A Pest Megyei Kormányhivatal 250 ezer forintra büntette a Micsoda család! című mesekönyv egyik forgalmazóját, mivel szerinte a cég nem hívta fel a vásárlók figyelmét arra, hogy a könyv tartalma eltér a hagyományostól, azaz a „normálistól” eltérő családokat jelenít meg. A könyv már a megjelenése után hatalmas vihart kavart. Bár a kritikusai valószínűleg el sem olvasták ‒ csak annyit tudtak róla, hogy ez az első olyan óvodásoknak szóló mese, amely szivárványcsaládokat mutat be ‒, azonnal támadni kezdték. A mai Magyarországon sajnos ennyi elég is a felháborodáshoz és az ökölrázáshoz.
A Micsoda család! című verses mesekönyv ‒ amelyet Lawrence Schimel írt és Szabó T. Anna fordított magyarra ‒ egy kisfiú reggelét és egy kislány estéjét mutatja be. Az előbbi a cicáját eteti meg, és büszke arra, hogy képes volt ezt egyedül megtenni, az utóbbi a kiskutyájával kerül konfliktusba, amikor az ellopja a maciját. Két aranyos mese, amellyel a kritikusaik szerint semmi baj nem lenne, ha a kisfiú nem két anyukával és a kislány nem két apukával alkotna családot. Egyébként ez a tény, miszerint homoszexuális szülők gyerekeiről van szó a könyvben, mindössze három mondatban jelenik meg: „Anyáim és húgom még mindig alszanak”, „Esti mesét olvas apukám és apum…”, „Lefeküdt a kutyám, alszik a két apám”. Ennyi.
Ez a három mondat és az illusztráció állítólag károsan hat az óvodáskorú gyerekek fejlődésére. Miért is? Milyen károsodást szenved az az óvodás, amelyik arról hall, hogy bizony élnek olyan gyerekek, akiket két anyuka, vagy két apuka nevel fel? Eláruljuk, semmilyet. Főleg nem ilyen tálalásban.
Ez a mesekönyv nem befolyásol, nem terel, hanem érzékenyít. Azaz természetessé teszi a gyerekek számára azt, ami egyébként természetes, hiszen a környezetünkben élnek homoszexuális párok, és nevelnek gyereket. Igaz, kevesebben vannak ‒ akárcsak a vörös hajúak vagy a kék szeműek ‒, de vannak, és akkor is lesznek, ha ezt a tényt eltitkoljuk, üldözzük vagy utáljuk őket. Ám ha ezt már kiskorukban megosztjuk a gyerekekkel, akkor valószínűleg később nem fogják kinevetni, csúfolni, megalázni, megverni azokat a társaikat, akik szivárványcsaládban élnek. Ilyen végtelenül egyszerű ez az egész.
A gyerekek nem születnek kirekesztőnek és gyűlölködőnek. Mi, felnőttek tesszük őket azzá a módszeres, másokat megvető, kigúnyoló, utálkozó viselkedésünkkel.
A gyerekek elfogadóak, nem fognak kiakadni, ha két bácsit látnak csókolózni, csak megkérdezik, hogy miért. És ha azt a választ kapják rá, hogy mert a két bácsi szereti egymást, úgy, ahogy anyu és apu, akkor az rendben van számukra, nem problémáznak ezen tovább, hanem elfogadják, mint ahogy azt is, hogy Julikának göndör a haja, Ahmednek sötétebb a bőre és anyukája fején kendő van, hogy Norbika szemüveges és hogy Marika anyukája nem lát.
Ezeknek az érzékenyítő mesekönyveknek ‒ amilyen egyébként a Meseország mindenkié című kötet is – az a feladatuk, hogy ezt az elfogadást ne engedjék elfelejteni a gyerekeknek, és segítsenek a szülőknek abban, hogyan magyarázzák el a másságot. Nemcsak a szexuális másságot, hanem minden mást, például a szemüvegességet, a kövérséget, a fogyatékosságot, a betegségből eredő különbözőséget, és azt, hogy a társadalmi sztereotípiák kora lejárt.
