Évek óta vita folyik arról, jó módszer-e az osztályozás a gyerekek képességeinek és teljesítményének az értékelésére. És évek óta állítják sokan – pedagógusok, pszichológusok, oktatáskutatók –, hogy nem az. Ennek ellenére az iskola lényege a mai napig abban ragadható meg, hogy a gyerek minél több jó jegyet szerezzen, sőt lehetőleg csak ötösöket vigyen haza. Mert gyakorlatilag ettől függ a jövője. Pedig ezek az osztályzatok – főleg a félévi és az évvégi jegyek – nem a valós tudást mutatják meg. Fekete Zsombor videójáték-tervező szerint a videójátékoknál használt pontozási és jutalmazási szisztéma az oktatásban is alkalmazható lenne, és ezzel a módszerrel egy sokkal igazságosabb és átláthatóbb rendszert lehetne kialakítani a teljesítmény mérésére.
Vannak rossz emlékeim a gimnáziumi éveimből. Az egyik, amikor elhatároztam, hogy összekapom magam spanyolból és tényleg komolyan veszem a nyelvtanulást, amit addig ellinkeskedtem. Visszamenőleg is megtanultam mindent, gyakoroltam a nyelvtant, készültem az órákra, szóval, tényleg beleadtam anyait-apait. Aztán jött a felelés. Nagyon vártam, el akartam kápráztatni mindenkit a tudásommal. Az utolsó leckéből mindenre tudtam a választ, a tanár sem tudott belekötni. Vártam az ötöst, de nem kaptam meg. Ehelyett elkezdett a régi leckékből kérdezni. Többnyire azok is jól mentek, de volt, amiben hibáztam. Végül egy hármast írt be a naplóba, és nekem elment a kedvem az egésztől. Azt éreztem, hiába tanultam, hiába akartam javítani, nincs esélyem, mivel korábban nem voltam jó ebből a tantárgyból. Nem a tudásom, az igyekezetem, csakis a múltam számít. Ugyanakkor senkit nem érdekelt, hogy történetesen jó vagyok valamelyik tantárgyból, amikor elfelejtettem megírni a házit vagy elrontottam egy dolgozatot, már kaptam is az egyest, amit később csak nagy nehezen tudtam kijavítani.
Beskatulyázás helyett megerősítés
A pedagógus végzettségű videójáték-tervező, Fekete Zsombor szerint a beskatulyázás, másként mondva, elkönyvelés nem ritka az iskolákban.
„Kahneman és Tversky írja le a lehorgonyzás nevű jelenséget, amikor az emberek túlzottan ragaszkodnak egy korábbi referenciapontjukhoz. Ilyenkor az történik, hogy a tanárban kialakul egy kép a diákról, amelyet akkor sem tud elengedni, ha a diák nagyon igyekszik, hogy kitörjön ebből a skatulyából. Nem feltétlenül a diáknak akar ő rosszat, inkább a saját tévedhetetlenségének illúzióját szeretné fenntartani – elsősorban saját maga előtt. Ez teljesen emberi dolog, még ha kellemetlen is.
A nagy kérdés az, hogy tudunk-e olyan új kihívásokat megfogalmazni a tanárok számára, amelyekkel azonosulni tudnak, amelyek őket is motiválják. Előttem két kiváló pedagógus, Buzás Andrea és dr. Füzes Ádám áll példaképként, akik teljesen átformálták a gondolkodásmódomat a vizsgáztatás szerepéről. Felnőttképzési szakemberként mindketten azt vallják, hogy a vizsgáztatásnak arról kell szólnia, amit a diák tud.”
Vizsgáztatáskor, feleltetéskor a megszerzett tudást kell megerősíteni, keretbe foglalni, hogy eloszlassuk a diák bizonytalanságait, hogy azzal a jó érzéssel térhessen haza, hogy ő már elsajátította az anyagot. Még akkor is, ha éppen a feleltetés során állt össze a fejében a kép.
„Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki minden felelésre ötöst kap, csak azt, hogy a felelet, a vizsga egy jóleső élménnyé változtatható. A feleltetést megerősítésre, a diák építésére használni olyan cél, kihívás lehet a tanárok számára, amely felülírhatja végre a jelenlegi gyakorlatot.”
