Kerekes Valéria „mesetudós és játékvarázsló” az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának a Neveléstudományi Tanszékén dolgozik oktatóként és kutatóként immár hetedik éve. Ezt megelőzte 15 év az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon, vagyis Valéria tanulmányai végeztével nemigen hagyta el az anyaintézményt. Nevelésről, játékpedagógiáról és saját „mesét másként” módszeréről beszélgettünk vele. Utóbbit a gyakorlatban is bemutatja július 26. és 30. között a Művészetek Völgyében, ahol a Kőbánya Udvarában mesél és játszik a gyerekekkel és az érdeklődő szülőkkel.
A neveléstudománynak mely területeire specializálódtál?
A neveléstudomány nagy előnye, hogy sok elágazása van, és nagyon sokféle módon lehet megközelíteni. Jelentős részét képezi a játékpszichológia és -pedagógia, módszertani tudásbázisa is részben erre épül. Mert ha nincs megalapozva a játékosság, akkor az egésznek a lényege vész el, az, ami a szabadságát adja. Sajnálatos módon ez a diszciplína elvétve vagy egyáltalán nem jelenik meg külön tárgyként a tanító- és a tanárképzésben. Ugyanakkor az óvodapedagógus, illetve a csecsemő- és kisgyermeknevelő képzésnek egyik alappillére továbbra is.
Mik a játékpedagógia gyökerei a magyar neveléstudományban?
A játékpedagógia hangsúlyosan a reformpedagógia kapcsán jelent meg a magyar közoktatásban, akkor, amikor Magyarország elkezdett nyitni az innovatív módszerek felé a rendszerváltás előtti években. Ennek az egyik bizonyítéka az 1971-es Az óvodai nevelés programja, amely − véleményem szerint − idáig a legpontosabban megírt pedagógiai útmutató. Ez a gyerekek érdekeit előtérbe helyező program szorgalmazta a szülők részvételét az otthoni mesélésben. Az óvodapedagógus-képzés főiskolai szintűvé válásáig (1990) az általános iskolából éppen csak kilépő, óvodapedagógiát tanulni kezdő fiatalok még nem veszítették el gyermekkori játékosságukat.
Mai hallgatóink többségét „rehabilitálni” kell ilyen szempontból, hónapok telnek el, mire felfedezik magukban a játékosságot, újra tudnak játszani, ismét komfortosnak élik meg a különféle játékhelyzeteket.
Furcsának tűnik nekik, hogy játékokat tanulunk, adaptálunk, kitalálunk, eltelik némi idő, mire megszokják, hogy a játékpedagógia óra lényegében ezekből áll.
Hogyan lehet megtanítani játszani egy felnőttet?
Azt szoktam mondani a hallgatóimnak, nagy szerencsém, hogy nem tanítanom kell őket, csupán felidéznem a már megélt gyermekkori játékélményeiket. Mindent, amiről tanulunk, megéltek már egyszer, akkor is, ha nem emlékeznek rá. Először a játékfejlődés íve mentén tapasztaljuk meg a különböző játékfajtákat: milyen egy gyakorló játék, egy konstruáló játék, egy szerepjáték, és hogyan alakulnak ki belőlük a szabályjátékok. Ugyanis a már felnőtt ember játékfogalma leginkább a szabályokhoz kötődik. Ettől függetlenül gyakran láthatunk a játszótereken gyermekükkel önfeledten homokozó, hintázó szülőket, akik ilyenkor újra átélik saját korai játékélményeiket. A csapatépítő tréningek is leginkább ezekre épülnek.
Vannak tapasztalataid arról, hogy mennyire tudnak játszani a szülők?
Szerintem sokkal jobban, mint amennyire mernek. Nagyon optimista vagyok, hiszek benne, hogy nem halt ki teljesen a játékosság a felnőttekből, csak elbújt, vagy eldugták. Sokszor mentegetőznek, hogy nincs is idejük játszani, hozzátéve, hogy ha ott van a rengeteg eszköz, ami leköti a gyerekeket, miért kellene velük játszaniuk?
Viszonylag sokszor tartok olyan foglalkozást, amelyen a szülők és a gyerekeik megtapasztalják az együttes játék- és meseélményt. Szinte terápiás, de nem szeretem ezt a kifejezést, mert itt inkább csak felidézésről van szó.
