A tanításban nemcsak a tartalom a lényeg, hanem az is, ahogyan átadjuk azt. A tanítási módszer legalább annyira meghatározó, mint a tananyag. Ezt hívjuk szaknyelven a tananyagon túli tartalomnak. Az együttműködés képességét, az önállóságot, a kreativitást, a munka szeretetét, az osztálytermi légkört ezek a hozzáadott értékek hordozzák. A tanítás mikéntjén múlik, hogy mit hozunk ki a gyerekből. Több mint húsz éve foglalkozom gyerekekkel. Minden, amit ezalatt másoktól tanultam, amit megoldandó problémának érzékeltem, amit a tanításban meg akartam valósítani, meghatározza azt a rendszert, amelyben ma a gyerekekkel dolgozom. Ezt a rendszert szeretném az alábbiakban bemutatni.
Az első szülői értekezleten azt szoktam mondani, a legfőbb célom, hogy a gyerekek szeressenek iskolába járni és tanulni. Ehhez mindig olyan légkört próbálok kialakítani, amelyben szabadnak érzik magukat, ugyanakkor a békés együttélés szabályait is betartjuk. Abban hiszek, hogy a stressztől mentes agy sokkal hatékonyabb tanulásra képes, és a közösséget is az gazdagítja, ha érvényesülhet a sokféleségünk.
A vidám, szeretetteljes együttlétet magam is megtapasztalhattam egy berlini zsidó általános iskolában, ahol három évig tanítottam 6-8 éveseket. Ezt a légkört próbálom továbbvinni.
A szabályok kialakításánál tehát az a legfőbb elvem, hogy a gyerek jól érezze magát a bőrében, és a tanórának ne én legyek az egyedüli alakítója, hanem aktív részeseivé válhassanak a gyerekek is. Ez a tanítási módszer, amelyet az alábbiakban alaposabban bemutatok, egyáltalán nem függ a tananyagtól. Ez a tanító/tanár döntésén múlik. Természetesen járhat némi többletmunkával, főleg eleinte, amíg az ember ráérez. És természetesen nem kell mindent egyszerre bevezetni. Kis lépésekben is lehet haladni, mindig kicsit kijjebb tolni a határokat, mígnem arra ébredünk, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben és a gyerekek is boldogok.
A tantermi létezés legyen otthonos és egyénre szabható – ez nemcsak az egyént, hanem a közösséget is fejleszti.
Az aktív részvétel és a (viszonylagos) szabadság megkönnyíti a gyerekek számára a tanulást.
Az ilyen elgondolással kialakított módszerek, gyakorlatok igazodnak az életkori sajátosságaikhoz, és ezáltal sokkal többet hoznak ki belőlük a tanulás, a motiváció, a koncentráció, de még a közösségi összetartás terén is. Mindent megengedek a kis diákjaimnak, ami nem korlátozza a többieket és saját magukat sem a tanulásban. Ez a vezető irányelvem.
Hogy néz ki mindez a gyakorlatban?
Különböző órák és órafelépítések léteznek. Előfordul, hogy új anyagot tanulunk, ilyenkor vagy a táblánál, vagy a szőnyegen kifektetve bemutatok valamit, esetleg kinyitjuk a könyvet és beszélgetünk az új témáról. A tananyag lehet közös tevékenység is, mint például levélszedés az udvaron, a levelek beazonosítása táblakép alapján, pitypangfújás közben a magok repülésének megfigyelése stb.. Ezek úgynevezett frontális órák vagy frontális órarészek. Amennyiben gyakorlunk vagy az új anyag elsajátítása egyénileg is lehetséges, akkor jöhetnek a nyitott munkaformák, mint például a páros és csoportmunka, a projektmunka, vagy akár az úgynevezett szabad- vagy műhelyóra, amikor mindenkinek saját magának kell megtalálnia a megfelelő feladatot. Arra mindig nagyon ügyelek, hogy a hangulat, akár frontáis, akár nyitott szakaszban vagyunk, nyugodt és derűs legyen.
- Órán lehet inni és enni, ha épp akkor jön rá az éhség valakire, de csak önálló munka közben. Ha épp beszélünk, akkor nem, mert egymást figyelmesen végig kell hallgatni.
- Engedély nélkül ki lehet menni vécére, de egyszerre csak egy fiú és egy lány mehet, nehogy a mosdóban dumcsizás közben kint felejtsék magukat. Ez részemről nem jófejség vagy lazaság. A gyerekektől ezeket a szabadságokat, azaz saját testi szükségleteik kielégítését, nem is szabad megvonni, hiszen törvényes joguk van hozzá.