Az iskolák többségében ma rossz jegyet könnyebben kap az ember, ha hibázik, mint jót azért, ha tud valamit. A hibákat, a tévedéseket gyorsabban büntetik, mint ahogy jutalmaznak.
Gyerekként is éreztem, hogy valami nem stimmel az osztályozással, főként a félévi és az évvégi jegyekkel, amikor olyan osztályzatok rontották le az átlagomat, amelyeket nem azért kaptam, mert nem tanultam, hanem azért, mert elfelejtettem megírni a leckét.
Mi a baj az osztályozással?
Mindezt azért említem, mert mostanában egyre többször hangzik el, hogy az osztályozás bizony nemcsak felesleges, de „baromság” is. Ezt így a kiváló gyermekpszichológus, Vekerdy Tamás jelentette ki, és csak egyet tudok vele érteni. Ahogy Fekete Zsombor is, aki szívesen elmondja, hogy szerinte mi a baj az osztályozással:
„Először is, az osztályozás buta visszajelzés. Ha a gyerek hazajön, és megkérdezzük tőle, hogy mi volt az iskolában, a válasza legtöbbször az, hogy „semmi”. Ha elég sokáig faggatjuk, elmondja, hogy milyen jegyeket kapott. A szülő – a jegy értékétől és a vérmérsékletétől függően – vagy örül vagy nem örül az adott osztályzatnak.”
Pedig nem az osztályzatnak kellene örülnünk, hanem annak, hogy a gyerek milyen jó és fontos dolgokat sajátított el. Erről pedig az érdemjegy nem árulkodik. Csak annyit mond, hogy jól vagy rosszul csinált valamit valamelyik tantárgyból. Az osztályzat egy buta szám, nem utal arra, hogy mit tanult meg a diák, miben lett jobb.
„Másodszor, az osztályozás a teljes éves vagy féléves kontextusban rosszul mér. Hiszen nemcsak a tudást mutatja, hanem sok minden mást is: a szorgalmat, az íráskészséget, a szóbeli előadóképességet is. Tehát nem világos, mire vonatkozik. Emellett fenyítő, nevelő eszköz is. Van, aki azt is rossz jegy adásával torolja meg, ha a diák nem írja meg a házi feladatot. A büntetés gyanánt adott egyes ugyanannyit ér az évvégi átlagban, mint egy rossz felelet. A szorgalmi ötös sem különbözik egy jól megírt dolgozat jegyétől.”
Vagyis az osztályzat nem ad valós képet a diák tudásáról, inkább valamiféle összevont teljesítménymutatóként működik. Ki tudja, vajon mit jelent?
„Harmadszor, az osztályozás gyakran következetlen. Egy osztályzat jelentheti azt, hogy valaki a többiekhez képest hol helyezkedik el. Jelentheti azt is, hogy önmagához képest mennyit haladt. Illetve azt is, hogy a tananyag szempontjából milyen a tudása. Más-más viszonyítási pontok ezek, és gyakran előfordul, hogy az egyik jegyet még az első, a másikat a második, a harmadikat pedig a harmadik szempont alapján kapja a diák. Az ilyesfajta következetlenség elbizonytalanítja a gyerekeket, akik kiszámíthatóságra, pontos visszajelzésekre vágynak.”
Az osztályozás ráadásul gyakran szubjektív is. Azt, hogy a pedagógusnál mennyire számít a tanuló addigi teljesítménye, az előző jegyei, vagy az, hogy kedveli-e a diákot, nemcsak személyes példám, hanem Vekerdy Tamás is megerősítette egy 2019-es, a Magyar Narancsban megjelent interjúban: „Kevés szubjektívebb vagy roncsolóbb dolog van egy iskolában az osztályozásnál. (…) Számos tényező befolyásolhatja a tanárt: a gyerek hanghordozása, hajszíne, szemszíne, az, amit a pedagógus a szülői háttérről tud.” Így pedig nehéz teljesíteni. Hát még javítani. Mert az osztályozásnak ez a másik nagy rákfenéje. Nehéz kijavítani a rossz jegyeket. Fekete Zsombor szerint ez is a rendszer sajátja:
„Az átlagszámítás logikájából adódóan nehéz a javítás. Például ahhoz, hogy egy négyest könnyen és megnyugtatóan ki tudj javítani, egy hatosra lenne szükség. Hatosunk azonban nincs. Vagyis, ha valaki ötös szeretne lenni, és év elején becsúszott egy rosszabb jegy, akkor nagyon kell igyekeznie ahhoz, hogy az év végére kijöjjön a számára elfogadható matek. Ez még több stresszt és frusztrációt okoz a legtöbb lelkiismeretes diáknak – teljesen feleslegesen. Az iskolának biztosan nem a stresszről, a félelemről, a gyomorgörcsről kellene szólnia.”