A gond sokszor az, hogy a szülők szeretik kivonni magukat az ilyesmiből, főleg, miután óvodába kerül a gyerekük. Azt gondolják, hogy ott már „kijátszotta” magát aznapra, tehát ha hazajön, akkor ugyanúgy, mint ők, tegye le a munkát és pihenjen.
Ezért azt gondolom, hogy az a három év, amit az óvodában töltenek ma a gyerekek, a legvédettebb három évük egész életükben. Olyan időszak ez, amikor kifejezetten róluk szóló dolgok történnek. Ott szinte biztosan hallani fog élőszavas mesét, szabadon játszhat, választási lehetősége is van, hogy mit játsszon. Otthon is jó lenne csinálni valamit együtt, amiben benne van a játék lehetősége. Mert benne van az együtt főzésben, a molyolásban vagy rendrakásban. Mindenben.
Ha jól tudom, nemcsak hallgatóid vannak, hanem foglalkozásokat is tartasz.
Igen és nagyon szeretem ezt is. Van egy kialakulóban lévő módszerem, a „mesét másként”. Ennek lényege, hogy először élőszóval mesélek, főként magyar népmeséket, amelyekhez azután különböző játékokat társítok.
Azt tapasztalom, hogy nagyon kevés történetet, mesét ismernek a szülők. A gyerekek még hoznak az óvodából egyet-kettőt, de nincs egységes óvodai repertoár. Ha megkérdezünk egy felnőttet, milyen mesére emlékszik kiskorából, néhányat tud csak mondani, népmesét alig, inkább egy-egy Andersen- vagy Grimm-mesét.
Tudjuk, hogyan viszonyulnak a pedagógusok a mesékhez?
Most készülünk egy elég nagy léptékű országos kutatásra, amely többek között azt fogja feltárni, milyen az óvodapedagógusok meseképe, illetve a mesékhez való viszonya, mi motiválja őket a mesék kiválasztásában. Ezt a vizsgálatot szeretnénk majd kiterjeszteni a későbbiekben a kisgyermekeket nevelő szülőkre, valamint a felnőtt lakosságra.
Térjünk vissza a „mesét másként” módszeredhez. Tesztelted már?
Igen, egy nagyobb kutatás keretében. Egy éven keresztül vizsgáltuk huszonegy óvodapedagógussal, hogyan tud beépülni az óvodák mindennapjaiba ez a módszer. Mint már említettem, itt kizárólag élőszavas meséléssel történik a meseátadás, majd erre épülnek a készség-, képesség- és személyiségfejlesztő játékok. Ezek nem közvetlenül kapcsolódnak az elhangzott mesékhez, tehát nem dramatizálják az adott mesét, hanem kiemelnek belőle bizonyos érzelmi elemeket. Tudniillik abban hiszek, hogy minden mese egy nagyon konkrét érzelemből indul ki. Amikor valaki először elmesélte, annak valamilyen érzelme − bánata, dühe, öröme stb. − indította el az adott történetet. Nyilván később hozzá társultak egyéb érzelmek és ráépültek bizonyos szimbólumok.
A gyerekek számára fontos, hogy idővel képesek legyenek egyre jobban differenciálni az érzelmeket. Sajnos, ha most felmérnénk az óvodáskorú gyerekeket, akkor talán négy olyan érzelem lenne, amit konkrétan meg tudnak különböztetni. Tehát kezdenek eltűnni az árnyalatok.
Főleg amiatt, mert a gyerekek nem mindig tudnak arcot vagy kifejezést társítani az ilyen vagy olyan érzelmi töltethez.
Mi okozza ezt?
A mérhetetlen mennyiségű vizuális inger. Ami most zajlik mesefronton, az sajnos meglehetősen zavaros érzelmi alapokon nyugszik. Nem mindig világos a gyereknek, hogy egy adott szereplőnek milyen lehet az érzelmi állapota. A szerepjátékokban úgy vesznek fel különböző (meseszereplő) személyiségeket, hogy azok külső jeleit ismerik, ám a tulajdonságaikat, érzelmeiket nem. Ez részben életkori sajátosság is. A jó és a rossz közötti különbség már nem olyan egyértelmű számukra, mint mondjuk akár tíz vagy húsz évvel ezelőtt.
