már több könyvem is megjelent, és sikereim voltak, válaszút elé kerültem, és már nem mentem vissza óvónőnek.
GYV: Ezek szerint tudatos döntés volt, hogy író leszel?
VA: Azt tudtam, hogy a hosszú, óvodában töltött évek után valami mással szeretnék foglalkozni. de mielőtt író lettem, mással is próbálkoztam: például masszőz voltam egy darabig, aztán újságírást tanultam. Az egyik az időbeosztás miatt, egyedül álló anyaként volt összeegyeztethetetlen az életemmel, a másik lelkileg viselt meg nagyon.
GYV: Miért?
VA: Újságíróként nagyon érzékeny témába nyúltam bele rögtön. Az egyik pilisi kis faluban lévő Waldorf iskola miatt oda költöző családok és a falu eredeti lakossága között húzódó feszültségről írtam. Én akkoriban épp hat hónapos terhes voltam, igen nagyon érzékeny időszak volt, és a támadások nagyon megviseltek. Azt gondoltam, hogy ha az újságírás ezzel jár, akkor az nem nekem való.
GYV: Az óvodát miért hagytad magad mögött?
VA: Anyagilag is nehéz volt, hisz 83 ezer forint volt a havi fizetésem, abból éldegéltünk a kislányommal, és fizettem a hitelemet. De el is fáradtam, és szerettem volna valami egészen mást csinálni. Nagyon jó volt óvónő lenni, de azt gondolom, szerencsés vagyok, hogy tudtam váltani.
GYV: Hol tanultad az újságírást?
VA: A Budapest Média Intézetben, ahol zseniális tanáraim voltak, például Medgyessy Gusztáv, Bányai György. Ők tényleg sorsfordítók voltak nekem. Ott tanultam meg az írás praktikáját, de ahhoz, hogy könyvet írjak, még kellett három vagy négy év.
GYV: Hogyan kezdtél el végül meséket írni?
VA: Egy szülinapi zsúrban voltunk, amikor valaki Esterházyról kezdett beszélni. Viccesen megemlítettem, hogy „egyébként nekem is régi vágyam, hogy híres író legyek”. El is nevettem magam, hogy miket is beszélek! Aztán arra gondoltam, hogy miért is ne lehetne a vágyakból valóság, azzal nem veszíthetek, hogy megpróbálom. Ahhoz nyúltam, amit legjobban ismertem: az óvodások világához.
A gyerekkönyvkiadók közül pedig a Pagony volt a legszimpatikusabb, oda küldtem el a meséimet. Tetszett nekik, és megrendeltek belőlük egy mesekönyvre valót.
GYV: Óvónőként mi a tapasztalatod a hazai óvodai rendszerről?
VA: Egyetértek Vekerdynek azzal a mondatával, hogy egy egészséges gyerek egészséges környezetben magától is megérik az iskolára, és nem kell semmilyen fejlesztés hozzá. A Waldorf óvodában agyon tetszik, ahogy az óvónők a gyerekekkel vannak. Nem irányítják a játékukat, nem állítanak fel túl sok szabályt, csak akkor avatkoznak be, ha a gyerekeknek segítségre van szükségük, egyébként hagyják a kicsiket szabadon játszani.
GYV: Miért és hogyan váltottál az idősebb korosztályra, az iskolásokra?
VA: A szerkesztőm ajánlotta, hogy írjak kisiskolásoknak. Meg is ijedtem, hiszen az iskolás korú gyerekeket már nem olyan mélységben ismerem. Attól féltem, na majd most kiderül, nem is vagyok író, hiszen a fantáziám csak az óvodás környezetben működik. De aztán megszületett az Alma utca 22, amely azóta sok iskolában kötelező olvasmány.
GYV: Írtál nagyobbaknak is.
VA: A hatodikos korosztálynak. Az is a kiadó kérése volt, hogy valami színjátszós könyvet írjak. Itt már nehezebb dolgom volt, mert ugyanazzal a problémával találtam szembe magam, mint gondolom minden más író, hogy ugyan a saját hatodikos koromra emlékeztem, de úgy éreztem, az kevés.
Úgyhogy beültem az iskolapadba, és próbáltam nagyon megfigyelni, hogy milyenek is a hatodikosok. Csak éppen ők már pont ahhoz a korosztályhoz tartoznak, amely már nem avatja be a felnőtteket az életébe. Amikor közel ültem hozzájuk, hogy halljam miről beszélgetnek, ők suttogni kezdtek. Nem volt más, a fantáziámra kellett hagyatkoznom. De nagyon sok órán részt vettem, ráadásul épp egy színdarabra készültek, ami sokat segített nekem a karakterek megformálásában.
GYV: Felnőtteknek szóló könyvvel nem próbálkoztál?
VA: De! Írtam egy felnőtt regényt is, amely ősszel vagy tavasszal meg is fog jelenni az Athenaeum Kiadónál.
GYV: Mi a témája?
VA: A karantén alatt egyszerűen nem ment a meseírás sehogy sem. Felhívtam a volt tanáromat, Bányai Györgyöt az újságíró suliból. Ő nagy segítőm azóta is. Ha nagyon elakadok valamivel, mindig őt hívom. Azt tanácsolta, hogy mindegy mit, csak írjak. Mintha csak a barátnőmmel beszélgetnék. Na és aztán ezt nem bírtam abbahagyni!
GYV: Miről szól a könyved?
VA: Valójában egy traumafeldolgozás a témája. Egy festőnő a főszereplő, akivel egy elakadt élethelyzetben találkozik először az olvasó.
GYV: Nehezebb volt felnőtteknek könyvet írni, mint meséket?
VA: Nagyon behúzott a téma, mert érintett vagyok, de főleg az volt a nehéz, hogy a karantén idején nem jártak a gyerekek iskolába, én meg írni akartam, és dühös voltam a Covidra, az intézkedésekre, az összezártságra, mindenre, amiért nem írhatok nyugodtan. És akkor hajnal ötkor felkeltem, és amíg fel nem ébredt a család, addig írtam, este pedig amikor elaludtak, folytattam.
GYV: Hogyan dolgozol? Van valamilyen szigorú napirended, vagy bármikor megy az írás?
VA: Vannak napok, amikor nagyon könnyen megy, máskor meg szobrászkodni kell a szavakkal meg a mondatokkal. Azt én utálom. Ha azt veszem észre magamon, hogy össze kell raknom a mondatot, hogy mondat legyen belőle, akkor inkább abbahagyom, mert soha nincsen olyan nagyon szoros határidő, hogy ezt ne tehetném meg, és megvárom azt, amikor csak úgy folyik belőlem. Az alkotás szerintem egy spirituális folyamat. Én csak egy eszköz vagyok, aki kalimpál a billentyűkön, de tulajdonképpen csupán egy csatorna vagyok, amelyen keresztül átfolyik a történet. Azt hiszem, ez az ihletett állapot. Én ebben szeretek dolgozni.
(Fotók: Szirbek Anita)