Börtön, rácsok, szögesdróttal körülvett udvar, szürke ruhás fiatalok. Reggel ébresztő, tisztálkodás, reggeli, majd irány az iskola, hiszen nyolc órakor becsengetnek. A diákok beülnek az iskolapadba, egymást követik a tanórák, közben megírnak egy-egy dolgozatot, délután pedig ki több, ki kevesebb lelkesedéssel nekifog a házi feladat megírásának. Ismerős történet, hiszen így követik egymást a hétköznapok bármely általános vagy középiskolában. Nincs ez másként egy börtöniskolában sem. A nagy különbség az, hogy a haza itt a hálókörleteket, az otthon a cellákat, a család pedig a börtönoktatókat jelenti.
Egy korábbi cikkünkben már részletesen írtunk arról, hogy egyre több diáknak van szüksége speciális nevelési módszertanra és egyedi tanulási megoldásokra. Sokszor viszont bele sem gondolunk, hogy vannak diákok, akiknél nem csak az oktatási módszertan különleges, hanem már a tanulásra kialakított környezet is messze eltér a szokásostól. A magyarországi börtönökben tanuló gyerekek és fiatalkorúak is járnak iskolába, dolgozatokat írnak és bizonyítványt szereznek. Bizony, ők is azért tanulnak, hogy egyszer majd jobb életük legyen.
Gondoljunk csak bele, mennyire extrém helyzet lehet, amikor valaki a szabadságától megfosztva dönt úgy, hogy folytatja vagy éppen elkezdi a tanulmányait, felkészül az érettségire, vagy valamilyen szakmát szerez. A helyzet extremitását fokozza, hogy ezek a diákok teljesen eltérő társadalmi közegekből érkeznek az oktatási folyamatba, teljesen más családi háttérrel rendelkeznek, melyben vagy jelen van, vagy egyáltalán nincs jelen az iskolázottság mint önérték.
Az 1970-es években jelenik meg a fogvatartottak oktatáshoz való jogának gondolata, ekkor mondják ki, hogy a büntetés-végrehajtási intézeteknek a biztonságos fogvatartás és elkülönítés mellett a reszocializáció elősegítése is elsődleges feladatuk, hiszen a visszaesés kockázatának csökkentése közös társadalmi érdek.
Élet a börtöniskolában
Hazánk egyetlen fiatalkorúakat fogva tartó intézete Tökölön működik.
A város szélén, óriási területen fekvő épületkomplexumot hatalmas falak, szögesdrót és rengeteg rácsos kerítés veszi körül. Ezt látva kicsit sem arra számít az ember, hogy a cellaépületek mellett egy már-már otthonosnak nevezhető iskolaépület és könyvtár várja az idejüket hasznosan tölteni vágyó elítélt fiatalokat.
A tantermekben semmi különleges sincs: iskolapadok, térképek a falon, nagy tábla a tanári asztal mögött. Az egyetlen különbség, hogy ezeket a padokat szürke ruhás, szabadságuktól megfosztott diákok koptatják nap mint nap.
Az itteni fiatalok társadalomba történő sikeres visszavezetése mellett a börtöniskolának azért is fontos feladata, hogy a lehető legjobban illeszkedjen az oktatási rendszerhez, mert a diákok tanulmányaik végén ugyanolyan érettségi, szakmai vagy végbizonyítványt kapnak, mint a hagyományos iskolákban tanuló társaik. Ennek megfelelően a képzési szintek, a tanmenet, a szakkörök és a számonkérés módja mind a hagyományos oktatási mintát követi. Elviekben legalábbis, hiszen a kerettantervhez való szigorú ragaszkodásra itt értelemszerűen nincs lehetőség. Bár elsőre talán azt gondolhatnánk, hogy ez bizonyára a magatartási problémákkal van összefüggésben, a helyzet az, hogy ennél sokkal komplexebb tényezők állnak a háttérben. Egyrészt az iskolapadokban ülő fiatal diákok rendkívül eltérő oktatási tapasztalatokkal érkeznek ebbe az amúgy is speciális oktatási környezetbe, másrészt az egy osztályba kerülő tanulók különböző korosztályokat képviselnek, így eleve eltérő tudásszinttel rendelkeznek. Ennek megfelelően a hazai oktatási rendszer által elvárt kerettanterv követésére egyszerűen nincs lehetőség. Már csak azért sem, mert itt nem csupán ismeret- és tudásanyagot kell átadni a diákoknak, hanem a tananyaggal párhuzamosan a szabadulást követő sikeres reintegrációhoz szükséges készségeket is.