A „mesét másként” módszer megpróbálja kiemelni és egyértelműbbé tenni a különféle érzelmeket. Ha a fókuszban a bánat van, akkor olyan típusú játékokat játszunk, amelyekben átvitt értelemben valahogy jelen van a szomorúság és annak a feloldása is. Ezek, mondhatni, drámajátékok, de ezt a kifejezést nagyon óvatosan kell kezelni a magyar óvodapedagógiában, mert még mindig nem teljesen tiszta a drámapedagógia és a dramatikus játék közötti különbség.
Sajnos a drámapedagógia nem lett az oktatás szerves része az elmúlt harminc évben. Mit lehet tenni mégis azért, hogy bekerüljenek ezek a jó módszerek a nevelésbe?
A „másképp mesélés” módszertanát megpróbáljuk bekapcsolni az óvodai nevelés gyakorlatába. A XI. kerület egyik óvodájában ez év szeptemberétől indul egy négyéves projekt, amelyik a módszert programmá szeretné fejleszteni. Úgy gondolom, hogy minden egyes olyan metódust, amely újfajta megközelítést igényel, úgy lehet bevezetni, ha azokkal együtt alakítjuk, akiknek kitaláltuk, vagy akikhez szervesen kapcsolódik.
Ennek a mesélős módszernek, mint mondtam, van egy leágazása: ez pedig az, hogy a mese és a játék segítségével megpróbálja jobbá tenni a szülő-gyerek kapcsolatot. Szeretnénk a szülőkkel valahogy úgy megismertetni az élőszavas mesélés varázsát, hogy az semmiképp ne legyen nyomasztó. Tehát úgy fogják fel, hogy ez most egy előadás, amit meghallgatunk, és akkor utána majd valamit kell csinálunk, hanem ez egy közös, örömteli játék legyen.
Fontos, hogy fejből mondjuk a mesét?
A népmese esetében igen. A mesélő szabadsága pont abból születhet meg, hogy nem a betű szerinti szöveghűségre törekszik. Nem térek el a történettől, csak megadom azt a szabadságot, hogy könnyebb legyen elmondani, befogadni.
Említetted, hogy nem szereted azt a szót, hogy terápia. Ennek ellenére hiszel abban, hogy a meséknek lehet gyógyító erejük?
Nem tudom. Mindenesetre a mese az egyetlen olyan eszköz, amelynek segítségével közvetlen kapcsolatot tudunk teremteni. Tehát minden másban van valami közvetett elem, a játékban is. Amikor mesélünk, akkor kifejezetten arra figyelünk, akinek mesélünk. Vagyis nem előadunk. Ezt mindannyian nap mint nap megtapasztalhatjuk, ha beszélgetünk valakivel és közben mélyen belenézünk a szemébe. Mindannyiunk életében bizonyára van egy olyan történet, amit valakitől hallottunk és valamiért emlékezetes maradt. Azt hiszem, kezd háttérbe szorulni a valódi egymásra való figyelés. Beszélgetünk, de közben mást csinálunk.
A mesélés „terápiás” hatása pont abból adódik, hogy neked mondom el, rád figyelek, fontos vagy nekem. Ha a szülők tudatosabban akarnak mesélni, akkor az első időszakban szinte mindegy, hogy a csipkebokrok növekedéséről vagy az csillagászatról mesélnek a gyereknek, csak hozzá beszéljenek. Az érzelmi töltet fogja rabul ejteni a kicsiket is, ahogy mindannyiunkat. Gondoljunk csak bele a szerelmes pillanatokba: „Mondjál még valamit, mindegy, hogy mit, csak mondjad, mert ez nekem annyira jó.” Hasonlóan vagyunk gyerekként: alig várjuk, hogy valaki mondjon nekünk valamit. A teljes figyelem lesz az a csoda, ami mesélés közben két ember között megtörténik.
Minden egyes mesének ez a lényege, hogy minden megpróbáltatáson túl lehet jutni, egyszer csak vége lesz, és hogy meg tudom oldani a problémákat. A hit a kulcsa az egésznek, azon múlik, hogy meg tudom-e csinálni. Minél több ilyen hitet táplálok egy gyerekben, annál inkább fejlődik az önbizalma, önbecsülése.
Életkortól függ, hogy éppen mi az, amit a világból megért, és mi az, amit még a saját belső csodavilágában fel tud dolgozni.
