A Meseország mindenkié című könyv nem oly régen sokakból erős indulatokat váltott ki. Pedig a kötetben szereplő mesék pont azért születtek, hogy megmutassák a kicsiknek: nem baj, ha valaki másmilyen. Mert nem vagyunk egyformák. Nem, nem csak a homoszexualitásról van szó, hanem mindenféle egyéb másságról is. És bár a kormánypropaganda az érzékenyítés szót már csak szitokszóként használja, a mai társadalmunk egyik legfontosabb kifejezése. És ez nem is lehet aktuálisabb téma, hiszen tegnap (november 16-án) volt a tolerancia nemzetközi napja.
Egy mozgássérült fiút megvert egy osztálytársa egy speciális iskolában. Ez a történet hír lett, mert a média tudomást szerzett róla, ugyanis az anyuka feljelentést tett. Ám sok száz és ezer ilyen eset soha nem kerül a nyilvánosság elé, sőt, sokszor még a szűkebb környezet sem tud róla. Hazai és nemzetközi kutatások ugyanakkor kimutatták, milyen gyakran éri bántalmazás a sérült fiatalokat, különösen a mentális fogyatékossággal élőket.
És ami a legmegdöbbentőbb, hogy ezek a kutatások azt is megmutatták – valamint a 444-nek fogyatékkal élő gyerekek szülei elmesélték –, hogy nemcsak osztálytársak, iskolatársak, de óvónők és tanárok, tehát felnőttek is sokszor bántják őket.
Az erőszak, a verbális vagy akár a fizikai támadás sajnos a mindennapok részévé vált.
Hosszú lenne most az okokat felsorolni és végigvenni azt, hogy miért jutottunk idáig, ám az biztos, hogy az emberek egy részét irritálja a másság. Kortól, nemtől, mindentől függetlenül. Nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki valamiért kilóg a sorból, másképpen néz ki, másképpen viselkedik. Akár tehet erről a „különcségéről”, akár nem. És ez egyesekben indulatokat szül. Nyilván azok, akik így viszonyulnak egy másik emberhez, maguk is problémákkal küzdenek. A saját gyengeségüket, félelmeiket, kiszolgáltatottságukat akarják palástolni az ellenségeskedésükkel, így akarják magukat jobbnak és többnek érezni. Ez felnőttekre és gyerekekre egyaránt igaz.
A gyerekek csoportban amúgy is hajlamosak a kiközösítésre, a csúfolkodásra, a megalázásra. Ennek nyilván az az egyik oka, hogy nem értik, nem tudják megmagyarázni, mitől más az a másik. És ha senki nem mondja el nekik, ha nem tanítják meg őket az elfogadásra, arra, hogy beleéljék magukat a másik helyzetébe, akkor az értetlenségből – és talán kicsit a félelemből – fakadó frusztráció sokakból előtörhet. Ha nem találkoznak a problémával, fel sem tudják fogni annak a súlyát.
Hogy ne történhessen meg egy közösségben sem, hogy valakit azért csúfolnak, zaklatnak, bántanak, mert bármilyen szempontból más, ahhoz egészen kicsi korban kell elkezdeni beszélgetni erről a gyerekekkel. El kell magyarázni nekik, hogy másnak lenni nem bűn, nem szégyen, nem nevetség tárgya és nem is kell félni tőle. Mindemellett másnak lenni nem egyszerű, és ezt a tudást meséken, történeteken keresztül lehet átadni. Meg persze úgy, ha beszélgetünk velük erről, nem pedig tabuként kezeljük.
Míg régen el voltak dugva a társadalom elől azok az emberek, akik bármilyen fogyatékossággal, sérüléssel, hátránnyal születtek, ma már pont olyan nyíltan élő tagjai a társadalomnak, mint bárki más. Már egyre több olyan iskola és osztály van, ahol együtt tanulhat épnek született és kerekesszékkel közlekedő, bottal járó, siket, Down-szindrómás, végtaghiánnyal világra jött vagy éppen értelmi sérült gyerek. De még nem elég, és ennek nyilván oka az is, hogy az ilyen gyerekekkel esetleg többet és másképpen kell foglalkozni, a tanárok pedig nincsenek erre sem felkészülve, sem felkészítve, és köztudottan súlyos a szakemberhiány.
Pedig az integráció mindenkinek jó, nem csak a fogyatékkal élők beilleszkedését szolgálja!
Persze, mondhatni, meg kell tanulniuk egy olyan társadalomban létezni, amely nem sokat segít nekik a mindennapok kihívásaiban. Ám az iskolában éppenséggel fel kellene vérteződniük a későbbi kihívások elviseléséhez, leküzdéséhez. Márpedig az oktatásban nemcsak emberi oldalról vannak hiányosságok, hanem az infrastruktúrában is, ezért az integrált nevelés gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Pedig nagyon sokat adna az ép gyerekeknek is: megtanulnák, mi a tolerancia, mi az elfogadás.