Nyugodtan sírjon egy kisfiú, és nem baj, ha babával akar játszani, nyugodtan focizzon egy kislány és szereljen autót vagy hordjon rövid hajat. Nem lehet belekényszeríteni senkit sem skatulyákba, főleg nem úgy, hogy ezzel elnyomjuk az érzéseit, az érzelmeit, a vágyait, az egyéniségét. És nem szexuális érzésekről, érzelmekről, vágyakról van szó, hanem teljesen hétköznapiakról, amelyek a felnőttkorra is kihatnak.
Hiszen minden ember más, gyerekkorban és felnőttkorban is.
A férfiak ma már vállalhatják az érzéseiket, ki is mutathatják, egyáltalán nem lesznek ettől kevésbé férfiasak, sőt! A nők pedig igenis megállják a helyüket bármilyen olyan szakmában is, amelyet korábban csak férfiak műveltek. Mert meg tudják tenni, mert képesek rá, és ettől nem lesznek antinők! Sőt!
Hogy mi a férfias és mi a nőies, az ne legyen mások által kőbevésett szabály, döntse el mindenki, hogyan akarja megélni a nőiességét vagy a férfiasságát.
És itt most térjünk vissza a Micsoda család!-ra. Ez a könyv elsősorban azoknak a kicsiknek íródott, akik ilyen családban nevelkednek. „Minden kisgyerek, így a szivárványcsaládokban élő kisgyerekek is megérdemlik, hogy egy mesében magukra és szüleikre ismerjenek. Hogy minden családnak lehessen meséje” ‒ írta a Szivárványcsaládokért Alapítvány a Facebook-oldalán a könyv megjelenése alkalmából. Ám az ilyen meséket nemcsak a kétanyukás és kétapukás gyerekek érdemlik meg, hanem azok is, akik heteró családokban élnek. Egyrészt az elfogadás, a tolerancia, a szolidaritás tanulható és tanítható érzések, amelyek által több és elégedettebb lesz az ember. Tehát boldogabb is.
Mert azzal a tudattal együtt élni, hogy minden, ami más, az rossz, azt utálni és üldözni kell, igen fárasztó és károsan hat a pszichére is. Sokkal károsabban, mint a homoszexualitás létezése.
Az ilyen könyvekre azoknak a gyerekeknek is szükségük van, akik másnak születtek. Ugyanis bármilyen furcsa is egyeseknek, a felnőtt homoszexuálisok (biszexuálisok, leszbikusok, transzneműek stb.) is voltak gyerekek. És sokan már egészen pici korukban szembesülhettek a másságukkal. Pedig nem valószínű, hogy olvastak ilyen mesekönyveket, és heteró családban nőttek fel. Csak egyszerűen így születtek. Egy ilyen mesekönyv senkinek a szexuális irányultságát nem befolyásolhatja, mert nem tudja befolyásolni. De azt igen, hogy a másságával szembesülő gyerek elfogadja-e önmagát, azaz
a félelem, az önmaga iránti megvetés és gyűlölet, vagy a bátor és boldog önelfogadás lesz-e a jövője.
És nem, ez a mesekönyv nem az LMBTQ-közösség nyomulása és propagandája. „Csak” egy mesekönyv, amely érzékenyít, tanít, amely megmutatja, milyen sokszínű a világ, amelyben mindenkinek helye van. És nem attól függ, hogy ki milyen ember, hogy kivel él együtt, hány anyukája vagy apukája van, hanem attól, hogy hogyan viselkedik. És hogy igenis lehet természetes a más is. Miért ne lehetne?!
Tehát amikor a könyvet valószínűleg nem olvasó álkonzervatív, álkeresztény politikusok és megmondóemberek habzó szájjal azt állítják, hogy ez veszélyes és káros a gyerekekre, akkor csak nevessük ki őket. A gyerekekre sokkal károsabb hatással van a titkolózás, és ha gyűlöletre, intoleranciára, mások kirekesztésére és eltaszítására tanítjuk őket. Vagy ha nem tanítjuk meg őket az elfogadásra. Mert borzasztó lenne egy olyan társadalomban élni, amelynek az agresszív része büntetlenül kipécézhet egy csoportot, hogy az erejét fitogtassa, hogy őket kihasználva a hatalmát erősítse. Ne engedjük, hogy ennek a gyerekek igyák meg a levét!