Ez volna a meseterápia lényege is?
A meseterápiának nagyon egyszerűen az a lényege, hogy minden élethelyzethez tartozik egy történet. Tehát minden történet, ami megtörténik az életünkben, az köthető valamilyen mesében is megtörtént dologhoz. A terapeuta megkeresi azt a történetet, amelyben a hős útja hasonló elemekből áll. Belehelyezi az összes szereplőbe a terápia alanyát, hogy az a különböző szerepkörök által tudja megtapasztalni a saját élethelyzetét, más szempontokból is megvizsgálhassa a problémáját, és végül megtalálja a megoldást.
Akkor ez a te módszered mégiscsak egyfajta meseterápia?
Nem. Ez inkább egy prevenciós eszköz.
Milyen módon találkozhat a „mesét másként” módszerrel az, aki nem az ELTE Tanító- és Óvóképző Karon tanul?
Többféle módon. Leginkább meghívásos alapon óvodás csoportok szülőivel dolgozom együtt, vagy olyan rendezvényeken, ahol igény van arra, hogy megtapasztalhassák a mese és a játék együttes élményét.
Most Kapolcson, a Művészetek Völgye fesztiválon is ki lehet próbálni a módszeredet. Hogyan?
A Kőbánya Udvara nevű helyszínen lesz az Under5 csapatnak egy saját rendezvénysorozata, a Babakocsma. Itt minden nap délben mesélni és játszani fogok a kicsikkel és a szüleikkel, ez lesz a „napi mesebetevőnk”. Szeretném őket arra inspirálni, hogy többet meséljenek. Lesz élőszavas és olvasott mesélés is, hogy a résztvevők megtapasztalhassák a különbséget. Megmutatom, hogyan segítenek a könyvek az élőszavas mesélés megalapozásában.
Mi volt a legkorábbi olyan kedvenc meséd, játékod, amire emlékszel gyerekkorodból?
Nekem a mese, a mesélés, a játék az apai nagymamámmal volt közös élmény. Róla annyit érdemes itt elmondani, hogy nagyon fiatalon, 15 évesen lett anya, tehát nem igazán volt ideje felnőni − szerencsémre. Személyében kaptam egy kiváló játszótársat, aki éppúgy tudott lelkesedni a játékokért meg a mesélésért, mint én. Tudott ötéves lenni, mint én. Nem is fogtam föl, csak mikor már meghalt, mekkora nagy kincs volt, hogy vele tölthettem a gyermekkoromat. Hála a teremtőnek, már felnőttként sikerült vele egy életút-interjút magnóra vennem, abban ugyanúgy mesél, mint kiskoromban.
A hinta volt a kedvenc játékom, amit a szüleim maguk készítettek kötélből és deszkából. Ezen az „őshintán” a nagymamám órákon keresztül hintáztatott és közben mesélte a történeteket, amelyeket különböző dalokkal színesített. Ez volt a legelső játékélményem, ami végül odáig „fajult”, hogy nagymamámmal szó szerint bármit lehetett játszani, az üveggolyózástól kezdve a fogócskán át az összetett szerepjátékokig. Amikor fogorvos szerettem volna lenni, folyvást tejszínhabbal „tömtem” a fogait, és nagymamám úgy tett, mintha fájna a foga, és sikoltozott. Sok ilyen élményem van.
A kedvenc történetem Andersen A kis gyufaárus lány című meséje volt, amit másfél éven keresztül mesélt nekem a nagymamám minden egyes nap a délutáni alvás előtt. Már felnőttként közel két és fél évbe telt, hogy feldolgozzam, miért pont ezt a mesét kaptam, mi volt akkor az üzenete számomra, és mi most. Ebben a mesében is szerepel egy nagyon erős kötődés a nagymamához és benne van a nagymamához való visszatalálás is.
Nagymamám számtalan mesét tudott, olyan volt, mint egy élő mesekönyv. Talán mert neki ez volt a menekülés. Hirtelen kellett felnőnie, túl fiatalon lett feleség és anya, ráadásul a II. világháború közepén. Már meghalt, mikor elkezdtem a meséléssel tudatosabban foglalkozni, de mindig örömmel tölt el, ha alakját felidézhetem, és elmondhatom, hogy ő az én belső mesemondóm.
Címoldali kép: Shutterstock
