Nem először derült ki, hogy felnőtt edzők gyerekeket abuzáltak, verbálisan és/vagy fizikailag bántalmaztak, terrorizáltak. Gyerekeket használtak ki és használtak fel a saját céljaik, a szakmai sikereik érdekében. Gyerekeket, akik a gondjaikra voltak bízva, akik bíztak bennük. Amikor 2013-ban Szepesi Nikolett könyve megjelent az úszósport eddig ismeretlen és brutális oldaláról, nagyon kevesen álltak mellé. Sőt, őt hurcolták meg és nem azokat ítélték el, akik gyerek- és kamaszkorának megrontói voltak. Most egy újabb botrány pattant ki az uszodák környékéről.
A tokiói nyári olimpián magasan vezető Annika Schleu öttusázó zokogva próbálta engedelmességre bírni a neki kisorsolt lovat, amelyik folyamatosan hátrafelé keringett. A tehetetlenségtől kétségbeesett német sportoló párszor meglegyintette a lovát, az edzője pedig ököllel csapott rá az állat farára, hogy így ösztökélje az előrehaladásra és versenyzésre. Az ellenszegülő állat miatt odalett az addig nagyon jól teljesítő öttusázó aranyérme. Az edzőt kizárták a lóra mért ökölcsapás miatt, a versenyzőre pedig rázúdult a népharag, amiért a végén már kicsit pálcázta és ütötte a lovat. És hogy miért idézem fel ezt a történetet? Azért, mert a nép haragja valahogy nem ennyire hangos most, amikor kiderül, gyerekeket veréssel treníroznak bizonyos edzők a siker érdekében.
Vert arany
Sőt! Sokak szerint nem is lehet másképpen bajnokot nevelni. „Szigor nélkül nincs eredmény! Persze tapsikolunk, mikor hozzák az aranyat, de ilyenkor meg támadjuk az edzőt? Hát igenis vannak helyzetek, amikor félre kell nézni a siker miatt. Simogatással egy élsportoló nem lesz eredményes.” – írta egy kommentelő egy olyan poszt alá, amely Turi György úszóedző brutalitásáról szól. És nem ő az egyetlen, aki így vélekedik.
Döbbenetes, hogy egyesek számára teljesen természetes, hogy veréssel csikarnak ki jobb eredményt egy gyerekből.
És ijesztő, hogy nem a lakikusok, hanem olyanok hangoztatják ezt a véleményt, akiknek közük van a sport világához. Nagyon sokan a saját, vagy a gyerekeik példáját hozták fel az erőszak mentegetésekor.
Mi lehet az, ami miatt sokan az edzések természetes velejárójának gondolják az abúzust? „Anno én is versenyszerűen úsztam, sajnos a papucsos helyrerakás rendszeres volt, de akkor nem volt ez probléma se a gyereknek, se a szülőnek” – írta valaki más. És ott van az a bizonyos szó, az „akkor”. Mert akkor, azaz egykor ez természetes volt. Ebbe születtek bele, ebben szocializálódtak nemcsak a rendszerváltás előtti, hanem az az utáni években is azok, akik sportoltak. De ez nem azt jelenti, hogy mindez normális. Hogy ennek így kell maradnia, csak azért, mert mások ebben nőttek fel. Szerencsére a világ változik. És ha egy vagy több generációnak elcseszték az életét, a következőjét nem kell ugyanúgy tönkretenni. Ám sajnos a nevelési célzattal adott pofon vagy más testi fenyítés ma még mindig sokak szerint természetes, mi több, szükségesnek tartják, mondván ennek hiányától olyanok a mai gyerekek, amilyenek.
Ahogy várható, nem hiányzik a botrányokat körüllengő áldozathibáztató retorika sem: „miért nem mentek el?”, „miért nem mondták el otthon?”, „miért nem tettek semmit a szülők?”, miért csak most jöttek elő ezzel?”, miért, miért, miért…? Pontosan azért,
mert meg voltak félemlítve. Mert azt hitték, ez a normális. Mert a szülőknek nem merték elmondani, nehogy még rosszabb legyen a helyzet. Mert a szülők is azt hitték, ezt így kell, mert bajnokot akartak a gyerekből.
