Vajon a mai magyar oktatási rendszer a jövőre készíti fel a gyerekeket? Megadja nekik azokat a készségeket, amelyek ahhoz kellenek, hogy megállják a helyüket az életben? Megtanítják őket gondolkodni, érvelni, vitázni, együttműködni, és ha hibáznak, a hibát kijavítani? Egyértelműen nem. Pedig a jövőben leginkább ezekre a kompetenciákra lesz szükségük. És hát, lássuk be, nekünk is erre lett volna szükségünk anno. Talán most másmilyen világban élnénk, ha mindezeket megtanították volna nekünk.
Teljesen véletlenül több olyan, különböző nemzetiségű filmet láttam a karantén utolsó heteiben, amelyik az iskolai életről szól, vagy iskolában játszódik. Jó filmek voltak, szórakoztatók – és magyar szemmel nagyon meglepőek. Most azonban nem filmkritika következik, hanem a magyar oktatásról lesz szó. Az ugyanis ezekből az alkotásokból is kitűnik, amit ebben az országban azért szinte mindenki sejt, akinek gyereke, munkája révén köze van az iskolákhoz: a magyar oktatási rendszer ósdi, elavult, nem a gyerekekért van.
Ezekben a filmekben azt látni, hogy az iskolában tanuló gyerekek nem némán, mozdulatlanul ülnek a padokban és körmölnek 45 percen át, hanem beszélgetnek az oktatójukkal.
Mi több, vitáznak, érvelnek, kérdeznek, véleményt mondanak. Vannak saját gondolataik, és természetes, hogy ezeket közölhetik.
Interaktív az egész óra, legyen szó bármilyen tantárgyról. Nem a könyvet kell bemagolniuk, majd felmondaniuk, hanem esszéket írnak bizonyos témákban. Történelemórán beszélgetnek az irodalomról. Irodalomórán a festészetről. Ha valaki a reál tárgyakból jobb, azt erősítik benne. Ha művészi vénája van, azt nem hagyják veszni. Persze kérdés, a filmek mennyire tükrözik a valóságot, de azt mindenesetre megmutatják, lehetne így is tanítani.
Mert ezzel szemben mi történik a magyar tanintézményekben? A gyerek bemegy reggel fél nyolcra vagy nyolcra az iskolába – ha van nulladik vagy mínusz egyedik órája, akkor még hamarabb –, és még félálomban megpróbál koncentrálni egy beszélő fejre. Sok inger nem éri, és hacsak nincs felelés vagy dolgozat, nincs szüksége komolyabb gondolkodásra, nem kell érvelnie, vitáznia, nem is nagyon kérdezhet közbe, nem mondhat ellent. Közben nem dőlhet rá a padjára, nem kalandozhat el a tekintete, nem bambulhat ki az ablakon, nem szólhat a másikhoz.
Forrás: Fortepan / Hegedűs Judit
Tegyük a kezünket a szívünkre, ha így kellene dolgoznunk a munkahelyünkön, kibírnánk? A gyerekeknek bírniuk kell, 6-8 órán keresztül.
És utána sincs vége. Következnek a különórák, a házi feladatok, felkészülés másnapra. Írnak és magolnak késő estig. Közben pedig elvész a tanulás élménye, a tudás boldogsága, taposómalom az egész. A folyamatos teljesítménykényszerben elvész a gyerek, a tehetsége, a lelkesedése.
A diákok talán többet dolgoznak, mint a felnőttek. Számukra a hétvége is munkával telik, mert a házi feladat az házi feladat, és a tanároknak a saját tantárgyuk a legfontosabb, nem a gyerek. Hiszen a gyereknek a tanulás a munkája. De elcsépelt mondás ez! Már akkor is hamis volt, amikor én jártam suliba, a nyolcvanas-kilencvenes években. Ma viszont egyenesen hazugság.
A tanulás lehetne akár a szórakozás is. Már minden adott ahhoz, hogy élmény legyen, kreatív és örömet adó foglalatosság, amit stressz és görcs nélkül csinálhatna végig.
Ráadásul a jelen munkahelyei és foglalkozásai is egészen másfajta képességeket és készségeket követelnek, mint akár tíz évvel ezelőtt. Mert mi történik ma az iskolákban? Ha a gyereknek valamiről saját véleménye van, nemhogy nem hallgatják meg, nem vitázhat, de még meg is „büntetik” érte. Ha hibázik, akár azért, mert rosszul tudott valamit, rossz napja volt, nem értette a feladatot, akkor azt rossz jeggyel szankcionálják, amit nagyon nehéz kijavítani, ráadásul ezzel meg is bélyegzik. Ha csapatban próbál megoldást találni egy problémára, akkor rászólnak, mert az egyéni munka a fontos. (Tisztelet a kivételnek, például az alapítványi iskolák „alternatív” oktatási módszereinek, bár ezek az iskolák tényleg csak kivételek, és a többség számára elérhetetlenek. És tisztelet azoknak a tanítóknak és tanároknak, akik a „hagyományos” iskolákban megpróbálnak tenni valamit.)
Mindeközben egy mai munkahelyen azt várják el az alkalmazottaktól, hogy a csapat tagjaként képesek legyenek együttműködni, kommunikáljanak egymással, érveljenek, akár vitatkozzanak a cél érdekében, legyenek kreatívak, rugalmasak, tudjanak alkalmazkodni a váratlan helyzetekhez, fejlesszék magukat, ismerjék fel a képességeiket és higgyenek is bennük, a hibáikat pedig ne kudarcként éljék meg. Ezek azok a képességek, amelyek egyáltalán nem fejlődhetnek a mai magyar csendhez, fegyelemhez szoktató, poroszos iskolarendszerben. A jövőben pedig még inkább erősödni fog az igény ezekre a kompetenciákra.
Jó lenne, ha végre történne valami. Nemcsak azért, hogy ne legyenek túlhajszoltak és stresszesek a gyerekeink, hanem azért is, hogy majd alkalmazkodni tudjanak a jövő világába.
Hogy olyan felnőttekké (és munkavállalókká) váljanak, akik kreativitásuk, önállóságuk vagy éppen csapatban való együttműködésük és rugalmasságuk által megtalálják a helyüket az életben.
És nem utolsósorban azért, hogy ne veszítsék el a tanulás örömét, mert arra a jövőben felnőttként is nagy szükségük lesz, hiszen állandóan képezniük kell majd magukat, hogy haladni tudjanak a korral.
Talán a pandémia okozta helyzet, a digitális oktatás kényszerűsége elindítja vagy meghozza a változást. Új és kihívásokkal teli, izgalmas módszereket fedezhettek fel a tanárok arra, hogy felkeltsék a gyerekek érdeklődését. A világgal együtt kellene változnia az iskolának is.
Címoldali kép: Fortepan / Gábor Viktor
