Rovatok

Egyszülős családok a hatalom kezében

Újabb nagy összegű állami támogatást kaptak az egyszülős családok, így nemsokára Budán is megnyithat az Egyszülős Központ. De még a vissza nem térítendő állami támogatást sem adják ingyen.

Magyarországon körülbelül 300 ezer olyan család él, amelyben az egyik szülő vagy gondviselő egyedül nevel egy vagy több gyermeket. Ez nagyjából azt jelenti, hogy félmillió gyermek nevelkedik egyszülős családban, ahol minden szülői feladat egy felnőttre hárul. E meglepően magas szám ellenére csak az utóbbi néhány évben kerültek ezek a családok a családpolitika látóterébe. A fordulat valamikor 2017-2018 környékén következett be, amikor félmilliárd forint értékű állami támogatásból megnyitotta kapuit a pesti Egyszülős Központ. A támogatások sora pedig nem ért véget, hiszen jövő év elejétől egy vadiúj Egyszülős Központ várja a segítségre szoruló családokat a budai Jakobinusok terén. De mielőtt a központok munkáját és érdekképviseleti tevékenységüket taglalnánk, ugorjunk vissza egy kicsit az időben, és nézzük meg, hogy honnan is indult a központot működtető alapítvány, és mennyi figyelem hárult az elmúlt 15 évben az egyszülős családokra.  

© Shutterstock

A központ alapítója és vezetője az első Orbán-kormány egykori szóvivője, Nagy Anna, aki maga is egyedül nevelte fel gyermekét, és aki már 2005 óta folyamatosan kampányolt és lobbizott az egyszülős családok érdekeinek védelmében. Több mint 10 évig azonban csak süket fülekre talált.

Elindultak azok a lépések, amelyek azt mutatják, hogy ez a 800-900 ezer ember, aki eddig láthatatlan volt, aki eddig senkinek nem volt fontos, most hirtelen elkezdett láthatóvá válni

– nyilatkozta Nagy Anna az ATV Startnak 2018-ban, az első Egyszülős Központ megnyitása kapcsán. 

Rögtön adja magát a kérdés, hogy mi is történt hirtelen, azaz miért kellett több mint tíz év ahhoz, hogy a döntéshozók is belássák: ezeket a családokat igenis segíteni és támogatni kell. Mi hozta meg a várva várt fordulatot? 

Valami történt

Szikra Dorottyát, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának család- és szociálpolitika szakértőjét kértük meg, hogy segítsen nekünk értelmezni ezt a hirtelen fordulatot:

A jelenlegi kormány családpolitikája elsősorban a heteroszexuális, házasságban élő családokat támogatja, ahogyan ezt az Alaptörvényben is lefektetik.

Ehhez képest meglehetősen ellentmondásosnak tűnik, hogy egy egyszülős családokat támogató civil szervezet ilyen mértékű állami támogatást kapott, és fog kapni a jövőben is, hiszen a Jakobinusok terén nyíló új központ is ennek köszönhetően valósulhat meg. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a jelenlegi döntéshozók valóban felismerték az ilyen családok nehézségeit és szegénységi kockázatát. Szikra szerint azonban a dolog nem ennyire egyszerű: 

Lehet, hogy ez a szervezet nagyon sok állami támogatást kapott, de ez egy szimbolikus támogatás, és önmagában még nem jelenti azt, hogy az egyszülős családokra különösebb figyelem irányulna a családpolitikában, hiszen a támogatások ellenére ezeknek a családoknak a szegénységi kockázata csökkent legkevésbé az elmúlt néhány évben.

A szakértő hozzáteszi, hogy amíg a kiemelt családi pótlék csak egy jelképes összeget jelent, addig ez a szegénységi kockázat nem is fog csökkenni. Hiába nevezzük kiemeltnek, ha a gyakorlatban nem jelent valós anyagi segítséget a gyermeküket egyedül nevelőknek. Ilyen, rászorultság alapú érdemi támogatások azonban nem jellemzik a jelenlegi családpolitikát.   

© Shutterstock

A történetet tovább árnyalja, hogy bár a közelmúltban születtek olyan a családpolitikai rendelkezések, amelyek az egyszülős családok helyzetét igyekeznek javítani ‒ mint például a tartásdíjak állami megelőlegezése, az árvaellátás összegének növelése vagy az egyszülősök előre vétele a bölcsődei jelentkezésnél ‒, ezek nem kapnak hangsúlyt a kormányzati kommunikációban. Talán éppen azért nem, mert az ilyen családok támogatása nehezen egyeztethető össze a jelenlegi kormány idealizált családmodelljével. A mégoly pozitív szakpolitikai lépéseket is inkább szerényen homályban tartják, nehogy csorba essen a propagált értékrenden.

