Évek óta újra és újra felmerülő téma az irodalomtanítás. Egyre többen értenek egyet azzal, hogy a kortárs irodalom nem eléggé képviselteti magát a NAT-ban, és hogy a 19. századi írók a mai gyermekek számára nehezen emészthetőek. A magyartanároknak, tanítóknak arra is van lehetőségük, hogy itt-ott ne kizárólag az olvasókönyv mentén haladjanak, hanem saját maguk által választott olvasmányt vigyenek be. Léteznek tanárok és tanítók, akik próbálnak újítani. Azonban átfogó változást nem látni e téren.
2014-ben számomra is váratlanul, szinte egyik napról a másikra csöppentem át a magyar közoktatásból a németbe. Egy szeptemberi napon egy berlini iskola igazgatónője betolt egy tanterembe és azt mondta: Itt az osztályod. Elsősök voltak. Napok alatt kellett elsajátítanom a német olvasástanítási metodika alapjait és átgondolnom a körülötte felépített pedagógiai programot.
A német olvasástanítási módszertan alapjaiban nem más, mint a magyar, bár vannak újszerű elemei. Az elképzeléseket a gyakorlatba átültető pedagógiai program azonban gyökeresen eltér a magyartól. A német olvasókönyv és olvasástanítási rendszer azt mondja a gyereknek: „Gyere, fedezd fel a betűket! Nagyon izgi világ ez, nézd, a tiéd! És itt vannak ezek a jópofa mesék, amiket az írók neked írogatnak…” És valóban, azok az írók, akiknek a művei az olvasókönyvben szerepelnek, szinte kizárólag kortársak. Sven Nordquist és Astrid Lindgren őskövületnek számítanak és nem németként azért kerültek bele az olvasókönyvbe, mert a német nyelvű gyerekirodalom szerves részévé váltak. Erich Kästner és Michael Ende viszont nincsenek ott, mert ők nem a mai gyerekeknek írtak, és nyelvezetüket nem könnyű megértenie egy mai kisiskolásnak – főleg, ha mondjuk a családban sokkal egyszerűbben beszélnek.
Németországban kínosan ügyelnek arra, hogy a tananyag, az olvasmányok minden egyes gyereket megszólítsanak, akármilyen háttérből jön.
Ott van Cornelia Funke angyalkája, Pisztácia, aki örülni tanítja a szomorú kisfiút, Philip Waechter figurája, Jákob, egy szokványosnak tűnő kisfiú, aki repülni tud, Oliver Scherz földimókusa, Habbi, aki összebarátkozik egy sánta farkassal és barátságukért tűzön-vízen átmegy, Lorenz Pauli és Erwin Moser, akik szolidaritásról, bátorságról és más értékekről mesélnek állatmeséikben sok humorral és nagyon kedvesen, a nélkülözhetetlen Janosch, akinek kistigris figurája már-már klasszikus, és még sokan mások.
Az a közös ezekben a szerzőkben, hogy kortársak, történeteik kedvesek, közérthetőek, humorosak és színvonalasak. És ontják magukból a könyveket. Így aztán az az irodalom, amit az iskolában olvasunk, ugyanaz az irodalom, mint ami a könyvesboltokban a legújabb megjelenések és aktuális sikerlisták elnevezésű polcokon található, egyben a gyerekek és a szülők kedvence. Szerethető és mai.
Három tanév után hazatértem, és jelenleg itthon tanítok a Német Iskolában, ugyanúgy német tanterv és pedagógia szerint. Berlinből a legjobban a könyvesbolt hiányzik a tanításhoz. Azóta is lelkesen fedezem fel a német kortárs gyerekirodalmat. Nem egyszer saját tanítványom kezében látok meg először egy könyvet, amit aztán elolvasok és „tananyag“ válik belőle. Felolvasom, beszélünk róla, vagy a gyerekek olvassák el és közösen feldolgozzuk.
Philip Waechter egyik könyvét, a Repülő Jákobot éppen tavaly szereztem be az oszálytermi könyvgyűjteményembe. Felolvastam a gyerekeknek, beszélgettünk róla, az olvasókönyvben elolvastunk egy kivonatot egy másik könyvéből és egy vele készült interjút az interjúkészítésről szóló tananyag részeként (tehát véletlenül sem azért, hogy adatok halmazát zúdítsam a gyerekekre, amelyet aztán meg kell tanulniuk az íróról). Azért szerepel a tananyagban az interjú, hogy egy olyan emberen mutassuk be ezt a műfajt, aki érdekes lehet a gyerekek számára, hiszen olvastunk a könyveiből, tele vannak vele a könyvesboltok, és nagyjából egyidős a szüleikkel.
