Nemsokára szeptember elseje. Az iskolakezdő gyerekeknek, de a szüleiknek is izgalmas időszak ez, talán sokuk számára kétségekkel, kérdésekkel teli. Hamar be fog szokni a gyermekem? Szeretni fogja? Könnyen megtanul majd olvasni? Bevallom, én is izgatottan várom az első tanítási napot: hetedik alkalommal kapok első osztályt, idén 22 új tanítványom lesz. Velük is olyan jó lesz majd, mint a korábbi osztályaimmal volt? Könnyedén fog menni az iskolakezdés? Hamar összeszoknak? A kérdések 12 tanév elteltével sem változnak, és az izgatott várakozás is minden alkalommal ugyanolyan.
Az iskolaérettség azt az általános lelki-szellemi állapotot jelenti, ahová a gyermek 5-7 éves kora között valamikor eljut. Ebben a fejlődési stádiumban kilép abból a tudati buborékból, amely addig az ő világát jelentette, és amelyben mindennek ő volt a középpontja. Ráébred, hogy a világ nem körülötte forog, kidugja a kis csápjait, elkezd „kifelé“ érdeklődni, feladatokat és kihívásokat szeretne megoldani, érzelmileg tesz egy lépést a szülőktől a világ felé. Nem néz vissza már mindig, egyedül is eldönti, mit gondoljon egy helyzetről vagy egy emberről, kinek adjon bizalmat. Már nem igényli minden helyzetben a szülő biztatását, véleményét. Ha egy kicsit bántják, esetleg csak megvonja a vállát vagy visszaszól és megy tovább, nem landol minden apró-cseprő sérelemmel sírva anya/apa ölében. A szabad játék, az óvodai és otthoni szabályok követése, a mesehallgatás és beszéd, a kortársakkal eltöltött idő, a személyes kapcsolódások és a világban szerzett tapasztalatok útján, mondhatni, természetesen jutunk el erre a szintre. Éppen ezért,
amennyiben nem észlelhető komoly fejlődési hiányosság vagy lemaradás, az óvodán kívüli iskolaelőkészítő foglalkozásoknak nincs túl sok értelmük.
Az iskolaérettségi tényezőket négy fő területre bonthatjuk: szociális, kognitív, nyelvi és motorikus készségek. Ezek mellett, illetve hozzájuk kapcsolódóan vannak még továbbiak, amelyeket érdemes figyelembe venni a beiskolázáskor.
A motorikus készségeket nagyon jól lehet fejleszteni, de aki eleget mozgott, annál ezek valószínűleg kialakultak. Sajnos manapság egyre gyakoribb, hogy a gyerekek nem mozognak eleget – ami a családos kirándulásokat és a játszótéri szabad mozgást jelentené elsősorban, és nem óvodán kívüli sportfoglalkozásokat –, ennek következtében egyre több iskolába kerülő gyereknek nem megfelelő a mozgáskoordinációja.
A kognitív készségek közé tartoznak többek között a logikus gondolkodás, a koncentráció képessége és időtartama, a memória és a szerialitás (sorrendiségek felismerése és reprodukciója). Sok készség iskola alatt is hatékonyan fejleszthető, ezért ha kezdetben még nincs meg, inkább az a fontos, hogy időben felismerjük a hiányát, és a gyermek megfelelő segítséget kapjon.
