Nemrégiben elgondolkodtató cikk jelent meg egy magyar tinédzserről. A szlovákiai Szepsiben élő, 17 éves Horváth Annamária országos bajnok lett serdülő kategóriában 1500 méteres futásban. Hogy ez miért hír? Mert Annamária cigány, egy 17 tagú családban él a szegregátumban. Annamária 2018-ban tűnt fel, amikor utcai cipőben nyert meg egy futóversenyt. A fényképe bejárta egész Szlovákiát. Felfigyeltek rá, támogatói lettek, ahogy lett futócipője és edzője is. Az eredménye rávilágított arra, hogy a szegregátumban, mélyszegénységben élő fiatalok között milyen sok tehetség veszhet el, ha nincs, aki felkarolja őket. Nemcsak Szlovákiában, Magyarországon is. Erről L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója mindenkinél többet tud.
A gyerek az gyerek, a tehetség pedig tehetség. Teljesen mindegy, milyen családba született, milyen a bőre színe, a vallása, a nyelve. Sajnos itt véget is ér az általánosítás. Hogy a tehetséges gyerekek mennyire tudnak kibontakozni és sikereket elérni, már nagyon is befolyásolja a háttér, hogy hol és milyen körülmények között élnek.
Tehetséges gyerekek természetesen mindenhol születnek, és mindenki tehetséges valamiben. De sajnos azt látjuk, hogy a mélyszegénységben élőknél túl sok hatás dolgozik a tehetség kibontakozása ellen, és sok esetben még a tehetségcsírákat is nehéz felfedezni. Már ahhoz is szükséges egyfajta felzárkóztató munka, hogy kiderülhessen egy nélkülözésben élő gyerekről, hogy különleges képességekkel rendelkezik. Olyan felzárkóztatásra van szükség, amely bevezeti őt a különféle tevékenységekbe, megadja hozzá az alapot, hogy sikerélménye legyen, és olyan helyzetbe hozza, amelyben kiteljesedhet. Kapukat kell nyitni számára, segíteni az elindulásban, és persze mentorálni a későbbiekben is, hogy megkapja az összes olyan muníciót, ami ahhoz kell, hogy a tehetségét kamatoztatni tudja.
Ma Magyarországon mekkora esélyei vannak a fejlődésre azoknak a tehetséges gyerekeknek – sőt, egyáltalán a gyerekeknek –, akik mélyszegénységben, a cigánysoron élnek? Számíthatnak-e sikerre a sportban, valamilyen művészeti ágban, vagy akár csak a tanulásban?
Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem sok. Talán még a sport az a terület, ahol ez összejöhet. És ott vannak még a zenei tehetségkutatók, amelyekben felbukkannak csodás énekhangú gyerekek. A baj az, hogy ha az adott területen szeretne továbbtanulni, ahhoz sikeres általános iskola, középiskola, érettségi kellene. És nem csak azért, hogy például megtanuljon kottát olvasni.
Egy sor olyan tudásra és képességre van szükség ahhoz, hogy valaki megtalálja a helyét a világban, amelyhez nélkülözhetetlen az alapkészségek megfelelő szintje, és az olyan szociális és egyéb készségek, mint az önértékelés, az önállóság, az együttműködési készség, a megfelelő kommunikáció, a kitartás és a kudarctűrő képesség. Értenie kell önmagát és a világot is ahhoz, hogy sikeres legyen.
Az is nehezíti a helyzetet, hogy a hazai iskolarendszer az intellektuális tehetségeket támogatja. Ahhoz, hogy valaki művészeti egyetemen tanulhasson, sikeres érettségi kell. A generációs szegénységben élő gyerekek között ritka, aki eljut eddig. Szoktam mondani, hogy Picasso, akinek komoly diszkalkuliája volt, minden bizonnyal elvérezne a magyar köznevelés rendszerében… Bár tudom, az egy más kor volt, más tanulási és karrierépítési lehetőségekkel.
A mélyszegénységben élő gyerekek között a cigány gyerekek rosszabb helyzetben vannak? Vagy ebből a szempontból nincs különbség roma és nem roma között? Ha valaki szegény, akkor egyformán van megfosztva a lehetőségektől?