Miért pont a videójátékok?
De akkor vajon mi lehet a megoldás? Létezik-e olyan szisztéma, amellyel valós képet kaphat a gyerek, a szülő, sőt, maga a pedagógus is a tanulók tudásáról vagy éppen hiányosságairól? Lehet, hogy meglepő, de Fekete Zsombor szerint a videójátékok visszajelzési rendszerében keresendő a válasz. Az a struktúra ugyanis, ahogy a játékosok szinteket teljesítenek, továbblépnek, jutalmakat kapnak, átvihető az oktatásba is.
„Először is azt kell megértenünk, hogy míg az oktatástól azt várja el a társadalom, hogy szelektáljon a gyerekek között, a videójátékok célja az, hogy minden játékos eljusson a játék végéig úgy, hogy lehetőleg jól érezze magát közben. A játékokat nem arra találták ki, hogy szelektáljanak, az oktatást pedig nem arra, hogy a diákok jól érezzék magukat tanulás közben. Másodszor, hadd pontosítsam a terminológiát: a videójátékok nem büntetnek vagy jutalmaznak, hanem visszajeleznek! A büntetés és a jutalmazás egy folyamat végén történik, a visszajelzés pedig a folyamat közben mindvégig jelen van. A kettő egészen különböző dolog!”
Ezen kívül még számos olyan ismérve van a videójátékoknak, a játék mechanizmusának, amelyeket Fekete Zsombor szerint az oktatásban is használni kellene. Ezekkel ugyanis a gyerekeknek segítenének a tanulásban, és abban, hogy ezt örömnek éljék meg, ne pedig stressznek vagy éppen kudarcnak. Például, ha valaki elkezd játszani egy számára még ismeretlen játékkal, számíthat arra, hogy lépésről-lépésre megmutatják neki, mit kell tennie.
A videójátékok ösztönző rendszere
Amikor videójátékokat terveznek, azt feltételezik a játékosról, hogy egy jól leírható lelki folyamaton megy végig.
1. Az első lépés az, hogy megismerkedik az adott játékkal. Nem magától kezd el játszani, hanem pozitív dolgokat hall róla valakitől, ezért kap hozzá kedvet. Ez az iskolában gyakran elmarad, vagy letudják azzal, hogy „kötelező”.
2. Másodszor, a játékos folyamatosan megerősítést kap arról, amit csinál. Visszajelzést általában pontok, hangeffektusok, feliratok formájában adunk. Az iskolában ennek felel meg, amikor a tanár azt mondja, „jól van”, „szuper” vagy „rendben”.
3. Miután megismerkedett a játék lényegével, és egy darabon elkísértük őt a tanulási folyamatban, a harmadik lépésben elengedjük a játékos kezét. Hagyjuk, hogy megoldja az első önálló feladatát. Ha már biztosak vagyunk benne, hogy elsajátította a tudást, kap egy jelvényt, amivel megerősítjük, hogy „igen, ő ezt már tudja”. A játékban nincs rossz jegy: addig nem megyünk tovább, amíg egészen biztos nem lesz a dolgában. Biztatjuk, hogy próbálkozzon bátran, mindegy, hányszor fut neki.
4. Ha valaki már tud valamit, automatikusan késztetést érez arra, hogy kipróbálja, bizonyítsa a tudását. Itt kettéágazik a dolog. A játékos vagy másokhoz méri magát – ekkor válik versennyé a játék, ekkor alkalmazunk toplistákat –, vagy pedig valami nagyobb cél érdekében kamatoztatja a tudását. Ha sikerül ezt a nagyobb célt elérnie, akkor trófeát kap. Az iskolában az előbbire a tanulmányi versenyek, az utóbbira a projektmunka a bevett eszköz, de akár „kicsiben” is működik a dolog egy óra végi kvíz vagy egy kreatív házi feladat formájában.
