Az utóbbi években előkerült a „bullying” (kamaszok egymás közti testi-lelki bántalmazása) témaköre. Regények, filmek, sorozatok, cikkek, felmérések, tanári és szülői értekezletek foglalkoznak azzal, hogy gyerekeink nem ritkán kiközösítik, vegzálják, fizikailag bántalmazzák egymást. Legutóbb egy szörnyű tragédia, egy tizenéves fiú öngyilkossága mutatott rá arra, meddig vezethet kamaszgyerekek egymással szembeni iskolai ellenségeskedése. De több esetben tanárok bántalmazására is sor került. A kormány válasza erre az iskolarendőri rendszer kiépítése.
Valóban az iskolaőrség intézménye lenne a megoldás? És egyáltalán: mi történt a gyerekeinkkel? Miért bántják egymást?
Véleményem szerint nagy részben azért, mert nem fektetünk elegendő hangsúlyt a szociális nevelésre, jó cselekedeteik megerősítésére és a káros viselkedésformákkal kapcsolatos visszajelzésre, ami, ha büntetésbe torkollik, akkor csak agressziót szül. Nem tanítjuk meg nekik, hogyan kezeljék a konfliktusaikat, amire nem mellesleg sok esetben mi magunk sem vagyunk képesek. A felelősség minket terhel, amikor gyermekeink bántják egymást. Mi sem vagyunk tökéletesek, arról mégis határozott elképzelésünk van, hogy mit szabad és mit nem szabad megtenni egymással, és ezt tovább kell adnunk nekik.
Pozitív minták
Szerető, gondoskodó szülőként is beleesünk abba a hibába, hogy a játszótéren botladozó, a vödröt más kezéből kirántó gyermekünknek még elmondjuk, hogy miért nem szabad bántani a másikat, de később azt gondoljuk, hogy már úgyis tudják, mit szabad és mit nem, majd „lemeccselik” egymás közt. Ez félig igaz.
A CEU Babakutató Labor kutatása kimutatta, hogy erkölcsi lénynek születünk. Már babaként hajlamosak vagyunk együtt érezni azzal, akit bántanak.
Másrészt viszont ez az ösztönös tudásunk korántsem elegendő ahhoz, hogy konfliktushelyzetekben helyesen tudjunk cselekedni. A velünk született erkölcsi ént ezerszer meg kell erősíteni, tudatosítani és eszköztárat adni a gyermek kezébe, mit mondhat, hogyan cselekedhet konkrét helyzetekben. Ez hosszú tanulási folyamat.
A pozitív társas viselkedési mintákat minden felmerülő alkalommal át kell ismételnünk. Nem fordulhat elő, hogy látom, ahogy a gyermekem csúfol valakit a játszótéren és ezt szó nélkül hagyom. Mi vagyunk az erkölcsi példakép számukra, és ha mi elsiklunk mások bántása felett, az egyértelműen azt jelzi a gyermeknek, hogy legalábbis néha szabad egymást bántani. Ezért nekünk minden adandó alkalommal egyértelműen tolmácsolnunk kell gyermekeink felé az elveinket. Ahogy Babits mondta, „vétkesek közt cinkos aki néma”: gyermekeink botlásait sem szabad hallgatással jóváhagynunk.
Határozottan, de türelmesen elmondhatjuk a gyermekünknek vagy más gyermekének, hogy nem tartjuk helyesnek, amit tett, mert a másikat megbántotta. Kérjük meg, hogy fejezze be, sőt, tegye jóvá. Jó esetben higgadtan oldjuk fel a helyzetet, bár az sem árt, ha látnak rajtunk őszinte érzelmeket, hiszen ez megmutatja nekik, hogy tetteikkel mire képesek. Esetleges dühünket azonban nem fordíthatjuk vissza rájuk.
Büntetéssel, megalázással nem érhetjük el, hogy gyermekeink jobban viselkedjenek, csak azt, hogy dühösek legyenek ránk és önmagukra.
Ugyanakkor meg kell erősíteni az olyan pozitív viselkedésformákat, mint a bocsánatkérés, mások védelmezése, segítése: ezek láttán jelezzük, jól tette, amit tett, helyesen cselekedett.
Egy angol közmondás szerint: „It takes a village to raise a child“, azaz egy gyermek nevelése az egész falura tartozik. Számomra ez a mondás nem csak azt jelenti, hogy a szülőkön kívül az egész közösség neveli a gyereket, mindenkinek része van abban, ahogy felnő. Hanem azt is, hogy nincs te gyereked, én gyerekem, hanem mi gyerekeink vannak: a gyermeknevelés alapvetően közösségi feladat, minden gyerek a közösségé. Az erkölcsi normákat mindig annak a felnőttnek kell képviselnie, aki éppen jelen van.
Iskolai nevelés
Mi a tanár szerepe mindebben? A pedagógusoknak különös felelősségük van a gyerekek nevelésében. A tanár semmiképpen nem elégedhet meg a tananyag átadásával. Ha ezt teszi, akkor nem végezte el a munkáját. Neki is képviselnie kell a fent említett értékeket, a társadalmi szerződés szabályait, és ennek hangot is kell adnia. Ezt is sokféleképpen lehet jól csinálni. Ahogy én szoktam eljárni a tanítványaimmal, az csak egy példa sok lehetséges megoldás közül.