A múlt héten pedig meglátogatott minket Waechter, az író és illusztrátor. A Goethe Intézet hívta meg és gondolták, a mi német nyelvű iskolánk számára érdekes lehet az ittléte, ezért felajánlották, hogy eljön találkozni a gyerekekkel. Úgy alakult, hogy én fogadtam.
Leült a színházterembe és mesélt a gyerekeknek a munkájáról. Felolvasott részleteket egy könyvéből, majd odament a táblához és megkérdezte, mit rajzoljon. Elmondta, hogy mindig az orrot rajzolja először. Kedves volt és szerény. Remekül bánt a gyerekekkel.
Autogramot adott a Repülő Jákob osztálytermi példányába, amelyet mindig ott tartok, hogy bármikor elővehessem és felolvashassak belőle. Van még mellette 10-15 másik könyv kortárs szerzőktől, amelyeket ugyanúgy mind elolvasunk, feldolgozunk az osztályaimmal. És reménykedünk benne, hogy más is ellátogat majd hozzánk. Az irodalom, amit „tanítok“, tényleg velünk él.
Móra Ferenc, Móricz Zsigmond és más olyan írók, akik a magyar olvasókönyvek nagy részét kiteszik, valóban nagy írók és kétségtelenül a magyar irodalom és kultúra jelentős szereplői.
Azonban semmilyen módon nem tudják megszólítani a mai 6-8 éves gyereket, világuk fényévekre van, nyelvezetüket esélye sincs annak megérteni, aki alacsonyabb végzettségi szintű családból jön. Az elitista megközelítés következtében a leszakadás a nulladik perctől elkezdődik.
Ezeknek az íróknak a történetei és a magyar népmesék nem kedvesek, nem humorosak, nem közérthetőek és nem bátorító jellegűek. Színvonalasak, de távoliak, komorak, néha ijesztőek is egy mai kisgyerek számára.
Az iskolai irodalom egy külön világ, nyelvezetében semmilyen közös felület nincs a gyerek körül beszélt nyelvvel, akit ha a szülei elvisznek könyvesboltba, akkor biztos nem azt az irodalmat választják, hanem a színes-szagos kortársat, mert az beszél a gyermekhez és a szülőhöz is.
Hiszen már a szülő olvasókönyvében is ugyanazok az avítt olvasmányok voltak, és már ő sem szerette őket. Ezzel a pedagógiai szemlélettel az iskola maga alatt vágja a fát, népszerűtlenné válik, eltávolodik tőle a világ, ami körülveszi.
Meggyőződésem, hogy ha Dániel András, Berg Judit, Lackfi János és a többi remek magyar kortárs gyerekíró beköltözhetne az olvasókönyvekbe, miközben mindenki, aki Lázár Ervinnél előbb halt meg, kiköltözne onnan, és ha az olvasókönyveket a zseniális kortárs illusztrátorok rajzolhatnák, akkor a gyerekek szeretnének olvasni tanulni, illetve olvasni, és elhihetnék, hogy az iskola és az irodalom róluk, nekik szól. Ráadásul némelyiküknek abban az élményben is része lehetne, hogy az író, akinek a történetét az olvasókönyvben olvasták, eljön látogatóba, leül közéjük és mesél.
Forgács Anna, a Gyerekkel vagyunk pedagógiai szakértője több mint húsz éve foglalkozik gyerekekkel, jelenleg egy budapesti általános iskolában tanító. A vele készült interjúnkban a gyermekjogi oktatásról, a szexuális felvilágosításról és a közelgő gyermekvédelmi népszavazással kapcsolatos problémákról fejti ki a véleményét.
A szerző korábbi írásai:
– A boldog iskolakezdés feltételei ‒ az iskolaérettségről és az ideális iskolakezdés feltételeiről
– Hogyan neveljünk önálló és kreatív gyerekeket? ‒ a nyitott oktatásról
– Békés konfliktuskezelés az iskolában ‒ az iskolai bullyingról
Címoldali kép: Shutterstock