Az olvasástanulás leglényegesebb feltételét – a hallási és látási készségekkel együtt – a nyelvi készségek jelentik. Amennyiben a gyerekünk nem mindig hall jól, vagy a beiskolázás előtt nem sokkal középfülgyulladása volt, nem árt elvinni hallásvizsgálatra a tanév kezdete előtt. Ha egy gyerek nem észleli pontosan a hangokat, akkor nem fogja meghallani, hogy milyen hangokból tevődik össze egy szó, és ezek közül melyeket képezzük elöl, középen vagy hátul. Ha pedig hiányoznak ezek a feltételek, akkor nyilván nehézséget fog jelenteni számára, hogy a betűket összeolvasva beazonosítsa a szavakat. Szintén nehézséget okozhat, ha a betűket homályosan látja, vagy egy esetleges szemtengelyferdülés következtében nem látja pontosan a sorrendjüket és az irányukat. Az olvasástanítást előkészítő szakaszban a pedagógus pont az ilyen hiányosságokra figyelhet fel. A nyelvi tudatosság egyik eleme, hogy a gyermek a hangzóira tudjon bontani egy szót. Érthető, hogy ennek hiányában igen nehéz megtanulni olvasni. A megfelelő szókinccsel és nyelvi tudatossággal rendelkező gyermek képes játszani a nyelvvel. Spontán meghallja a rímeket, és magától is tud ilyeneket gyártani. Ha szótagolva beszélünk hozzá, akkor ösztönösen képes utánozni, mert hallja a nyelv ritmusát. A nyelvi tudatosság nélkülözhetetlen az értelmező olvasás kialakulásához.
Sok készség fejleszthető, vagy akár ki lehet várni, amíg kialakul, és az se baj, ha csak az iskola megkezdése után valamikor éri el a gyermek a kívánt szintet. (Ehhez persze az kell, hogy türelmes és befogadó legyen a közeg, és a pedagógusok jól kezeljék a tanulók eltérő felkészültségét. – Hogy mekkora különbség van az állami és az „alternatív”, például a Waldorf-iskola tanítási módszere között, arról Balla Zita ír az Egy anyuka dilemmái 6. – Suliba megy a gyerek című írásában.) A szociális érettség megléte azonban valóban elkerülhetetlen feltétele a boldog iskolakezdésnek. Ennek egyik jele az, hogy a gyerek iskolába szeretne menni. A másik, hogy könnyedén be tudja tartani az iskolai szabályokat. Ha lefoglalják, akkor képes 20 percig nyugodtan ülni anélkül, hogy ez számára kínzó lenne. Ezt a készséget csúnya szóval monotóniatűrésnek is nevezzük, de nem azért van rá szükség, mert az iskola unalmas és padba kényszeríti a gyermeket. Ha rövidebb és nagyon izgalmas foglalkozásokat tartunk, akkor is a közösségi élet természetes velejárója, hogy néha egy kicsit várni kell.
A szociális érettség legfontosabb tényezője azonban szerintem az, hogy valaki a közösség részeként tudja magát definiálni. Felfogja, hogy ő az osztályban egy a húsz közül, és azon belül pont ugyanolyan fontos, mint a többiek. Ha a tanító az osztályhoz beszél, akkor odafigyel, mert tudja, hogy ez neki is szól, anélkül, hogy név szerint szólították vagy a szemébe néztek volna, és érdekli, hogy mit mond a tanító.
Ha egy gyermek úgy kerül iskolába, hogy még nem jutott el erre a szintre, akkor előfordulhat, hogy mire valódi iskolássá érik, addigra már nem szeret iskolába járni, mert azt tapasztalja nap mint nap, hogy itt valami olyan történik, amiben ő nem tud részt venni, a többi gyerek viszont igen.
Nagyon fontos kiemelni, hogy ennek a tényezőnek semmi köze sincs az intelligenciához. Ez egy fejlettségi szint, amelyre mindenki eljut előbb-utóbb. Itt az a fontos, hogy a gyermek fejlődésének menetéhez igazítsuk az elvárásokat.
Annak idején elmentem a kisfiammal egy baráti összejövetelre. Sok gyerek ült az asztal körül. Tavasz volt, a fiam az ezt követő szeptemberben került volna iskolába. A vendéglátó felállt és elkezdte mesélni a gyerekeknek, hogy miről szól az ünnep, amelynek alkalmából összeültünk. Korábban együtt táboroztattunk. Olyan ember, aki ha megszólal, muszáj odafigyelni rá, igazán tud a gyerekek nyelvén. Minden gyerek tátott szájjal hallgatta, kivéve a kisfiamat, aki úgy döntött, hogy ez őt nem érdekli, ő inkább kimegy a konyhába édességet keresni. Amikor rátalált a cukorkásdobozra, hangosan, természetesen a vendéglátó szavába vágva megkérdezte, hogy mikor lehet cukrot enni. Az volt az a pillanat, amikor egyértelműen rájöttem, hogy kell még neki egy év. Az ő esetében nagyon jó döntés volt várni. Viszont volt már olyan ötéves tanítványom is, aki a leglelkesebb és legboldogabb volt az osztályban. Minden órán extra feladatokat kellett kitalálnom neki, és egész nap mosolygott.