Számunkra ez sokkal inkább szegénységkérdés, és kevésbé etnikai fókuszú. Nálunk, az Igazgyöngyben a gyerekekre irányul a munka, és ebből a szempontból teljesen mindegy, cigány-e vagy sem. Az iskolarendszer azonban nem így működik. Ott jelen van a szegregáció, ami a halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekek elkülönített oktatását jelenti. Jelen van ez iskolán belül is, osztályok és iskolák között is, a nagyobb településeken belül. A halmozódó problémák, a szegénység és az átörökített szocializáció olyan helyzetet teremt, amelyben már ott a roma kérdés is, hiszen híre van a településen, hogy oda „csak cigányok” járnak. Ez már egy megbélyegző üzenet. A szegregált vagy erősen szegregálódó iskolák mindenben hátrányt szenvednek, leginkább megfelelő szakemberekből van hiány, hiszen a pedagógusoknál az eszköztelenség kiégéshez vezet, és aki tud, elmenekül. A probléma ugyanis nem kezelhető pusztán az iskolában. A hátrány megmutatkozik az iskolai környezetben is, akár a felszerelésekre, akár az épületre, udvarra gondolok. Az oktatási szegregáció minimalizálja a lehetőségét annak, hogy egy tehetséges roma gyerek kitörhessen.
A szegregáció hatására még nagyobb lesz az árok gyerek és gyerek között?
Igen, ez egyértelműen látszik.
Az oktatás esélykiegyenlítő funkciója rendkívül fontos, ez azonban nem tud érvényesülni az oktatási szegregációban. Ha pedig még települési szegregációval is párosul, az duplán hat a gyerekekre.
A települési szegregáció lakhatási szegénységgel is együtt jár, amihez hozzáadódik a hátrányos szülői háttér, hiszen ők sem kaptak elég muníciót sem a családjuktól, sem az iskolarendszertől ahhoz, hogy másfajta életstratégiát építhessenek fel.
Mindez azért is borzalmas, mert gyerekekről beszélünk. Akiket már eleve megbélyegeznek, sokszor már egészen kicsi korukban. Nekem is volt ilyen tapasztalatom, amikor óvodában dolgoztam. Teljesen másképpen viszonyultak a cigány gyerekekhez, és emiatt ki sem derülhetett, miben tehetségesek. Ez mennyire általános dolog?
Erről nekem is eszembe jut egy történet. Egyszer egy iskolában rám szóltak, hogy „túl közel engedem magamhoz a gyerekeket”. És ez nem jó… Abban az iskolában ez nem szokás, és legyek szíves alkalmazkodni az ott elfogadott rendszerhez. Ne ölelgessem őket, és ne engedjem, hogy engem is ölelgessenek, mert ez zavaró.
Tehát jelen van ma az előítélet, a rasszizmus a közoktatásban, az iskolarendszerben is. Nyilván ‒ vagy inkább úgy mondom, remélhetőleg ‒ nagyon kis mértékben, de sajnos nem erős ide a rasszizmus szó. Ám ezek után kérdés, hogy egy mélyszegénységből jött cigány gyereknek vannak-e lehetőségei például a sportban? Bekerülhet-e csapatba, eljuthat-e versenyekre? És mi a helyzet más területeken? Ha tud rajzolni, küldik-e rajzversenyre, ha szépen énekel, bekerül-e a iskolai énekkarba?
Azt hiszem, a tanárok mindenhol adnak lehetőséget, mindenki örül a tehetséges gyereknek. Nem a pedagógusok hozzáállásával van a baj, bár biztosan közöttük is vannak, akiknél a megengedettnél nagyobb az előítéletesség. A baj az, hogy nem csak arról van szó, hogy felfedezik-e a tehetséges gyerekeket. Ott van még a felszerelés hiánya, a hátrányok, a motiváció, a kitartás, a kudarctűrés problémája, és ezekre mind szükség van ahhoz, hogy a tehetség kibontakozhasson, a pedagógiai munka „megtérüljön”. Ha egy pedagógus azt látja, hogy tehetséges a gyerek, és elkezd vele foglalkozni, de a gyerek nem megy el az edzésekre, a különórára, akkor elengedi a történetet, és inkább azokkal foglalkozik, akik megbízható partnerei a munkában. Még akkor is, ha esetleg kevésbé tehetségesek, de kitartó szorgalommal dolgoznak. Sok gyerek nem kap otthonról elég megerősítést, nincs meg az a minta, hogy kitartóan kell dolgozni valamiért, aminek az eredménye csak később látszik majd.