5. Ötödik lépésben, miután a játékos már „letett valamit az asztalra”, felébred benne a vágy, hogy őt magát is elismerjék a teljesítményéért. Eddig a munkájára kapott visszajelzést, ettől fogva viszont őt mint személyt kell elismernünk. Erre jók a rangok, illetve a szerepek.
A fenti eszközöknél nagyon fontos betartani a sorrendet – figyelmeztet a játékszakértő. Például a tudást visszajelző jelvénynek mindenképp meg kell előznie a versenyszituációt. Tilos olyan embert úszóversenyre küldeni, aki nem tud úszni. Ugyanez igaz az összes többi kompetenciára is: az, hogy valakit bedobunk a mély vízbe, csak ritkán elfogadható stratégia. Ha egy gyereket olyan kihívás elé állítanak, amire nincs felkészülve sem tudásban, sem lelkileg, az csak stresszelni fogja.
„Persze ezzel még közel sem merítettük ki a játékok eszköztárát. Ha azonban ezt az öt lépést következetesen alkalmaznák a pedagógusok, az iskola sokkal jobb hely lehetne, vidámabban folyna a tanulás, és osztályozásra sem lenne szükség.
Képzeljünk el egy olyan e-naplót, amelyben nem osztályzatok szerepelnek, hanem jelvények az egyes tárgyak témaköreivel. Ahol követni lehet, hogy a gyerek mit tud, és mit kell vele még gyakorolni. Ahol látszik, hogy milyen területek érdeklik különösen, miben szeret versenyezni, milyen projektmunkákon dolgozik szívesen. Így képet kaphatnánk arról, hogy mik az erősségei, milyen irányban érdemes tovább képezni.”
Merjünk hibázni!
Ezzel a rendszerrel, tehát a pontokkal, jelvényekkel, toplistákkal, trófeákkal és rangokkal meg lehetne tudni, ki hol tart, mit tud, milyen hiányosságai vannak. Ha a tananyag értékelése ilyen pontozáson és jelvények adásán alapulna, akkor jól átlátható, a gyerekek és a szülők számára is követhető lenne a fejlődés. De vajon jobban motiválná-e ez a szisztéma a gyerekeket? És könnyebb lenne-e a hibákat kijavítani?
Ez a rendszer lényegi visszajelzést ad gyereknek, szülőnek, tanárnak egyaránt. A jó visszajelzés pedig motiváló. Ami a javítást illeti, az általam a javasolt jelvényes rendszerben valójában nincs is mit kijavítani. Az ember addig próbálkozik, amíg nem sikerül elérnie az adott jelvényt. Bátran hibázhatunk, mert a hibákból ugyanúgy tanulunk, mint a sikerből.
Az osztályozás ellenzői azt is fel szokták hozni érvként, hogy nem minden gyerek tud jól teljesíteni, ha stresszhelyzetben van, vagy ha mások előtt kell megmutatnia magát. Márpedig jegyeket általában feleléskor vagy dolgozatokra kapnak a tanulók. Kérdés, hogy ez a fajta jutalmazási rendszer ezen is tudna-e segíteni?
„Vannak, akiknek kifejezetten jót tesz a stressz, akkor hatékonyak igazán. Másokat frusztrál, megbénít, ha szigorú körülmények között kell teljesíteniük. Ma ez utóbbi a gyakoribb. A diákok azt tapasztalják, hogy az iskolán kívüli környezet sokkal kevésbé stresszes, mint az iskola. Ezért töltenek egyre több időt a digitiális médiumokkal és egyre kevesebbet tanulással.
Nem gondolom, hogy az oktatás a jelenlegi formájában sokáig fenn tud még maradni. Előbb-utóbb ki kell alakítani egy olyan környezetet, ahova a diákok szívesen járnak tanulni. Persze ettől még maradhatnak a versenyistállók is – mindaddig, amíg az ilyen oktatási intézményeknek is megvan a lelkes rajongótáboruk.”
Címoldali kép: Shutterstock