Nem, nem a szülők, és főleg nem a gyerekek hibásak ebben az ügyben. És nem azok a sportolók, akik most végre ki merték mondani azt, ami velük történt. Hanem azok az edzők, azok a szakvezetők, akik abuzálták a gyerekeket, és akik tudtak erről, de nem tettek ellene semmit.
Persze, nem lehet és nem is szabad általánosítani. Régen is, most is voltak edzők, akik sosem bántanának gyereket, sportágak, ahol nem ilyen módszerekkel nevelik, készítik fel a jövő sportolóit, bajnokait.
Cseh László nyilatkozta abban az interjúban, amelyikben kimondta, hogy a kamaszkorát lelki terrorban élte meg:
„…amikor eljöttem Turitól és ide kerültem Törökbálintra, ebbe a remek uszodába, közösségbe, kiütköztek azok a traumák, amiket a hosszú évek alatt elszenvedtem és bennem ragadtak, mert magamba zártam. (…) Hogy nem mosolyogva jártam edzésre, hanem letörten. Nem azért, mert nem akartam edzeni, hanem azért, mert megszoktam, hogy az edzés, az valami olyan dolog, amit nem feltétlenül lehet maradéktalanul végrehajtani. A Kőbánya SC-ben az egész edzés arról szólt, hogy talán, éppen hogy meg tudjuk csinálni azt, amit előírtak, amit a medence partjáról elvártak tőlünk.
Kimondott célként fogalmazódott meg az, hogy meg kell törni a versenyzőt. Ez többször el is hangzott az edző szájából.
29 évesen Plagányi Zsoltnál tanultam meg, hogy előfordul, hogy nem úgy megy egy edzés, ahogy azt eltervezzük, de attól még nem dől össze a világ, az nem tragédia.”
Áldozatos munka
Az interjút olvasva ledöbben az ember, hogy mi volt az ára egy gyerek, egy kamasz és egy fiatal felnőtt életében a sikernek. Ráadásul az is kiderül Cseh nyilatkozatából, hogy lehetett volna másképpen is. Miért kell megtörni egy gyereket? Miért kell megverni, ha nem mindennap teljesít ezer százalékon? Cseh Laci szerint ezért:
Turi azt a szemléletet vallotta: ha sikerül megtörni a versenyzőt, onnantól kezdve nem lesz önálló gondolata, avagy gondolkodás nélkül csak azt csinálja, amit én mondok neki.
Ebből pedig már egyenesen következik az, ami talán a legborzalmasabb a Turi-féle botrányban: kiderült, nemcsak a verés volt mindennapos, de előfordult, hogy szexuális abúzust is elszenvedtek a megfélemlített, engedelmességre nevelt lányok. (És fiúk is, másoknál és máshol.) A gyerekek nem merik elmondani ezeket az eseteket senkinek, sokszor a szüleiknek sem, szégyellik vagy félnek, és nem is alaptalanul. Nem egyszer fordult már elő, hogy nem az áldozatnak hisznek, még a szülők sem.
A Cseh László interjúja után kirobbant botrány kapcsán több úszó, többek között Bernek Péter, Dara Eszter és Kozma Dominik is elmondta, milyen volt a kamaszkoruk… Szilágyi Liliána pedig egy videóban ítélte el az uszodai és mindenféle abúzust.