Azok, akik egy csoportba vagy osztályba járnak mozgássérült tanulókkal (vagy más bőrszínű, más vallású, másként viselkedő gyerekekkel), sokkal nyitottabbak, türelmesebbek lesznek, megtanulják azt, hogy odafigyeljenek a másikra, önzetlenül segítsenek valakinek, aki korlátozva van mozgásában, vagy bármi másban. Ismerek olyan gimnáziumi osztályt, amelyben az osztálykirándulást a gyerekek szervezték meg úgy, hogy egyetlen kerekesszékes társuk is velük tarthasson. Lemondtak izgalmas programokról, amit ő nem tudott volna végigcsinálni. Egy másik budapesti iskolában pedig a legerősebb gyerekek segítettek mindig a mozgáskorlátozott osztálytársuknak fel- és lejutni a lépcsőn, soha nem hagyták ilyenkor magára.
Ezek a lányok és fiúk később, felnőttként sem fognak megszeppenni attól, ha találkoznak a mássággal, és ha segíteniük kell valakinek.
Éppen ezért kicsit megdöbbentő, hogy vannak olyan szülők, akik nem örülnek annak, sőt egyenesen tiltakoznak, ha kiderül, a gyerekük mozgáskorlátozott, sérült osztálytársat kap. Az ilyen szülők ellenérzése aztán ráragad a gyerekre is, aki ettől fogva akár ellenségnek látja, vagy éppen fél azoktól, akiktől szülei féltik.
Egymás bántása, csúfolása súlyos iskolai probléma manapság, amit a tanárok nem mindig tudnak kezelni. Egy ismerős anyuka elmondása szerint, amióta a Klik van ‒ azaz amióta kivették az eszközöket a tantestület kezéből, az extra bürokratikus terhek pedig visszatartják a tanárokat az esetek kezelésétől ‒, alig jeleznek a gyermekvédelemnek, ezért általában az a megoldás, hogy a bántalmazott gyerek elmenekül.
Ilyenkor jönne nagyon jól egy olyan érzékenyítő foglalkozás, amely során egy szakember elmagyarázza a gyerekeknek a másság fogalmát, annak megítélését, az elfogadás fontosságát, és rávilágít arra, hogy a másik mit érez, ha gúnyolják, ha bántják. Mert hiába ágál a kormány és a jelenlegi oktatáspolitika a civil szervezetek és az iskolától független szakemberek ellen, nem biztos, hogy a pedagógusok és a szülők elegek ehhez. El lehet egyénileg is magyarázni a gyerekeknek, mit jelent kerekesszékkel, dongalábbal, végtaghiánnyal, siketen vagy éppen értelmi fogyatékkal élni, de még fontosabb, hogy ezt egy közösségen belül mindenki megértse. Hogy minden gyerek tudja, másnak lenni nem szégyen, és nem adhat okot arra, hogy emiatt valakit bántás érjen.
Ugyanis más a szemüveges gyerek is, a kövér, a nagyon magas vagy éppen nagyon alacsony, a kancsal, a vörös hajú, más az is, akit a nagyszülei nevelnek, aki nagyon szegény, akinek fiú létére lányos dolgai vannak, aki cigánynak született, akinek sok testvére van vagy éppen örökbe fogadták. A másság sokarcú és sokféle lehet.
Az érzékenyítő mesekönyvek, foglalkozások, színházi előadások, filmek, beszélgetések, játékok segítenek ezt megérteni, elfogadni és feldolgozni. Példákat, mintákat mutatnak, élményhez juttatják a gyerekeket, hogy megtanulják beleélni magukat a másik helyzetébe. Ezáltal abban is hasznukra lehetnek, hogy képesek legyenek leküzdeni a saját frusztrációikat, a másságtól való félelmeiket.
Úgyhogy amikor ezek a szervezetek és a segítők nem jutnak el az iskolákba, amikor a tanároknak nincs ideje és kellő felkészültsége átbeszélni ezeket a dolgokat az osztállyal, amikor a tantervben nagyon kevés az ilyen tematikájú óra, amikor az érzékenyítő jelző szitokszóvá válik, akkor nemcsak a gyerekek, de a társadalom ellen is bűnt követnek el azok, akik mindezt nem érzik elég fontosnak ahhoz, hogy változtassanak a kialakult helyzeten.
Persze miért is várjuk el a gyerekektől, hogy normálisan álljanak hozzá azokhoz, akik különböznek a nagy átlagtól, amikor a felnőttek világa sem ilyen? Ők csak azt utánozzák, amit tőlünk látnak. Az egész országra ráférne az érzékenyítés, nem csak a gyerekekre!
Címoldali kép: Shutterstock