A 16 éves korig tartó tankötelezettség itt is érvényes, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a 16. életévét be nem töltött fiatalkorúaknak kötelező részt venni az oktatásban, 16 éves kor felett pedig mindenki maga dönthet arról, hogy tanulni kíván-e vagy dolgozni. De arra is van lehetőség, hogy a kettőt párhuzamosan műveljék. Nagy a változatosság. Egyes diákok általános iskolai tanulmányaikat fejezik be, míg mások már az érettségire készülnek, de nagyon sokan választják a szakképzési formát is. Tökölön például a targoncavezető- és a szobafestőképzés a legnépszerűbb.
A meglehetősen extra körülmények ellenére tehát úgy látszik, hogy maga a képzés, az iskolai élet nem különbözik annyira a hagyományos, kinti oktatás felépítésétől és hétköznapjaitól.
Persze teljesen nem lehet ugyanolyan az itteni diákélet, hiszen ezek a gyerekek a nap végén nem egy szerető családhoz, nyugodt és tanulásra alkalmas környezetbe, hanem a rabtársakkal megosztott cellablokkokba és hálókörletekbe térnek haza.
Egy ilyen környezet motivációs ereje gyakorlatilag nulla. Főleg, ha hiányzik az egyik legfőbb motivációs tényező.
A szülői háttér teljes hiánya
A legnagyobb különbség egy hagyományos oktatási környezet és egy börtöniskola között egyértelműen a család szerepében ragadható meg. Egy átlagos általános vagy középiskolában ideális esetben a pedagógusi kar a szülőkkel, gondviselőkkel, családtagokkal együttműködve szervezi és valósítja meg az oktatási folyamatokat. Egy gyermek tanulmányi előrehaladásában kétség kívül fontos szerepük van a szülőknek, hiszen amellett, hogy figyelemmel kísérik gyermekük fejlődését, a puszta jelenlétükkel egyfajta motivációt, húzóerőt is biztosítanak. (Még egyszer hangsúlyozom: ideális esetben!)
Egy börtöniskolában értelemszerűen részben vagy teljesen hiányzik a szülői háttér. A bent élő és tanuló fiataloknak sok esetben eleve nincsenek hozzátartozóik, vagy ha vannak, nem teszik tiszteletüket a látogatások idején. Néhány fogvatartott persze szerencsésebb helyzetben van, amennyiben az intézetbe való bekerülésük után is fennmaradnak a családi kapcsolataik. Bár, ha érdeklődést mutatnak is a gyermekük tanulmányai iránt, ezeket a szülőket nem lehet napi szinten bevonni az oktatási folyamatokba. Nincsenek jelen, segíteni nem tudnak, sokszor nincs is valós képük arról, hogy gyermeküknek milyen körülmények között kell helytállnia.
Ezen a ponton lépnek be a történetbe azok a kellő oktatási tapasztalattal, empátiával és türelemmel bíró börtönoktató pedagógusok, akik nem csupán tananyagot, szociális készségeket és szülői mintát adnak az őket nap mint nap körülvevő diákoknak, hanem törődést, figyelmet és kedvességet is.
A tököli börtöniskolában szinte csak nyugdíjas pedagógusnők alkotják a tanári kart. Bár elsőre kicsit meglepőnek tűnhet, a magyarázat meglehetősen egyszerű: a fiatalkorú elítéltek a fiatalabb férfi oktatókban a riválist, a fiatalabb női oktatókban pedig a hódítási célpontot látják. Az oktatók feladata rendkívül összetett, hiszen egyszerre kell haladniuk a tananyaggal, figyelembe venniük az extra körülményeket, törekedniük az egyéni bánásmódra, felkészíteni tízen-húszon éves fiatalokat a szabadulást követő kihívásokra, és szülők helyett szülőként motiválni a tanulmányaikat folytató diákokat, akik büntetésük letöltése alatt törődést máshonnan nem igazán remélhetnek.
Egy börtönben a diákok nem azért ülnek vissza az iskolapadba, hogy ott matematikai képleteket, verselemzési technikákat vagy csaták évszámait sajátítsák el, hanem azért, hogy a tanulás vagy önmagában csak az iskolába járás által, az ott tanító lelkiismeretes pedagógusoknak köszönhetően visszakapjanak valamit emberségükből, hogy legalább az iskolában töltött idő alatt megfeledkezzenek a múltjukról, és a jövőjükre készüljenek.
Címoldali kép: Fiatalkorúak Börtöne és Fogháza, körletparancsnok, övében a B/13 körlet kulcsával. Tököl, 1985. (Fortepan/Urbán Tamás)