A botrány megszólalóinak visszaemlékezéseit olvasva felmerül a kérdés: az edzéseken elszenvedett bántalmazásoktól függetlenül vajon nem lehet-e, hogy már maga az élsportolónak nevelés is abúzus? Egy kisgyereket, egy kamaszt mindennap hajnalban kiverni az ágyból, kemény fizikai munkára kötelezni, majd követelni tőle, hogy álljon helyt az iskolában hat-nyolc órán keresztül, teljesítsen jól… az nem megengedhetetlen kényszerítés, embertelen bánásmód? A gyerek tudta ezt, amikor sportolni kezdett? Volt választása? Tudja, hogy milyen lenne enélkül az élete? Persze a kemény edzések (és nem a verés, nem az erőszak!) kellenek az eredményekhez. De ilyen áron? Szabad ezt megtenni egy fejlődésben lévő szervezettel, egy védtelen lélekkel?
Valósítsd meg az álmom!
Hány és hány gyerek utálta meg a sportot vagy azt a sportágat, amelyet űzött, mert úgy bántak vele, mintha nem is ember, hanem egy gép lenne? Hány gyerek hagyta abba a sportolást, csak, mert nem volt akkora tehetsége, hogy győztes legyen, és ezért vagy nem foglalkoztak vele, vagy ami még rosszabb, megalázták? Hány gyereknek tették tönkre az életét, a gyerekkorát? Nem csak Magyarországon, nem csak az úszósportban, sőt, nem csak a sportban. A teljesítménykényszer – és teljesen mindegy, mi a célja, egy aranyérem, a jó bizonyítvány, az ismertség vagy a pénz – lelkileg, de sokszor testileg is megnyomoríthatja a gyereket, akinek nem adnak választási lehetőséget.
És ezzel nem azt akarom sugallni, hogy nincs olyan gyerek, aki ne élvezné az élsportot, az edzéseket, a filmforgatást, a színpadi szereplést, a reflektorfényt. Biztos vannak, akik lubickolnak ebben, az életük részévé tudják tenni… De csak akkor lesznek boldogok, ha abbahagyhatják, amikor ők akarják. És ha a szülők nem korbáccsal kergetik őket az edzésre, a színpadra, a reflektorfénybe. Vagy egyéb kényszerítő eszközzel: mert egy gyereket másképpen is rá lehet bírni arra, hogy ne adja fel az álmát – ami gyakran valójában a szülő álma. Már azzal is, ha a szülők azt éreztetik vele, emiatt büszkék rá, emiatt szeretik, emiatt jó nekik és boldogok, hogy ilyen gyerekük van.
A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány nem véletlenül írta meg esettanulmányát arról, mit tehet a szülő, ha edzésen bántalmazzák a gyermekét. Egy sportiskolában történt esetet vesznek alapul, de minden területen fontos, hogy a gyerek és a szülő tisztában legyen a jogaival.
Sokféle joga van egy gyereknek. Például az, hogy eldöntse, akarja-e csinálni, amit csinál. Joga van ahhoz is, hogy ne valósítsa meg a szülei elképzeléseit, ha neki nincs hozzá kedve, affinitása vagy éppen tehetsége.
Bernek Péterből például úgy lett rövid pályás világ- és Európa-bajnok, ifjúsági olimpiai bajnok, hogy nem a szülők erőszakolták rá a sportolást: „Nem igaz, hogy édesapám megharagudott rá, amikor elmondta neki, hogy nem leszek olimpiai bajnok. Tisztában voltunk a képességeimmel, sose várták el, hogy ússzak vagy sportoljak. Gyerekként nagyon sokféle sportot kipróbáltam, mindig azt mondták, azt válasszam, amit igazán szeretek. Amikor 2006-ban és 2011-ben abba akartam hagyni, akkor sem szóltak bele, rám bízták a döntést.”
Ez az, amit egy szülő megtehet. Segíthet a gyerek céljait megvalósítani, de nem mindenáron. Odafigyelve arra, mit él át minden hajnalban, amikor kelnie kell. Beszélgessünk a gyerekünkkel, higgyünk neki, ha kifejezi az érzéseit, tanítsuk meg arra, mit nem kell és nem szabad eltűrnie másoktól. És csapjunk az asztalra, ha bántják, hiszen ma már mindenki tudja, a nevelésnek, a felkészítésnek nem az erőszak az eszköze.
Címoldali kép: Shutterstock