- Pózt lehet, sőt kell is változtatni, mert a növőfélben lévő gerincnek nem tesz jót, ha sokáig ugyanabban a testtartásban ülünk. Szoktunk tehát a szőnyegen hason fekve vagy a földön ülve dolgozni, a széket megfordítva „lovagolni” rajta – amíg ki-ki csöndben dolgozik, nem zavarva a többieket. Mivel a padok körben vannak elhelyezve, a padokon ülve is szoktunk beszélgetni. Élvezik, hogy ettől magasabbak, és így nincs köztünk az asztal, közelebb vagyunk egymáshoz. Gyakran törökülésben körbeülünk és az új tananyagot nem a táblánál, hanem a szőnyegre kifektetve mutatom be. Évek óta kísérletezem gimnasztikalabdával nehezen koncentráló, magas mozgásigényű gyerekeknél. Van, akivel csodákat tesz a hullámzó fel-le mozgás. Ha nem viszi túlzásba és megtanul természetességgel mozgolódni rajta, akkor a tanítást sem zavarja egyáltalán. Van a teremben öt labdánk, és minden nap az ülhet rajta, akinek jól esik.
- Lehet otthon felejtett dolgokat kölcsönkérni egymástól, akár óra alatt. Kifejezetten arra próbálom szoktatni a gyerekeket, hogy ha hiányos a felszerelésük, vagy nem tudják, hol tartunk, csendben kérjenek segítséget a társuktól. Így legalább nem zavarják az órát, egyszersmind megtanulnak segíteni egymásnak ahelyett, hogy, mondjuk, kigúnyolnák, aki éppen nem tud lépést tartani.
- Ami a segítségkérést illeti: arra bátorítom a gyerekeket, hogy ha valaki nem ért valamit, először ne tőlem kérdezze meg, hanem a társától. Ennek is több oka van: egyrészt tanuljanak meg együtt tanulni, segíteni egymásnak, másrészt egymás nyelvén jobban értenek, és néha jobban el tudják magyarázni a másiknak, ha valami nem világos. Ha önálló munka közben valaki nem ért egy feladatot, akkor felállhat és akár egy távolabb ülő társához is odamehet, akiről azt gondolja, hogy tud neki segíteni. Ehhez persze meg kell tanulni óvatosan járni-kelni és suttogva beszélni, ami nem könnyű feladat.
- Vannak olyan órák, amelyeken válogatni lehet a feladatok között. Ilyenkor különböző nehézségi szintű feladatlapokat viszek be, de az is előfordul, hogy egészen különböző jellegű feladatok közül lehet választani, amelyek ugyanazt a képességet vagy tananyagelemet gyakoroltatják. Olvasástanulásnál például lehet egymásnak felolvasni, vagy dönthet úgy a gyerek, hogy egyedül olvassa el az adott szövegrészt, majd elmeséli egy társának.
- Egymás megoldásait ellenőrzik. Egyik ilyen módszerem matematikaórán a párban ellenőrzés: ketten összenézik az eredményeiket, és ha valami nem egyezik, akkor újraszámolják, amíg rá nem jönnek, hogy kié hibás. Majd amikor párban leellenőrizték, közösen is összeolvassuk a megoldásokat. Az önellenőrzés is állandó módszer: radírozni mindig lehet, mert a lényeg az, hogy a végeredmény stimmeljen. Ha hibásan kezdtük megoldani a feladatot, de útközben rájöttünk a saját hibánkra, az szinte nagyobb teljesítmény, mintha a kisujjunkból ráztuk volna ki a helyes megoldást. Akárhogy is legyen: saját hibáink kijavítása az egyik legnagyobb kihívás, és egyben mérföldkő saját fejlődésünk folyamatában.
- Amikor valaki elkészült a feladataival, többféle lehetőséget fel szoktam kínálni, hogy mit csinálhat a fennmaradó időben (pl. szorgalmi munkafüzetet töltögethet, titkosírást találhat ki, levelet írhat a társának stb.), de ha eszébe jut valamilyen egyéb értelmes időtöltés, akkor az is megengedett. Vannak gyerekek, akik behozzák magukkal a könyvüket, és amikor kész vannak az órai munkával, olvasgatnak. Természetesen ez mindent visz, hiszen mi lehetne fontosabb annál, mint hogy egy másodikos tanuló lelkesen olvas.
- Ha új anyagot magyarázok, nem kötelező némán ülni és végighallgatni. Ha valaki már érti, nyugodtan visszavonulhat és önállóan elkezdhet dolgozni a feladatain. A magyarázat végén meg szoktam kérdezni, hogy van-e, aki szeretné, ha még egyszer elmondanám, és általában addig mondom, amíg meg nem értette mindenki. A többiek addig csöndben dolgozgatnak. De olyan is előfordul, hogy megkérdezem, szeretné-e valaki más elmagyarázni a társainak az adott tananyagrészt.
Sok mindent szabad, ugyanakkor van néhány kőbe vésett, egyszerű szabály, amelynek betartását nagyon komolyan veszem:
- A társunkat nem szabad megzavarni a nyugodt tanulásban.
- Mindig végig kell hallgatni egymást.