Szimbolikus támogatás

„A kormányzat igényt tart a javaslataikra [egyes családokkal foglalkozó civil szervezetekéire – a szerk.] és ennek fejében bőkezűen támogatja őket, a szervezetek pedig legitimálják és terjesztik a kormányzat családpolitikai elképzeléseit” – olvasható a márciusban megjelent Szikra Dorottya és Fejős Anna által szerkesztett Támogatás és támadás – Női civil szervezetek az illiberális demokráciában című tanulmánykötetben. 

A kötet kooptált (döntéshozatalba meghívásos alapon bevont) civil szervezeteknek nevezi azokat a kezdeményezéseket, amelyek ténylegesen működnek, aktívan végeznek nőket és családokat segítő tevékenységeket, sőt a támogatásoknak köszönhetően folyamatosan új programokkal bővülnek, 

cserébe viszont megszűnik a döntéshozókkal szembeni kritikai hozzáállásuk. 

Bár a kötet tanulmányait olvasva nem derül ki egyértelműen, hogy az Egyszülős Központot működtető alapítvány szerepelt-e a kutatásban vizsgált civil szervezetek között, érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon ebben az esetben is ilyen kompromisszumról van-e szó. Éles kritikai hozzáállást biztosan nem láttunk a központot működtető alapítvány részéről. A közelmúltból a legjobb példa talán, az örökbefogadási törvény módosítása, mely egyértelműen erőteljesen érintette a leendő egyedülálló szülőket, az alapítvány azonban mégsem fogalmazott meg nyílt állásfoglalást az eset kapcsán. Az érdekképviseltre zárt ajtók mögött került sor, arról pedig nem igazán szóltak a hírek, hogy mi is hangzott el ott, milyen megoldást vagy kompromisszumot sikerült találni. A szervezet döntéshozókkal kialakított kapcsolatát , kifejezetten pozitívnak és hatékonyan együttműködőnek nevezhetjük, amit Novák Katalin, családokért felelős tárca nélküli miniszter nemrégiben posztolt Facebook-videója is megerősít. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy az Egyszülős Központban valamilyen áltevékenység zajlik.      Ellenkezőleg: egymást követik az egyedül nevelőknek és gyermekeiknek szervezett események. Számos jogi, pszichológiai szakember, pedagógus és tanácsadó nyújt segítséget a családoknak. Az iskolások rendszeresen kapnak iskolakezdési csomagot, tornafelszerelést, de több szász kisgyerek a központnak köszönheti azt is, hogy sikerült eljutnia valamilyen nyári táborba. A koronavírus-járvány idején pedig laptopokkal segítették a rászoruló gyerekek online oktatásának zökkenőmenetességét. A civil szervezet tevékenységének hitelességét Szikra sem vonja kétségbe, az érdekképviselet demokratikus mivoltát azonban erőteljesen megkérdőjelezi: 

„Az egyszülős családok támogatására létrehozott alapítvány egy olyan őszinte, komoly, alulról jövő kezdeményezés, amely a mai napig ténylegesen valós civil tevékenységet folytat az Egyszülős Központban. Viszont azáltal, hogy az állam magához öleli őket, megszűnik a kritikai hozzáállásuk a döntéshozókkal szemben.”

Mint ahogy a legtöbb történet, ez sem fekete-fehér. Hiszen egyfelől felmerül a kérdés, hogy ezeknek a civil szervezeteknek nem pont az lenne-e – vagy az kellene, hogy legyen – a missziójuk, hogy minden helyzetben, minden kormányzati döntéssel kapcsolatban képviseljék azokat a társadalmi csoportokat, amelyekért létrejöttek. Másfelől viszont miért ne volna lehetséges, hogy például az egyszülős családok érdekei azáltal vannak a legnagyobb mértékben és leghatékonyabban képviselve, hogy az őket felkaroló szervezet sorra szerzi az állami támogatásokat? Hiszen azt is szem előtt kell tartani, hogy itt egy valós programokat, tanácsadást, segítséget, támogatást kínáló szervezetről van szó, amely évről évre egyre több családnak, egyre több gyermeknek könnyíti meg az életét, amely közösséget biztosít a gyermeküket egyedül nevelő szülőknek, és számos eszközzel igyekszik javítani ezen családok szegénységi mutatóját. Hol húzódik tehát és mennyire éles a határ az érdekképviselet demokratikus és antidemokratikus formái között? Milyen és mekkora politikai árat kell fizetnie egy civil szervezetnek azért, hogy létezhessen és segítséget nyújthasson az általa képviselteknek? 

Szikráék kooptációs elmélete nyomán, az állami támogatások átláthatatlanságának és a civil szféra államosításának tükrében a döntő kérdés az, hogy az egyszülős családok ténylegesen megkapják-e azt a figyelmet és segítséget, ami kétségkívül megilletné őket, vagy itt inkább arról van szó, hogy ezek a családok a döntéshozó hatalom legitimálásának potenciális eszközei. 

Címoldali kép: Shutterstock