A generációs szegénységben másfajta életstratégiák épülnek fel, és a gyerekek ebbe nőnek bele. Ezek a tehetséggondozás gátjai. Az esély meglenne, de a probléma túl nagy, és ezzel már rég nem tud megbirkózni az iskola.
Nem véletlen, hogy ilyenkor jó, ha van egy ember, aki motivál, példát mutat, még akkor is, ha nem tud tevőlegesen segíteni. De a gyerek legalább lássa, hogy másnak is sikerült. Hiszen olyan lányokról és fiúkról beszélünk, akiknek a szülei sokszor alig tudnak írni vagy olvasni, így szinte semmiben sem tudnak segíteni nekik.
A szülők tényleg nem tudnak segíteni. Aki maga is alapkészséghiányos, annak ez nem megy. Sőt, gyakran megerősítik a saját példájukkal, hogy elég ennyi tudás, ennyi erőfeszítés, hiszen „én is megbuktam, én sem jártam ki a nyolc osztályt, mégis itt vagyok”. Az olyan dolgokkal pedig, mint az idegen nyelv vagy az informatika, végképp nem tudnak mit kezdeni. Nagyon sokszor az otthoni környezet sem megfelelő, a lakhatási szegénység nem egy tanulást támogató környezet. Hiányzik az otthontanulás, olvasás gyakorlata is. Maguktól ezeket nem fogják tudni megoldani. Tényleg külső segítségre, motivációra van szükség.
Hogyan lehet esélyt teremteni ezek előtt a gyerekek előtt? Az Igazgyöngy például hogyan teszi ezt meg?
A legfontosabb talán, hogy kezelni kell az oktatás hatását amortizáló tényezőket is. Mi azt szoktuk mondani, hogy a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis a szülők generációját is bevonjuk a fejlesztésbe. Megpróbáljuk náluk bepótolni azt, amit lehet, közösséget fejlesztünk, megmutatjuk, hogyan tudják támogatni a gyerekeiket. A tanodában a 0-18 éves korosztállyal foglalkozunk, egységes módszertan szerint. Nagyon ügyelünk az alapkészségek fejlesztésére is, és a művészettel nevelés keretében a szociális készségekre is hangsúlyt fektetünk. Emellett ösztöndíjprogramunk és nagyon sok innovatív programunk is van. A lényeg a komplex hatás, amelyben a problémát teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük, és így keressük a megoldásokat is.
A munkájuk már számos esetben bebizonyította, hogy ha van esély, akkor élnek is vele. Gondolom, minden gyerekre büszke, de vannak olyan sikerek, amelyek például szolgálhatnak?
Természetesen vannak büszkeségeink, de én nem szívesen emelnék ki egy-egy gyereket. Mert nagyon nagy munka van a mögött, ha egyikük például eljut a felsőoktatásig. A többségi társadalom ebből mindössze azt érzékeli, hogy na, ugye, csak „akarat” kérdése az egész, és minden egyéni siker azt bizonyítja, hogy aki akar, annak sikerül. Pedig nemcsak az akaraton múlik, hanem a már említett okokon kívül a rendszer működésén és annak hibáin is. Az egyéni sikerek ezt nem láttatják.
Azt szoktam mondani, nem egy gyerekekkel kell százat lépni, hanem százzal egyet. A rendszert kell alkalmassá tenni a tehetségek kibontakoztatására, a szociális problémák kezelésére.
Persze nagyon örülök, hogy idén már négy egyetemista és 22 középiskolás ösztöndíjasunk volt.
Igazgyöngy sajnos csak egy van. De vajon ma Magyarországon hány olyan állami vagy civil kezdeményezés, program létezik, amelyik a felzárkóztatást, a tehetséggondozást és segítést tűzte ki célul, kimondottan ezekre a gyerekekre fókuszálva?