- Szorgalmasan dolgozunk: nem az a fontos, hogy kinek a munkája a legjobb, hanem az, hogy ki igyekezett a legjobban.
Ez a fajta rugalmas tanulási rend természetesen sok finomhangolást igényel.
Ugyanakkor sok felelősséget tesz a gyerek vállára is, aki aktív részesévé válik a tanítás-tanulás folyamatának. Idő és türelem szükségeltetik, amíg kialakul a harmónia, de megéri a befektetés. A gyerekeknek rá kell érezniük a határokra, a szabadság és az önkorlátozás közti arany középútra.
Idővel egymást is elkezdik irányítgatni, amit nagyon támogatok, ha megfelelő a hangnem. Fontos, hogy így a tanórák egyénre szabottan alakulnak. Neked még segítek, ti már csinálhatjátok egyedül, ti ketten nézzétek össze a feladatokat, aki érti, az segítsen neki meg neki ‒ a tanulásszervezéssel kapcsolatos kéréseket békésen, félszavakkal elintézzük, és mindenki megkapja azt a támogatást, amire szüksége van.
A szabadabb légkörnek nagyon kedves mellékterméke, hogy a gyerekek a spontán ötleteiket sem tartják vissza. Első osztály elején meg szoktam engedni, hogy behozzanak egy plüssállatot az órákra és a padra ültessék. Az egyik osztályomban plüssállat-installációs verseny kerekedett ebből. Volt, aki ágyat gyártott a kismacinak és betakarta egy papírzsebkendővel, volt, aki maga mellé húzott még egy széket, rátette az iskolatáskáját és a tetejére ültette az állatkáját, hogy ő is részt vegyen az órán. Az installációkat a szünetekben vagy az óra előtt rendezték el, majd amikor elkezdődött az óra, keresztbe tett kézzel, egyenes háttal ültek a széken, enyhe mosollyal az arcukon, a reakciómat várva.
Az ilyen fantáziadús kreációk, aranyos ötletek felvidítanak, de természetesen az is előfordult már, hogy a gyerekek félreértelmezték a szabadságot. Egyszer fél percre kiléptem a teremből, majd arra mentem vissza, hogy hárman felugrottak és focizni kezdtek. Minden rosszban van valami jó, mert ennek az esetnek a kapcsán kezdtem el alkalmazni a gimnasztikalabdát. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy nekik egyszerűen kín végigülni az órákat. Felhívtam a szülőket, elmeséltem nekik, hogy mi történt, és megkértem őket, hogy küldjenek be gimnasztikalabdát. A háromból kettőnél bevált: úgy ülnek a labdán, mint a kiskacsák. A hullámzó mozgás lenyugtatja őket, nem ugrálnak már föl óra közben.
A közös tanulás szolidaritásra is nevel és összekovácsolja az osztályközösséget. Gyakori, hogy valaki elkészül és pihenhetne, de ehelyett inkább önszántából segít a társának.
A tanulásnak egészen más minősége az, amikor a gyerekek főszereplőkké válnak. Megbeszélhetem velük, hogy mit szeretnének csinálni, kinek szeretnének segíteni. A folyamatok részesei, nem passzív elszenvedői. Felelősen kezdenek gondolkodni. Amikor ott áll előttem egy hétéves fiú és eszébe sem jut lustálkodni, hanem azon gondolkodik, melyik szorgalmi feladatot oldja meg, és én azon töröm a fejem, milyen izgalmas feladatot agyaljak még ki a számára, majd amikor felajánlok valamit, hirtelen felcsillan a szeme: „Ez jó, ezt csinálom!“ – ezek a pillanatok minden fáradságot megérnek.
A tanításban a gyermek a mérce. Az ő öröme, elégedettsége, motivációja, az ő figyelmének lekötése, a neki való megfelelés. A rendszernek kell alkalmazkodnia a gyerekhez, nem pedig fordítva. Ha a tanulóktól várják el, hogy igazodjanak a tanár kényelméhez, az iskola rendjét szolgáló szabályokhoz, a tanulással kapcsolatos megkövült elvárásokhoz, akkor frusztrált, gondolkodni nem képes és nem akaró gyerekek jönnek ki az iskolából. És csírájában hal el bennük a kreativitás, nem szökkennek szárba az újító gondolatok. Mi lesz velünk akkor?
Forgács Anna, a Gyerekkel vagyunk pedagógiai szakértője több mint húsz éve foglalkozik gyerekekkel, jelenleg egy budapesti általános iskolában tanító. A vele készült interjúnkban a gyermekjogi oktatásról, a szexuális felvilágosításról és a közelgő gyermekvédelmi népszavazás problémáiról fejti ki a véleményét. A legutóbbi, A boldog iskolakezdés feltételei című írásában az iskolaérettségről és az ideális iskolakezdés feltételeiről olvashattok.
Címoldali kép: Shutterstock