Végezetül megemlítenék még egy olyan készséget, amelynek meglétét otthon is leellenőrizhetjük. Ez az auditív percepció, tehát a hallott információ feldolgozásának képessége. Próbáljunk meg a gyerekünknek 2-3 tennivalót felsorolni anélkül, hogy ránéznénk. Esetleg ne is forduljunk felé, csak mellékesen kérjük meg, hogy a konyhaasztalról vegyen el egy poharat, töltse meg vízzel és tegye elénk a dohányzóasztalra. Végrehajthatunk több próbát is. Ha ezek zökkenőmentesek lesznek, akkor elég valószínű, hogy gyermekünk jól tudja majd követni a tanító utasításait és az óra menetét. Ha problémás, akkor se ijedjünk meg, lehet ezt gyakorolni.
Amennyiben nem vagyunk biztosak benne, hogy a gyerekünk menjen-e iskolába vagy sem, kérjük ki az óvópedagógusok véleményét, és hallgassunk is rájuk. Ők pontosan tudják, hol kell tartania egy gyereknek ahhoz, hogy boldog legyen az iskolában, és nagyon jól ismerik a miénket.
Az iskolakezdés időszaka pedagógiailag remekül ki van találva. A kezdő hetekben elvileg nem történik semmi más, mint az itt említett készségek gyakorlása. Ez az időszak arra is szolgál, hogy a tanító felmérje tanítványai erősségeit és esetleges hátrányait, és a gyerekeket egy szintre hozza, vagy legalábbis ezt célozza meg. Ilyenkor egész nap mondókázunk, énekelünk, gyurmázunk, kirakósozunk stb., a gyerek észre sem veszi, hogy keményen dolgozik. Alig várja, hogy végre elkezdhessen írni-olvasni, mint az igazi iskolások. Fokozatosan egyre többet ülünk a padban és egyre kevesebbet ugrálunk, míg év végén a tanító arra eszmél, hogy előtte ül húsz írni-olvasni tudó kisiskolás. Ezt a fejlődést végignézni minden alkalommal óriási élmény.
Vannak esetek, amelyek nehezen kezdődnek, de jól végződnek. Az előző osztályomban volt egy tanítványom, akinél első osztályban év elején nem múlt el reggel sírás nélkül. Néha anyuka is sírt. A kislány egész nap úgy követett engem, mint egy kiskacsa. Nem ment nélkülem sehova, nem tágított mellőlem sem az udvaron, sem az osztályteremben, ami miatt egy ideig a hittanórákra is be kellett ülnöm mellé. Nem emlékszem már, hány hétig tartott ez a szoros együttlét, de a kislány lassan elkezdett leválni rólam. Második osztályban már egész nap mosolygott, órán majd’ kiesett a padból, valahányszor feltettem egy kérdést, és ha a mellette ülő nem találta valamijét, ő felállt, átkutatta a cuccait és mellékesen egy kicsit rendet is tett nála. Ő lett az egyik legönállóbb, legboldogabb tanítványom. Micsoda út!
Ennek jegyében kívánok mindannyiunknak sok örömöt a fejlődéshez, tanuláshoz! Ne felejtsük el a fejünkbe vésni az első iskolanapot, hogy a tanév végén visszaemlékezzünk rá, és megálljunk egy pillanatra ámulni azon, hogy mekkora fejlődésre képesek a gyerekeink!
Forgács Anna, a Gyerekkel vagyunk pedagógiai szakértője több mint húsz éve foglalkozik gyerekekkel, jelenleg egy budapesti általános iskolában tanító. A vele készült interjúnkban a gyermekjogi oktatásról, a szexuális felvilágosításról és a közelgő gyermekvédelmi népszavazás problémáiról fejti ki a véleményét.