Én a saját osztályaimban az alábbi lépéseket teszem a szociális nevelés jegyében:
- Minden tanév első hetében megbeszéljük, hogy mely szabályok fontosak számunkra, és ezeket leírjuk az osztályszabályzatban, amelyet aztán mindenki aláír. Az osztályszabályzat mindig tartalmazza a békés együttélés szabályait. Ilyen „fogadalmak” szoktak belekerülni: segítünk egymásnak, összetartunk, jól kijövünk egymással, nem bántjuk a másikat – mindig aszerint, hogy a gyerekek éppen hogyan fogalmaznak, hiszen az osztályszabályzat tartalmát ők maguk találják ki. Én csak moderálok hozzá.
- Ha konfliktus támad két gyerek között, akkor mindig időt szakítok rá, hogy órán tisztázzuk a helyzetet. Nem tartok külön megbeszéléseket gyerekekkel, mindent közösen, az egész osztály előtt beszélünk meg. Egyrészt, mert egy közösség vagyunk, másrészt pedig, mert így egymástól is tanulhatnak. Eleve a padok körben vannak elhelyezve az osztályteremben, így mindenki mindenkit lát. Ez ideális kiindulópont a békítő tárgyalásokhoz. Először az a tanuló szólalhat fel, aki panaszt tett: elmondja, mi történt az ő szemszögéből. Természetesen nem szabad közbeszólni. Utána az a tanuló mesélheti el a helyzetet, aki be lett panaszolva. Ezután szót kapnak a szemtanúk, ha nem egyértelmű a történet. A bántott fél elmondhatja, hogyan érzi magát. A másik fél pedig számot adhat arról, miért tette/mondta azt, amit. Ezután mindketten előadják, mire kérik a másikat, a végén pedig kezet nyújtanak egymásnak és bocsánatot kérnek.
Mindig elmondom ilyenkor, hogy senki felett nem ítélkezünk. Bárki elkövethet hibát. Most ezt megbeszéltük, tisztáztuk a konfliktust, megtörtént a bocsánatkérés, tehát már nem haragszunk.
© Shutterstock
- Van egy postaláda az osztályteremben, ahová levelet lehet bedobni, ha valakit bántottak, és ezt szeretné megbeszélni. Péntekenként megnézem a postaládát, ilyenkor tartjuk a békítő tárgyalásokat. Ha hét közben történik valami súlyos eset, akkor azt természetesen azonnal megbeszéljük.
- Megtanuljuk a stop-szabályt a konfliktushelyzetek akkut kezelésére: ez a szabály annyiból áll, hogy ha valakit bántanak, akkor feltartja a tenyerét a másik felé és azt mondja, „stop!”. Ilyenkor a másik gyereknek abba kell hagynia a csúfolást, bántást, vagy amit éppen csinált. Leállás után a két fél dönthet: tovább tudnak játszani békésen vagy szétválnak. A stop-szabály legszebb része az, hogy más védelmezéseként is lehet használni. Azaz, ha látom, hogy két társam bántja egymást, akkor harmadikként odamehetek, „stop”-ot mondhatok, és akkor ugyanúgy le kell állniuk. Ezt be is szoktuk gyakorolni az órán. A stop-szabállyal szigorú vagyok. Ha a békítő tárgyaláson kiderül, hogy valakit bántott a társa és ezt a többiek végignézték, akkor megkérdezem tőlük, hogy miért nem mondtak „stop”-ot.
- Órai „rossz” viselkedés esetén minden alkalommal elmondom a szabályt, nem pedig rászólok a gyerekekre, hogy „Hagyd abba!”, vagy „Maradj csendben”. Inkább így fordulok hozzájuk: „Nem nevetjük ki egymást” vagy „Épp beszél a társad, hallgasd végig”.
A pozitív viselkedésformák és a békés konfliktuskezelés átadásán túl az is nagyon fontos, hogy a gyermekek átéljék az összetartás, összetartozás, együttműködés varázsát. Meggyőződésem, hogy az a gyerek, aki ezt sok esetben megtapasztalhatta, kamasszá cseperedve nem fogja bántani a társát. Az összetartás, együttműködés elősegítésére számos pedagógiai módszer létezik. Ezekről más alkalommal lesz szó.
A lényeg: ne feledjük, hogy az egymással való bánásmód bonyolultabb, mint az ábécé vagy az egyszeregy. Nem várhatjuk el gyermekeinktől, hogy ezt maguktól megtanulják, hanem végig kell kísérnünk őket az úton, folyamatos visszajelzést nyújtva a cselekedeteikről. Gyermekeinknek az emberséget mi adjuk tovább. Az emberség pedig kölcsönös tiszteletre, belátásra és párbeszédre épül.
Forgács Anna, a Gyerekkel vagyunk pedagógiai szakértője több mint húsz éve foglalkozik gyerekekkel, jelenleg egy budapesti általános iskolában tanító. A vele készült interjúnkban a gyermekjogi oktatásról, a szexuális felvilágosításról és a közelgő gyermekvédelmi népszavazás problémáiról fejti ki a véleményét.
A szerző korábbi írásai:
– A boldog iskolakezdés feltételei ‒ az iskolaérettségről és az ideális iskolakezdés feltételeiről
– Hogyan neveljünk önálló és kreatív gyerekeket? ‒ a nyitott oktatásról
Címoldali kép: Shutterstock