Olyan programot, amely ennyire komplexen kezelné a társadalmi leszakadás problémáját, nem igazán ismerek. Inkább egy-egy területre fókuszálnak, például a kora gyermekkorra, vagy a foglalkoztatással próbálkoznak. Közösségfejlesztési fókuszúból még kevesebb van, olyan pedig, ami még az intézményrendszerrel történő együttműködést is viszi, pláne. Jellemzően a civileknél vannak ezek is, az állami programok között a BM-Máltai Szeretetszolgálat Felzárkózó Települések programját tudom említeni, amelyben mi is benne vagyunk, és amely felzárkóztató fókuszú.
Visszatérve beszélgetésünk apropójára, a szlovákiai magyar kislányra: itthon mennyire jellemző ez a fajta támogatás? Ennek a gyereknek, ha Magyarországon él, vajon ugyanígy megfordult volna az élete?
Ha szerencsés, és van mellette egy civil szervezet, vagy magánszemély, aki képes felhívni rá a figyelmet, és menedzselni, akkor itthon is megtörténhet vele. Ott van például Béres Tibor futóklubja, a Dikh Villám. Ebben Tibor a kulcsfigura, a példa, az edző, a mentor. De zenei téren ott van Snétberger Ferenc programja, ők is keresik a terepen a zenei tehetségeket. Aki képes felvenni náluk a ritmust, szó szerint és képletesen is, az elindulhat ezen az úton. A probléma mindig az, hogy meg tudnak-e birkózni mindazzal, amit magukkal hoznak, amibe beleszületnek, amit elszenvednek. Azt hiszem, ez külső támogatás nélkül nem megy.
Egyvalamiről nagyon kevés szó esik mindig. Hogy mi, átlagemberek mit tehetünk? Mert kizártnak tartom, hogy nekünk csak az a dolgunk ebben az ügyben, hogy megosszuk az ilyen cikkeket vagy néha adakozzunk, ha valakinek a nehéz sorsa a reflektorfénybe kerül. Nekünk miben kellene megváltoznunk, hogyan kellene viselkednünk?
A legfontosabb az lenne, hogy ebben a folyamatosan radikalizálódó világban képesek legyünk visszafogni az indulatokat, a szélsőségeket.
Tudjunk empátiával ránézni a másikra. Megérteni, miért olyan, amilyen. Nem félni, elzárkózni, hibáztatni, és főleg nem gyűlölni.
Azt szoktam mondani, ha mindenki vissza tudná fogni a környezetében az elutasító, gyűlölködő szavakat, olyan alapokra rendeződhetnénk, hogy végre lehetne közösen gondolkozni a megoldásokon. Most, amikor gyakorlatilag rendszerszintű felhatalmazás van a szembenállásra, a kirekesztésre, ez igen nehéz feladat. De én hiszek az emberekben.
Mivel egy gyerekneveléssel foglalkozó magazinnak készül az interjú, hadd tegyem fel a kérdést: hogyan neveljük a gyerekeinket úgy, hogy a jövő társadalma ne legyen ennyire szegregált? Hiszen a ma gyerekeinek már másképpen kell gondolkodnia és élnie ahhoz, hogy a jövő jobb és igazságosabb legyen.
Amit világosan megértettem ezen a problématerületen dolgozva, az épp a szülői minta fontossága. Ami zsigerileg épül be a gyerekekbe születésük pillanatától fogva. Ahogy mi, felnőttek viszonyulunk bármihez, a gyerekek elsődlegesen azt a mintát követik. Ha mi szolidaritást mutatunk, ők is ezt veszik természetesnek. Nekünk, felnőtteknek kell magunkban kialakítani a megfelelő viszonyt, ez lenne az első lépés. A második, hogy ezt tudatossá tegyük a gyerekeink nevelésében. A társadalmi igazságosság alapjait a családokban kell lerakni, és az oktatásnak, no meg a társadalomnak megerősíteni. Remek idea, nem? Milyen egyszerű lenne! Csakhogy most minden nagyon összezavarodott. Új alapokra lenne szükség, olyanokra, amelyeket összetart valamilyen társadalmi konszenzus. Amihez aztán lehetne rendelni rendszerműködéseket, viszonyulásformálásokat, és ebben például a médiának is nagy szerepe volna. Minden mindennel összefügg. A hatások egy irányba fésülése pedig nagyon fontos feladat lenne. De sajnos most még azok is ellentétesek. Nagy kihívás ez mindenki számára.
Címoldali kép: Shutterstock
